Eljött ez a nap is: megjelent az Overtoun-trilógia második része.
2018-ban jelent meg első regényem, a Korcsok, amelyet tavaly nem a folytatás, hanem egy előzményregény, a Gyomláló követett. Mindenképp szerettem volna elmesélni azt a történetet, mielőtt belevágok a folytatásba. Úgy éreztem, meg kell mutatnom ennek a világnak a múltját, az emberiség és a természet háborúját, mert ezek nélkülözhetetlen alapjai – ha nem is a cselekménynek, de a Korcsok jövőjének mindenképp.
Más volt a Gyomláló, mint a Korcsok, hangulatában és szerkezetében is szándékosan eltértem tőle, mert szeretem, ha mindegyik regénynek van egy sajátos stílusa, íze. Így van ez a Médákkal is; ismerős lesz, de közben más.
Igyekeztem, hogy a regény elkerülje a középső rész szindrómát, amikor egy trilógia második fejezete csak másolja az elsőt, és átkötő epizódként mindössze megalapoz a grandiózus befejezésnek. Ha elolvassátok, remélem azt mondjátok majd, sikerrel jártam.
Kétezer évvel a civilizáció pusztulása után már régi igazság, hogy ember és természet párharcából mindig az utóbbi kerül ki győztesen.
Ám úgy tűnik, ez most megváltozott.
Az Emlékező Rany Seren immár tizenkét éve él az Overtount vezető család tagjaként, amikor ölébe pottyan a lehetőség, hogy végre elhagyhassa a várost, és férje társaságában diplomáciai küldetésen vehessen részt a távoli Jurában. A találkozót félbeszakító, rejtélyes támadás azonban nemcsak a törékeny békére jelent veszélyt, de az egész élővilágra nézve rettenetes következményekkel jár.
Rany menekülni kényszerül, hosszú, veszélyekkel teli utazásra indul, hogy hazajusson, és válaszokat találjon, mielőtt még minden elveszne.
Mindeközben Overtoun kitenyésztett dolgozó kasztja, a gyermeki külsejű médák lassacskán tudatára ébrednek annak, hogy több van bennük, mint azt bárki hitte volna. A médák ébredése olyan változásokat indít el Overtounban, melyek örökre megváltoztathatják a város sorsát – sőt, talán az egész emberiségét.
A Korcsok folytatása ott veszi fel a történet fonalát, ahol a régmúlt szunnyadó emlékei ismét felszínre törnek, a maguk sötét, bosszúra éhes árnyaival…
A Korcsok megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, és a Főnix könyvműhely webshopjában, ahol most 30%-os kedvezménnyel a tiétek lehet!
Régen olvastam már Alien-regényeket, gimnazista koromban fogtam utoljára a kezemben az első három rész könyvváltozatát. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, vagy az, hogy előbb láttam a filmeket, ezért a képzeletemben sokkal vizuálisabb volt minden jelenet, de Alan Dean Foster regényeit szerettem. A többi Alien, majd Alien vs Predator regényeket már nem olvastam, nem nagyon érdekelt a történet, csupán egy-két képregényt forgattam át, mint pl. a Lidérces Utazást.
A videójátékok közül az AvP három részét játszottam végig, a Colonial Marines viszont folyton összeomlott, ezért gyorsan letakarítottam a gépemről… Aztán jött az Alien: Isolation.
Az elképesztő hangulata, csodás grafikája, az első film díszleteit idéző környezete miatt számomra a valaha készült legjobb Alien-játék volt, és nagy kedvencemmé vált. Emlékszem, hogy éjszaka, fülhallgatóval játszottam, miután lefektettük a gyerekeket, aztán amikor váratlanul megjelent mellettem a kisfiam, hogy egy pohár vizet kérjen, majdnem eldobtam ijedtemben a laptopot. Az Isolation átgondolt játékmenete sikeresen átadta azt a rettegést és kiszolgáltatottságot, amit a film szerelőjáratokban bujkáló karakterei érezhettek.
Sajnos ez már nem mondható el a belőle készült regényről.
Nagyon vártam az Izolációt, habár ismertem a történetet, de ez nem tartott vissza attól, hogy amint meghozta a futár, el is kezdjem a könyvet.
„Amanda Ripley élete sosem volt könnyű… Szülei a szegénység peremén vergődtek, így édesanyja, Ellen Ripley kénytelen különböző, nem éppen veszélytelen munkákra szerződni, míg végül a Nostromo kereskedelmi teherhajó fedélzetére kerül. A mélyűri hajó eltűnését követően Amanda immár felnőttként egyetlen dologra összpontosít: kideríteni, mi is történt Ellen Ripleyvel?
Küldetése során megjárja az ismert világ legmélyebb bugyrait, ahol nem sok mindenkiben bízhat az ember. S amikor már úgy érezi, olyan mélyre zuhant, mint még soha, felragyog előtte egy új reménysugár, amit követve elutazik a távoli Sevastopol-állomásra, hogy végre választ kapjon kérdéseire. Ám az állomás romokban áll, folyosóin a halál ólálkodik, méghozzá a legrettenetesebb idegen élőlény formájában, amit Amanda valaha is el tudott képzelni…”
A regény korábbról kezdi mesélni Amanda történetét, mint a játék, és nagyon jól teszi. Megismerhetjük a kislányt, akit az anyagi gondokkal küzdő Ellen Ripley kénytelen részeges nevelő apjánál hagyni a hosszú küldetés miatt a Nostromóval. Láthatjuk az anyját hiába váró kislányt, majd az életét és tehetségét elfecsérlő kamaszlányt, aki nem kér a segítségből, se a protekcióból.
Ezeket a részeket a szerző, Keith R. A. DeCandido tette hozzá a történethez, és kezdésnek, alapozásnak teljesen megállják a helyüket. A probléma akkor kezdődik, amikor a sztoriban megérkezünk a játék kezdetéhez.
Amandát felkeresi egy Samuels nevű fickó a Weyland-Yutani vállalattól, hogy elmondja neki: egy roncsvadász hajó megtalálta a Nostromo feketedobozát, és a Sevastopol-állomásra szállította a Zeta Reticuli rendszerbe (ez az a rendszer, ahol az LV-426 is található). Amanda, aki csak azt hitte, hogy túltette magát anyja eltűnésén, Samuels és egy ügyvéd társaságában elindul a Sevastopolra.
A játék igazi cselekménye akkor kezdődik, amikor a hármas megpróbál átszállni a sérült és semmilyen hívásra nem reagáló állomásra, de egy baleset miatt elkeverednek egymástól. Amandára hosszú és félelmetes felfedező út vár a csaknem kihalt, sötét űrállomás folyosóin.
Kettő nagy probléma van a regénnyel, és sajnos ezek mellett nem lehet elmenni, mert nem csupán néhány elfuserált jelentről vagy lapos karakterről van szó, hanem az egészről. Szinte hihetetlen, de abban a pillanatban, hogy az író elkezdi papírra vetni a játék jeleneteit az egész szöveg egy végigjátszássá silányul. Száraz, hangulatrombolóan sivár leírások következnek helyszínről helyszínre, Amanda itt balra fordul, utána jobbra, lemegy a lépcsőn, bemegy az ajtón, átkutat egy hullát, felvesz egy tárgyat, ami még hasznos lehet. Olvasás közben szinte látjuk a szemünk előtt az inventoryt.
DeCandido néha megpróbálja érzékeltetni velünk Amanda rettegését, de ezek ügyetlen, gyenge próbálkozások, amelyek elvesznek a végigjátszásra hajazó leírás tengerében. Ráadásul minduntalan igyekszik ostoba, belső megjegyzésekkel tarkítani a szöveget, mint például Amanda egy brutális gyilkosság láttán olyasmit mond magának, hogy „Egy újabb szép nap a Sevastopol-állomáson”.
És sajnos ez a stílus végigvonul az egész regényen. Fontos, drámai pillanatokat elintéz egyszerű tényközléssel, Amanda idegességét pedig azzal próbálja átadni, hogy minden oldalon vagy ötször szerepel a „Basszus”.
Alien regényről beszélünk, tehát szót kell ejtenünk a Xenomorph-ról is, hiszen elvileg ő a történet lényege, az első számú ok, amiért belekezdtünk a könyvbe. Szereplőink először találkoznak az idegennel, korábban sosem hallottak róla, Amanda csupán pár titokzatoskodó megjegyzést kap, hogy valamilyen gyilkos teremtmény ólálkodik az állomáson. Amikor eljön az ominózus találkozás, és először pillantja meg a lényt (először csak a farkát), sajnos ugyanolyan unalomba fulladó, a döbbenetet és iszonyatot a legkisebb mértékig sem átadni képes mondatokban ölt formát.
A szerző logikátlan pillanatokkal tarkítja a történetet, például egy menekülős rész közben Amandának valamiért megfordul a fejében, hogy mit csinálhat most a barátnője, Zula Hendricks. Zula nem szerepelt a játékban, a regényben rövid ideig felbukkan ugyan, de ő elsősorban az Isolationnel nagyjából egyidőben játszódó képregény, az Alien: Defiance főszereplője, valamint az Isolation folytatásának számító Alien: Resistance egyik szereplője is. Feltételezem, hogy DeCandido részéről ez valamiféle kikacsintás lehetett az olvasó felé, egy utalás arra, hogy a tengerészgyalogos Zulának is épp van egy icipici Xenomorph-problémája, de a regény szempontjából ez teljességgel értelmetlen, semmi sem indokolja, semmi sem alapozza meg, hogy abban a jelenetben Amanda épp Zulára gondoljon.
Nagyon sajnáltam az Izolációt, a kezdeti lelkesedésem gyorsan elkezdett lohadni, de az elején még reménykedtem, hogy csak egy átmeneti, gyengébb részt olvasok a könyvben. De sajnos nem. Nem tudom másképp megfogalmazni: az Alien: Izoláció egy rosszul megírt regény. Ha valaki szeretné megismerni ezt a történetet, az inkább vegye elő a játékot – garantáltan félelmetes utazásban lesz része.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.ElfogadomNemAdatvédelmi irányelvek