Már jó ideje szemeztem ezzel a regénnyel a könyvesboltok polcain, mert a fülszöveg alapján igen izgalmasnak ígérkezett. De végül csak akkor szántam rá magam, hogy megvegyem, amikor megtudtam, hogy a legendás Steven Spielberg filmet forgat belőle. A film pedig hamarosan érkezik (egész pontosan március 29-én mutatják be a magyar mozik), szóval úgy gondoltam, még előtte leírom pár gondolatomat a regénnyel kapcsolatban. De vigyázat, SPOILEREK is lesznek!
A történetről dióhéjban:
2044-re a hétköznapi, hús-vér valóság már nem a legvonzóbb hely az emberek számára. A legtöbben egy OASIS nevű virtuális valóság / MMO-játékban tengetik az idejüket, itt járnak iskolába, itt ismerkednek, dolgoznak, és a játékban használt fizetőeszköz a világ legstabilabb valutája. Wade Watts, a fiatal fiú valósággal megszállottja lesz annak a feladványnak, amelyet az OASIS megalkotója hagyott hátra végakaratában. Aki meg tudja fejteni az ő feladványát, és megtalálja a kincsét, az megörökli a teljes vagyonát és az irányítást az OASIS felett. Azonban a kutatás már öt éve folyik a kincs után, de még senkinek sem sikerült az első nyomot sem felfedeznie, amelyhez az 1980-as évek popkultúrájának és a videojátékok őseinek nagyon pontos ismerete szükséges. Wade kívülről fújja ezeket, és ő az, aki rábukkan az első nyomra, amelynek hatására fenekestül felfordul az élete.
Riválisok jelennek meg, köztük pedig a legveszélyesebbek az IOI, egy világméretű internetszolgáltató cég emberei, akik rá akarják tenni a kezüket az OASIS-ra. A cél eléréséért pedig még a gyilkosságtól sem riadnak vissza.
Először is le kell szögeznem, hogy rég szórakoztam ilyen jól egy regényen. Utoljára John Scalzi A vének háborúja című military sci-fi-je okozott ilyen kellemes perceket, a történet hangulata pedig a könyv kiolvasása után is még hetekig velem maradt. A nyolcvanas évek stílusa, a rengeteg utalás, “easter egg” és geg frenetikus élménnyé változtatta az olvasást. Önmagában is elismerésre méltó az az elképesztő mértékű kutatómunka, amelyet Ernest Cline, a regény írója beleszőtt történetébe. Azonban azt azért nem árt hozzátenni, hogy a retro-utalások nincsenek egyensúlyban: úgy nagyjából 10%-ban használta fel a kor szerepjáték-kultúráját, 10%-ban a híres zenéket és előadókat, 30%-ban filmeket és tévésorozatokat, és 50%-ban a videojátékok uralják a geek-tartalmat. A regény egy óda a videojátékokhoz és a gamer közösséghez, így aki nem volt tagja ennek a szubkultúrának, kicsit nehezebb helyzetben van, ha a kezei közé kerül a Ready Player One. Cline ugyan igyekszik olvashatóvá tenni regényét mindenki számára, tény, hogy sok mindent elmagyaráz, azonban néha mellényúl. Van, hogy hosszan (és fölöslegesen) magyarázza a l33t-nyelv lényegét, mert a szövegkörnyezetből úgyis kiderült, hogy micsoda az, annak is, aki nem tudja; míg más, bonyolultabb fogalmakat tisztázatlanul hagy.
A történet vonala amúgy meglehetősen egyszerű és magán viseli a klasszikus “hős utazása” típusú sztorielemeket. Adott az árva főszereplő (Wade Watts), aki szegény környezetből származik. Egy bölcs, öreg, mitikus figura (James Haolliday) hatására elindul a küldetésén, amelynek során barátok (Aech) segítik és szerelemre talál (Art3mis), és ahhoz, hogy elérje célját, meg kell küzdenie az egyértelmű gonosszal (IOI és Sorrento).
Való igaz, hogy ha elvennénk a Ready Player One-ból a nyolcvanas évek retro-utalásait, egy átlagos, kicsi élvezeti értékkel rendelkező művet kapunk. Még azt sem mondhatom, hogy stilisztikailag, mondattanilag ne lehetne rajta mit csiszolni, ráadásul néhány hiba kifejezetten bosszantó, például amikor pár fejezet alatt többször süti el teljesen ugyanazt a poént, és elvárja, hogy nevessünk rajta (Art3misre gondolva Wade háromszor jegyzi meg, hogy talán a lány a valóságban egy túlsúlyos, középkorú fickó, akit Chuck-nak hívnak). Miután elolvastam a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy a Ready Player One egy közepesen megírt, de nagyszerű történet, írója pedig átlagos író, átlagon felüli fantáziával.
A történet ésszerűen halad előre, kevés az olyan pont, ahol bele lehetne kötni, nem jellemzők a logikai bukfencek. Legfeljebb csak azt tudnám megemlíteni, hogy főhőseink, a “gunterek”, vagyis azok a játékosok, akik az OASIS kincsét akarják megtalálni, már-már lehetetlenül nagy tudással rendelkeznek a 80-as évekről. Több oldal telik el azzal, hogy Wade sorolja, hány órát töltött el egy-egy videojátékkal, mire tökéletesítette, hányszor nézte végig az összes évadot valamelyik sorozatból, hányszor hallgatott végig zenei albumokat, és utána még több száz órát töltött el ezek elemzésével… Mindeközben volt ideje iskolába járni, enni és aludni. Aha. A regény elején ez még nem annyira feltűnő, de a vége felé haladva a felsorolt lexikális tudás olyan mértékűre duzzad, hogy Wade már-már emberfelettinek tűnik tőle. Pedig karakterének egyik legnagyobb előnye az, hogy egyáltalán nem “szuper”, sőt, kifejezetten gyarló ember.
Wade-en kívül a regény többi szereplője elég egysíkú, egyszerű karakter, egyedül még a női főszereplő Art3mis az, aki érdekes és izgalmas tud lenni, de ez érthető is, hiszen a Wade szemszögéből E/1-ben írt regény főhőse a fent említett hölggyel foglalkozik a legtöbbet. Olyan sokat, hogy ez számos olvasóban már visszatetszést váltott ki, és ez okozza a Ready Player One vitatott voltát.
Ugyanis Wade a regény közepe táján egész egyszerűen szólva egy zaklatóvá válik, és szerelmével üldözi Art3mis-t. Mégis, meg kell védjem a Ready Player One-t, és íróját. Na nem azzal, hogy mentegetem Wade-et és elbagatellizálom a zaklatás súlyosságát, riasztó mivoltát. Hanem azzal, hogy ez a rész szükséges volt a történetbe, mert főhősünk számára nagyon fontos lépcsőfoka a karakterfejlődésének. Wade ugyanis egy gyarló karakter. Így utólag visszatekintve már a regény legeslegelején érezhető, hogy ő nem a klasszikus “jófiúk” táborát gyarapítja, bár eleinte nekem sem tűnt fel. Az első “homlokráncolós” rész az volt, amikor az IOI emberei felrobbantják Wade nagynénjét, vagy egy tucat másik emberrel együtt (idősek, nők és gyerekek), akik még abban a lakókocsi-toronyban élnek, mint ők. Wade persze megússza az esetet, és tényleg elborzasztja a cég gonoszsága, de néhány kósza gondolaton kívül nem szán többet az ártatlan áldozatokra.
Aztán ott van az a rész, amikor Art3mis kérdezi tőle, hogy mihez kezdene azzal a rengeteg pénzzel, ha ő nyerné meg a játékot. Wade válasza az, hogy építene egy űrhajót, telepakolná kajával, és elhúzna a Földről. Art3mis pedig méltatlankodik, hogy ennyi pénzzel inkább segítenie kellene a rengeteg nyomorgó emberen, megváltoztathatná vele a világot. Ez a beszélgetés a regény vége szempontjából is fontos rész.
Aztán, ahogy az már lenni szokott, a főhős és a főhősnő között vonzalom alakul ki, bár ezt nagyrészt Wade elmeséléséből tudjuk meg, nem vagyunk szemtanúja a románc kialakulásának. A szakításuk pillanatának annál inkább. Ebből is következtethetünk arra, hogy az író sokkal fontosabbnak tartotta Wade szakítás utáni tetteinek részletes bemutatását, mint azt, hogy a fiatal olvasók szívét egy szirupos románccal melengesse meg.
Amikor Wade szerelmet vall Art3misnek, a lány a lehető legjózanabbul reagál: azonnal szakít vele (egyébként Art3mis úgy általában az egész történetben a józanság hangja). Hiszen érzi, mennyire elszaladt a ló Wade-del és mennyire nem egészséges az, hogy beleszeret olyasvalakibe, akivel még soha életében nem találkozott, nem tudja a nevét és azt sem tudja, hogy néz ki.
A szakítás után Wade üzenetekkel bombázza a lányt, megpróbálja felkeresni az OASIS-ban, de nem jár sikerrel, mert Art3mis elzárkózik tőle. Nyilvánvaló, hogy egy virtuális világban egészen más szabályok érvényesülnek, mint a valóságban. Hiszen például egy ugyanilyen cselekedetet az igazi világban nem lehetne olyan tökéletesen elszeparálni az áldozattól, mint egy játékban. Az OASIS-ban elég egyszerűen letiltani a zaklató felhasználót, a valóságban ilyen határvonalakat csak körülményesen lehet kialakítani. De Wade begőzölése attól még ijesztően hat, főleg azok számára, akik már átéltek zaklatást.
Ezekben a jelenetekben, csakúgy, mint a robbantásos merénylet után elmaradt bűntudat és gyász, valamint a “mihez kezdenél a pénzzel”-kérdésre adott válaszban az mutatkozik meg, hogy Wade egy önző személyiség. Nem is lehetne más, muszáj önzőnek lennie, hogy túl tudjon élni, árvaként, nincstelenként egy olyan világban, ahol semmi esélye nincs a kitörésre a játékon kívül. A társadalom ilyenné formálta Wade-et, szinte csodaszámba menne, ha másként reagálna élete első románcának befejezésére.
Aztán persze az történik, amely az ehhez hasonló hőstörténetekben szokott: Wade epikus küzdelemben vezeti győzelemre barátait a gonosz ellen, megnyeri a játékot és övé lesz az OASIS feletti hatalom.
Tévesen értelmezték azok a regény happy endjét, akik arra gondoltak, hogy Ernest Cline ezzel felmenti szereplőjét, a szexuális zaklatóból hőst farag, hovatovább jutalmazza is problémás viselkedését, hiszen a végén “övé lesz a lány”…
Nem. Cline nem hőse bűnét jutalmazza, hanem azt a változást, jellemfejlődést, amelyen keresztülmegy, és amely két, nagyon fontos jelenetben mutatkozik meg. Az egyik az a pillanat, mielőtt Wade belép az utolsó próbához vezető ajtón, és megesküszik társainak, hogy a nyereményét megosztja közöttük. A másik pedig a regény utolsó oldala, amikor Art3mis immár szemtől-szembe megkérdezi Wade-től, hogy most mihez fog kezdeni, mire Wade azt válaszolja, hogy most megváltoztatjuk a világot. Tehát az önző, magával foglalkozó, zaklató Wade felnőtt, megtanult felelősségteljesen viselkedni, és igaz, hogy Art3mis iránti érzelmei egy szemernyit sem csökkentek, de megtanulta azokat a helyükön kezelni. Azt hiszem Wade számára a fordulópont épp nem a 90%-ban a történet helyszínéül szolgáló OASIS-ban következik be, hanem a valóságban, amikor beépül az IOI, egyébként ötletes, orwelli áthallásokkal tarkított, embertelen, vállalati disztópiájába. Wade-et arcon vágja a valóság, az a valóság, amelyről Art3mis beszélt neki, és amelyet ő eddig tudatosan kizárt az életéből és igyekezett a legminimálisabb szinten tartani az OASIS-on kívüli interakcióit. Azonban ez az “öngyilkos küldetés”, amely eredetileg azért indult, hogy megoldja az IOI emberei által elzárt harmadik kapu problémáját, végül még többé vált: meg kellett mentenie a barátai életét. Ugyancsak nem elhanyagolható jel, hogy ekkor tudja meg Art3mis igazi nevét, és lát róla először fényképet. Ez az a rész, amikor az önző Wade felülemelkedik önmagán és készen áll arra, hogy beteljesítse a hős célját. Nem tartom megalapozottnak és átgondoltnak azt a vádat, hogy az RP1 szexista vagy zaklatáspárti lenne.
Ha pedig már a női nemhez való hozzáállás szóba került, én sokkal problémásabbnak tartom a Ready Player One hamarosan érkező filmváltozatát. Azon már meg sem lepődöm, hogy az előzetes alapján teljesen egyértelműen átírták jóformán az egész sztorit (Wade és Art3mis a regény utolsó oldaláig nem is találkoznak személyesen, nincs benne semmilyen autóverseny, Aech nem egy ork, és nincs semmiféle “ellenállás”, amiről Art3mis beszél az előzetesben), az azonban enyhén bosszant, ahogyan Art3misszel elbántak. A regényben ugyanis a lány játékbeli avatárja egy molett, páncélos, tünde-kardot és tornacipőt viselő lány, akiről Wade többször is megemlíti, mennyire más, mint a többi női játékos, akik mind nádszál-karcsú, idealizált karaktert alkottak maguknak, ezért úgy képzeli, hogy Art3mis a valóságban is hasonlóan nézhet ki (igaza van, azt leszámítva, hogy a lány arcán van egy bőrhiba, amit szégyell). Nos, a teltkarcsú, geek Art3mist az alábbi hölgy alakítja majd a vásznon:
A szerepért versenyben volt még Elle Fanning és Lola Kirke, ami arra utal, hogy Spielberg-éknek eszébe sem jutott olyan testalkatú színésznőt választani a szerepre, ami illik a karakterhez, hanem mindenképp ragaszkodtak a hollywoodi elvárásokhoz, és egy karcsú színésznőt akartak. Sőt, még Art3mis avatárja sem hasonlít semennyire a könyvben leírtakra, valami fura, nagy szemű, pixi-izét hoztak ki belőle, ami természetesen még vékonyabb, mint hús-vér párja.
A fordításról sajnos nem nyilatkozhatok, ugyanis angol nyelven olvastam a könyvet. Mindenesetre kíváncsi lennék rá, hogy Roboz Gábor hogyan boldogult a feladattal, hiszen a Ready Player One kifejezései sok esetben lefordíthatatlanok. Aki olvasta magyarul, az legyen szíves mesélje el kommentben, milyen volt!
A folytatásról: Ernest Cline nemrég azt nyilatkozta, hogy készülget a Ready Player One második része, de elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet folytatni. Az RP1 tipikus egykönyves sztori, de annak nagyon élvezetes. Biztos, hogy el fogom olvasni a folytatást is, de félek, hogy erőltetett lesz, ami pedig a közelgő filmet illeti, kicsit tartok tőle, hogy mi maradt meg az eredetiből. Meglátjuk.
Értékelés: 10/7
ISBN: 9786155522819
Agave Könyvek Kiadó Kft.
Fordította: Roboz Gábor
Terjedelem: 464 oldal
Bolti ár: 3780,- Ft
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
