2016-17 fordulóján írtam egy hard sf kisregényt, a Nightingale-t, amelyet először itt, az oldalon tettem közzé fejezetenként, majd később egységesített, ingyenes magánkiadásban is megjelent. Sőt, a nagyszerű Ambrus Attila (nem a Viszkis) még hangoskönyvet is készített belőle!
Idén először nyomtatásban is megjelenik, mégpedig a májusi Galaktika Magazin XL kiadásában olvashatjátok egy kibővített, kissé átdolgozott változatát.
A Nightingaleírása során erősen hatott rám Andy Weir A Marsi című regénye, amit előtte olvastam, és rögtön szerelem lett belőle.
A Nightingale űrhajó az emberiség legnagyobb technológiai vívmánya volt – az első és egyetlen hajó, amely meg tudta közelíteni a fény sebességét. Azonban sok sok évtizede elszabadult és a nyílt világűr felé vette útját. Most, a huszonkettedik század hajnalán vált bizonyossá, hogy az űrhajót sikerült megállítani. Már csak egy önként jelentkezőre lenne szükség, aki vállalkozik rá, hogy hazahozza. Valakire, akinek nincs vesztenivalója, hiszen a negyven éves út után már egy megváltozott világba térne vissza.
Russel Hendon űrhajóst már semmi sem köti ide. Az átélt tragédia, amelynek során elveszítette szerelmét, mély nyomot hagyott benne, és rövid tépelődés után elvállalja a feladatot. Akkor azonban még nem sejti, hogy az út során, miközben olyan messzeségekbe utazik, mint előtte egyetlen ember sem, ép ésszel szinte felfoghatatlan jelenségeket fog tapasztalni. A Nightingale fedélzetén megkísérti a múlt, és az űrhajósnak hamarosan a saját életéért kell küzdenie, fényévekre minden segítségtől.
A megjelenés alkalmából alább elolvashatjátok a kisregény teljes első fejezetét.
A Nightingale egyik fejezete a Szaturnusz gyönyörű holdján, az Enceladuson játszódik. Ez a jégvilág a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, azonban ennek ellenére csak 505 kilométer átmérőjű (1/7-e a Hold méretének). Különlegessége, hogy felszíne csaknem teljes egészében visszaveri a rávetődő napfényt, továbbá azért is figyelemre méltó, mert az Io és a Triton holdak mellett ez a külső Naprendszerben fellelhető egyik olyan égitest, amelyen aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg.
Amióta William Herschel felfedezte 1789-ben, sokáig nem vizsgálták az Enceladust. A voyager-2-re kellett várni, hogy képeket készítsen a felszínéről, de a Cassini-Huygens szonda 2005-ben alaposabban megvizsgálta. Rájöttek, hogy a Voyager-2 által készített képek óta sok változáson ment keresztül a hold felszíne, például számos kráter kinézete torzult. A jég hőmérsékleti változásai miatt a felszín hol lágyult, hol keményedett, valamint tektonikus repedések is szabdalták az Enceladust. A tektonikus mozgások eredményeképp akár 200 km hosszú, 10 km széles és 1 km mély hasadékok is keletkezhetnek – ezek a hold legfiatalabb képződményei.
A tektonikai repedések mellett a Cassini-Huygens úgynevezett kriovulkanizumsra utaló jeleket is talált. A kriovulkanizmus azt jelenti, hogy nem olvadt kőzet (láva) tör a felszínre a vulkánban, hanem víz és más illékony anyagok. A déli sark környéki vulkánok nagy gázfelhőt produkálnak, ezen keresztül pedig táplálják a Szaturnusz E-gyűrűjét. A gyűrűben és a holdból származó gázfelhőben ugyanolyan összetételű anyagokat – nátriumvegyületeket, nitrogént, metánt és szén-dioxidot – találtak.
Az Enceladus jégpáncélja alatt is óceán található, csakúgy, mint az Europán. Mindkét holdon megvan a lehetősége az életnek, de míg az Europán több kilométert kellene fúrni ahhoz, hogy elérjük a folyékony vizet, az Enceladuson maga a víz tör felszínre gejzírek formájában.
A Nightingale 5. fejezetében Carleigh mesél Russellnek a Nagy Ürességről, amely az Eridanus csillagképben található. Az alábbi cikket még a SCIFI.HU-ra írtam erről a témáról…
Ha megnézzük a csillagászat és a fizika történelmét, fantasztikus fejlődésnek lehetünk tanúi – olyan dolgokat értünk meg és tudunk leírni matematikailag, amelyekre esély sem volt néhány száz, vagy akár ötven évvel ezelőtt. A világegyetem azonban számos titkot rejt, amelyet még mindig nem értünk, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközeink, nem áll rendelkezésünkre a szükséges előismeret.
Ezen rejtélyek egyike a Nagy Üresség, más néven a CMB hideg pont. A CMG (kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás) az Ősrobbanás hátramaradt “visszhangja”, egy olyan sugárzás, mely mindenhol, mindenkor jelen van. Mi magunk is észlelhetjük ezt a sugárzást: elég csak a televíziónkat két csatorna közé hangolni – a sistergés egy része maga a kozmikus háttérsugárzás, amelyet a készülékünk befog.
Azonban az univerzumban található egy hely, amelynek puszta létezése is ellentmond a fizikai világképünknek. A Nagy Üresség egy olyan terület, ahol a mérőműszereink nem észlelnek semmiféle energiát, nincs jelen a kozmikus háttérsugárzás, nincsenek benne csillagok, sőt, egyáltalán nincs benne semmiféle anyag. Egy tökéletesen üres terület, amely ráadásul irtózatosan nagy: majdnem egymilliárd fényév átmérőjű ez a folt. Ezzel pedig az egyik legnagyobb méretű kozmikus egység, amit valaha észleltünk.
Ha meg akarjuk keresni az égen, az Eridanus csillagkép felé kell fordítanunk figyelmünket. Az Eridanus a déli égbolt csillagképe, a mitikus folyót jelképezi, melybe Phaethón zuhant, mikor nem bírt apjának, a napisten Héliosznak a szekerével.
Az Eridanus csillagain azonban jóval messzebb, körülbelül hárommilliárd fényév távolságban kell keresni az Ürességet, amelyhez természetesen nem elég egy hobbitávcső.
A hideg pontot 2004-ben fedezték fel a kozmikus háttérsugárzás kutatása közben. A háttérsugárzás energiaeloszlása 2,725 kelvin hőmérsékletű feketetest-sugárzásnak felel meg, ingadozása sehol sem nagyobb 18 mikrokelvinnél, ezen a területen azonban a világűr nagyjából 70 mikrokelvinnel hidegebb, mint bárhol másutt.
Az üresség felfedezése ugyanezen a helyen pedig Dr. Szapudi István, a Hawaii Egyetem csillagászának nevéhez fűződik.
De mi okozhatja ezt az eltérést?
Más hasonló Ürességeket is ismerünk az univerzumban, de egyikük sem ilyen hatalmas és nem található bennük eltérés a háttérsugárzásban. Az Ürességek általában a világegyetem legnagyobb struktúrái, a galaxishalmazok közötti ritkábban kitöltött helyek, melyekben az univerzum többi részén található anyagmennyiséghez képest csak 10% található bennük. Az egyik értelmezés szerint a Nagy Üresség ugyanilyen struktúra, csak épp abnormálisan nagy és üres. Azonban ez sem magyarázza meg, miért ennyivel hidegebb a környezeténél, márpedig az asztrofizikusok kizártnak tartják, hogy véletlen egybeesés legyen az üres terület és a hideg pont között.
Van azonban egy másik hipotézis, mely Laura Mersini-Houghton elméleti fizikus nevéhez fűződik. Eszerint ezen a területen egy másik, szomszédos univerzum egy szelete nyúlik át a miénkbe, s ennél fogva a Nagy Ürességben eltérő fizikai törvények uralkodnak. Ha sikerül bebizonyítani, az a párhuzamos univerzumok léte mellett a húrelmélet helyességére is bizonyítékul szolgálna.
Nightingale című kisregényem címszereplő űrhajója egy érdekes meghajtással működik. A Bussard ramjet meghajtás az 1960-as években pattant ki a fizikus Robert W. Bussard fejéből, majd Poul Anderson regénye, a Tau Zero és Larry Niven Ismert Űr sorozata tette népszerűvé. Még Carl Sagan is megemlítette ezt a fajta elméleti meghajtást Kozmosz című sorozatában.
A Bussard ramjetnek többféle elméleti verziója létezik, de lényegében mindegyik egyfajta fúziós rakétameghajtáson alapszik, amely hatalmas elektromágneses mezővel gyűjti be útja során a fúzióhoz szükséges hidrogént, magából a csillagközi térből. A nagy sebesség során a folyamatosan szűkülő mágneses térbe került anyag összepréselődik, addig, míg akkora nyomás alá kerül, hogy beindul a fúziós reakció. Azután a mágneses mező az energiát a rakéta fúvókáin át kivezeti forró plazma formájában, így gyorsítja az űrhajót.
Sajnos azonban a hatvanas évek óta felfedezték, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér hidrogénben szegényebb, mint korábban hitték. Ezt nevezik „Lokális Buboréknak”, amely egy régi szupernova-robbanás eredménye. Ez a térrész nagyjából 300 fényév sugarú, azonban ebben is akadnak sűrűbb és ritkább térségek.
1969-ben felülvizsgálták Bussard eredeti elméleteit, és rájöttek, hogy a fúzió beindulásához szükséges nyomás esetén a fékezési sugárzás sokkal nagyobb, mint az elérhető hajtóerő. Tehát az ötlet a gyakorlatban megvalósíthatatlannak tűnt.
A következő kidolgozott elmélet a Ram Augmented Interstellar Rocket (RAIR) volt. A RAIR nukleáris fűtőanyagot szállít magával és ez adja a meghajtás egy részét, azonban a csillagközi gázok begyűjtésével további üzemanyaghoz jut. Az elektromágneses mező egy gyorsítóba továbbítja a begyűjtött gázokat, amelyet nagy sebességgel lövellnek ki a fúvókákon át, gyorsítva az űrhajót. A Nightingale címszereplő űrhajója is ezen az elven működik.
További elméleti változatai ennek a rendszernek a távolról, lézerrel energiát nyerő ramjet űrhajó (amely így szükségtelenné tenné a fúziós reaktort), valamint a mágneses vitorlás. Ezek kombinált meghajtások, amelyeket érdemes lehet átgondolni a jövőben.
Azonban a Nightingale megírása közben nem foglalkoztam azzal a továbbra is fennálló problémával, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér a megfelelő gázokban szegényesnek mondható. Ezt tervezem egy további novellámmal kiküszöbölni, amely szintén a bussard-meghajtás egyik változatát venné elő, vagyis az előre kibocsájtott üzemanyagot. Ionizált fúziós fűtőanyagot lőnének ki előre, arra az útvonalra, amerre a hajó elindul. Ez minimalizálná az útközben begyűjtött gázok fékező hatását, hiszen az előre „kilőtt” üzemanyag közel azonos sebességgel haladna, mint az űrhajó. Mivel a csillagközi térben zömében előforduló hidrogén alapvetően nehezebben használható fel fúziós folyamatokra, mint a deutérium vagy a trícium izotóp, ezért sokkal hatékonyabb lenne ezen izotópokat küldeni előre az úton. A deutérium és trícium izotópok kilövésére egy részecskegyorsítóhoz hasonlatos eszközt lehetne használni, természetesen bolygó-körüli, vagy inkább Nap körüli pályáról. Ennek a rendszernek a hátránya, hogy az űrhajó nem térhetne le a kijelölt útvonalról, azonban az előre küldött üzemanyagot figyelemmel kísérve felderíthetnénk olyan veszélyforrásokat, amelyek az űrhajóra leselkedhetnek.
Tavalyi, Nightingale című kisregényem immár hangoskönyv formájban is megjelent, hála a nagyszerű Ambrus Attila Józsefnek! A könyv kapott egy új e-book megjelenést is, a hangoskönyvet pedig youtube-on és a Mindenkinek van hangja! oldalán is megtalálhatjátok.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.ElfogadomNemAdatvédelmi irányelvek
