Az emberiség legnagyobb találmánya

2016 augusztusában írtam egy cikket az internetről a Scifi.hu-ra, ekkor lett ugyanis huszonöt éves a világ első weboldala.

A Megtisztítás című novellám azt a problémát járja körül, amely miatt – és amelynek ellenére – az internet az emberiség legnagyobb technológiai vívmányának nevezhető – legalábbis szerintem.

Alighanem elég sokan beszélgettünk már arról ismerőseinkkel, barátainkkal, legalább egyszer, hogy mi a világ legnagyobb találmánya. Szinte klasszikus válasz a könyvnyomtatás vagy az írás felemlegetése, mint az emberiség legmeghatározóbb vívmánya. Szokták még említeni az elektromosságot, a belső égésű motort, sőt, a Donnie Darko filmben a címszereplő a higiéniát nevezi meg, mint a társadalmunkat leginkább átformáló felfedezést.

 

 

És hogy szerintem miért az internet az emberiség legnagyobb találmánya?  Nem tagadom, hogy személyesen is rajongok érte, internetfüggő vagyok, naponta nagyjából négy-öt órát töltök olvasgatással a világhálón és egy informatikai cégnél dolgozom. Ezek mellett nem csoda, ha ilyen fontos felfedezésnek tartom a “hálózatok hálózatát”, de van egy tulajdonsága, melyben – hatását tekintve – túlszárnyalta a könyvnyomtatást, sőt, magát az írást is.

Az internet hangot adott a hülyéknek.

Igen, ez a tulajdonsága teszi a legnagyobb emberi találmánnyá. Nem azt mondtam, a legjobb találmánnyá (az a cím, azt hiszem a mogyorós tejcsokit illeti), hanem a legnagyobbá. Legnagyobbá olyan értelemben, hogy a hatása globálisabb és nagyságrendekkel gyorsabb volt, mint az írásé vagy a könyvnyomtatásé. A Gutenberg-féle nyomtatott könyv nem terjedt olyan drasztikus sebességgel, mint később az internet (alig huszonöt év alatt behálózta a világot) és sokáig csak egyházi könyveket nyomtattak.

Az írás ködbe veszett feltalálásának idején szintén szűk népcsoportok képessége volt, és később egy-egy civilizáción belül is csak a legfelső, írnoki, papi és/vagy uralkodói rétegek tudtak írni és olvasni. Az analfabetizmus még a huszadik században is kiemelkedő probléma volt Európában, hát még a világ többi részén.

Hogy megváltoztatta-e a társadalmat az írás és a könyvnyomtatás? Hát persze, ez vitathatatlan. Na de olyan gyorsan és olyan globálisan, mint az internet? Közel sem.

De mi ez, hogy hangot adott a hülyéknek? Miért lenne ettől a legnagyobb találmány?

 

 

Természetesen akkoriban is akadtak idióták által írt könyvek, sarlatánok tették közzé hamis kutatási eredményeiket, tudományosnak csúfolt könyvekben próbálták megcáfolni Darwint, de ezeknek az írói általában maguk is rendelkeztek a korszak tudásának egy jó nagy szeletével. Nem úgy próbálták meg cáfolni az evolúció elméletét, hogy egy mondaton belül nyolc helyesírási hibát vétettek és köszönőviszonyban sem voltak a mondat végi ponttal vagy a nagybetűvel.

Az internet korában azonban tízezrek olvassák el és adnak hitelt olyan emberek szavainak, akik azt mondják, hogy a Föld lapos, az oltások autizmust okoznak és, hogy Ferenc pápa gyíkember.

Az internet úgy csinál leostobázott senkiházit a harmincéves kutatómunkával a háta mögött felszólaló fizikusból, hogy közben piedesztálra emel ötödikdimenziós metatronkristály-szellemmasszázsról hadováló, iskolapadot csak távolról látott jöttmenteket. A nyomtatott könyv nem tudta így feje tetejére állítani az emberi civilizációt – akadtak azért csúnya esetek (Mein Kampf, A vörös könyvecske, A Szürke 50 Árnyalata), de nem napi jelleggel, milliókhoz azonnal eljutva mindenféle kritikus felhang, urambocsá lektorálás és ellenőrzés nélkül.

Az információ ellenőrizetlenül, kontrollálhatatlanul és szó szerint fénysebességgel terjed – de ez nem mindig jó.

Van még egy tulajdonsága az internetnek, melyet a korábban említett találmányok nem hordoztak magukban: képes hatalmat adni az átlagember kezébe. Még pedig nem akármilyen hatalmat! Olyat, amelytől a Pentagon legbelső kis szobácskájában üldögélő marcona embereknek is összerándul a gyomra. Ez a hatalom nem igényel iskolát; nem igényel milliárdokat érő felszerelést, amelyet csak cégek vagy állami hivatalok engedhetnének meg maguknak; nem igényli egy hadsereg összehangolt, hibátlan együttműködését. Csupán egyetlen ember mániákus elszántsága szükséges hozzá.

Hogy csak néhányat említsünk:

  • Epsilon – 2011-ben hackerek adatokat szivárogtattak ki a JP Morgan Chase és egyéb más gigavállalatok szervereiről, ezzel közel négy milliárd dollárnyi kárt okozva.
  • Sven Jaschan – Egy srác a 18. születésnapján, 2004-ben útjára engedett egy vírust, mely világszerte problémákat okozott. A Delta Air Lines számítógépeit is megzavarta, így egy rakás transzatlanti járatot törölni kellett. A Microsoft 250.000     dolláros díjat tűzött ki rá, három hónapos embervadászatot követően kapták el.

  • Michael Calce – Egy tizenöt éves fiú, akit hacker körökben MafiaBoy néven ismertek még 2000-ben sikeresen feltörte a Dell, a Yahoo, a Fifa.com, az Amazon, az EBay és a CNN biztonsági szervereit, összesen 1,2 milliárd dollárnyi kárt okozva.

Ugyanakkor elkeserítő, hogy míg az internet egy hatalmas lehetőség a tudás szabad terjedésére, mégsem ezért, hanem az idióták diadalmenetéért és a cyber-hadviselés megszületéséért nevezhetjük a világunkat átformáló legnagyobb találmánynak. Olyan, mint az angol vécé: mindenki használja, de szinte mindenki rosszul.

 

 

Ennek ellenére én minden vitában a védelmére kelek. Sokan vádolják az internetet azzal, hogy elkorcsosítja az embert (ezt megkapta már anno a tévé is), azonban szerintem az ember mindig is ilyen volt, az internet csupán egyike azon vívmányoknak, melyek megmutatják az igazi arcunkat. Régen sem voltunk mások.

A science fiction irodalom kiválóságai persze – kihasználva fantasztikus ember-, technika- és társadalomismeretüket – már jóval előre megjósolták az internet létrejöttét, mielőtt az első weboldal nyilvánossá vált, és gyakran hasonló konklúzióra jutottak, mint ami a valóságban történt.

Isaac Asimov A Mezítelen Nap című robotregényében a Solaria bolygó lakói nem tartanak egymással fizikai kapcsolatot, soha nem tartózkodnak egy légtérben, csak virtuálisan ismerkednek és beszélnek egymással. Jóllehet, nem egy monitorban látják egymást, hanem hologramként kivetítve a szobájukban. A solariaiakban nem nehéz ráismernünk a külvilágtól elzárkózó internetfüggőkre.

William Gibson Neurománca megkerülhetetlen alapműve a cyberpunk stílusnak, és 1984-ben megjósolta az adatbázisok világméretű összekapcsolását.

1979-ben Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak című fergeteges művében az Útikalauz egy mindenki által szerkeszthető galaktikus méretű Wikipédiának tűnhet, melyet egy kicsi, tablethez hasonló eszközön keresztül érnek el a stopposok.

Orson Scott Card 1986-os Végjáték című regényében pedig a főszereplő Peter és Violet Wiggen úgy tesz közzé politikai esszéket egy mindenki számára hozzáférhető hálózaton, mint ahogy ma a bloggerek teszik azt.

Azonban minden írót megelőzött Mark Twain, mikor 1898-ban megírta a “From the London Times of 1904” című novelláját. Talán sokan nem tudták, de Mark Twain bizony alkalomadtán írt science fictiont is. Ebben a történetében feltalálja a telelektroszkópot, egy olyan eszközt, amely a telefonkábelek segítségével hoz létre egy világméretű hálózatot. A telelektroszkóp segítségével az emberek megnézhették, hogy mit csinálnak mások a világ bármely pontján, bármikor. A történetben egy gyilkossággal gyanúsított férfit mentenek fel, mikor életben találják az állítólagos áldozatot, Pekingben, amelyet egy élő kamerafelvétel bizonyít. Ez egészen úgy hangzik, mint a mai közösségi hálózatok.

Az internet megjelenése szükségszerű és elkerülhetetlen lépés volt az emberi történelemben, csakúgy, mint előtte az írás vagy a kerék feltalálása. Szükségtelen azon vitatkozni, jobbá vagy rosszabbá tette-e az emberiséget, az okozott kár vagy az ígért haszon-e a nagyobb. Az ilyen meddő viták helyett inkább magunkba kell néznünk és kétszer meggondolni, mielőtt billentyűzetet ragadunk.

De nincsenek hiú ábrándjaim. Az ember nem változik. Csak a technológia.

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

A Bussard ramjet meghajtásról

Nightingale című kisregényem címszereplő űrhajója egy érdekes meghajtással működik. A Bussard ramjet meghajtás az 1960-as években pattant ki a fizikus Robert W. Bussard fejéből, majd Poul Anderson regénye, a Tau Zero és Larry Niven Ismert Űr sorozata tette népszerűvé. Még Carl Sagan is megemlítette ezt a fajta elméleti meghajtást Kozmosz című sorozatában.

​A Bussard ramjetnek többféle elméleti verziója létezik, de lényegében mindegyik egyfajta fúziós rakétameghajtáson alapszik, amely hatalmas elektromágneses mezővel gyűjti be útja során a fúzióhoz szükséges hidrogént, magából a csillagközi térből. A nagy sebesség során a folyamatosan szűkülő mágneses térbe került anyag összepréselődik, addig, míg akkora nyomás alá kerül, hogy beindul a fúziós reakció. Azután a mágneses mező az energiát a rakéta fúvókáin át kivezeti forró plazma formájában, így gyorsítja az űrhajót.

 

 

​Sajnos azonban a hatvanas évek óta felfedezték, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér hidrogénben szegényebb, mint korábban hitték. Ezt nevezik „Lokális Buboréknak”, amely egy régi szupernova-robbanás eredménye. Ez a térrész nagyjából 300 fényév sugarú, azonban ebben is akadnak sűrűbb és ritkább térségek.

1969-ben felülvizsgálták Bussard eredeti elméleteit, és rájöttek, hogy a fúzió beindulásához szükséges nyomás esetén a fékezési sugárzás sokkal nagyobb, mint az elérhető hajtóerő. Tehát az ötlet a gyakorlatban megvalósíthatatlannak tűnt.

​A következő kidolgozott elmélet a Ram Augmented Interstellar Rocket (RAIR) volt. A RAIR nukleáris fűtőanyagot szállít magával és ez adja a meghajtás egy részét, azonban a csillagközi gázok begyűjtésével további üzemanyaghoz jut. Az elektromágneses mező egy gyorsítóba továbbítja a begyűjtött gázokat, amelyet nagy sebességgel lövellnek ki a fúvókákon át, gyorsítva az űrhajót. A Nightingale címszereplő űrhajója is ezen az elven működik.

További elméleti változatai ennek a rendszernek a távolról, lézerrel energiát nyerő ramjet űrhajó (amely így szükségtelenné tenné a fúziós reaktort), valamint a mágneses vitorlás. Ezek kombinált meghajtások, amelyeket érdemes lehet átgondolni a jövőben.

 

 

​Azonban a Nightingale megírása közben nem foglalkoztam azzal a továbbra is fennálló problémával, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér a megfelelő gázokban szegényesnek mondható. Ezt tervezem egy további novellámmal kiküszöbölni, amely szintén a bussard-meghajtás egyik változatát venné elő, vagyis az előre kibocsájtott üzemanyagot. Ionizált fúziós fűtőanyagot lőnének ki előre, arra az útvonalra, amerre a hajó elindul. Ez minimalizálná az útközben begyűjtött gázok fékező hatását, hiszen az előre „kilőtt” üzemanyag közel azonos sebességgel haladna, mint az űrhajó. Mivel a csillagközi térben zömében előforduló hidrogén alapvetően nehezebben használható fel fúziós folyamatokra, mint a deutérium vagy a trícium izotóp, ezért sokkal hatékonyabb lenne ezen izotópokat küldeni előre az úton. A deutérium és trícium izotópok kilövésére egy részecskegyorsítóhoz hasonlatos eszközt lehetne használni, természetesen bolygó-körüli, vagy inkább Nap körüli pályáról. Ennek a rendszernek a hátránya, hogy az űrhajó nem térhetne le a kijelölt útvonalról, azonban az előre küldött üzemanyagot figyelemmel kísérve felderíthetnénk olyan veszélyforrásokat, amelyek az űrhajóra leselkedhetnek.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]