AJÁNLÓ – Keiran Rowley: Az Elfeledettek városa I. – Hanyatlás

Szeretjük a mesehősöket. Nem csak a gyerekek, de a felnőttek is, és a legjobb bizonyíték erre a kétezres évek egyik legnagyobb mozis slágere, a Shrek és folytatásai. Nem véletlen, hiszen a klasszikus Grimm, Andersen és máshonnan eredeztethető karakterek és történetek azok, amelyeken a mostani harminc-negyven éves generáció felnőtt (meg az idősebbek pláne), és amikor újraéljük ezeket a történeteket, ismét gyereknek érezhetjük magunkat. Talán ugyanez magyarázhatja a jelenlegi ’80-as évek kultuszt is, ami néha már kezd röhejes méreteket ölteni…

De hogy a mesefiguráknál maradjunk, a régi ártatlan történetek teljességgel fekete-fehér szereplői önmagukban már nem kötnék le a felnőtt olvasókat/nézőket, sokkal érdekesebb viszont, ha ezeket a figurákat is felnőtt környezetbe helyezzük és elhagyjuk a gyermeki fantázia elemeit (a szép hercegnő jó, a mostoha rossz, stb.).

Keiran Rowley regénye pontosan azt teszi, és a mesehősöket a mai New Yorkba helyezi át, ahol egy – kissé Rowling varázsvilágára hasonlító, és annak titoktartásra kötelező szabályait alkalmazó – rejtett társadalomban élnek, az Elfeledettek Városában.

“Az ​Elfeledettek Városa. Város a városban, mely New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve átvészeltük az utolsó háborút Európában.
Gyermekkorunk meséi velünk élnek – ám nem puszta emlékképekként, hanem a szó legszorosabb értelmében. Álca mögé bújva ott járkálnak az általuk Valóknak nevezett emberek között, igyekeznek beilleszkedni ebbe a világba, ahol a béke érdekében immár tilos a varázslat.
Csakhogy ez az ingatag, sok lemondást megkövetelő rendszer is veszélybe kerül, amikor egy brutális gyilkosság felforgatja az Elfeledettek életét. Az áldozat az egykori hercegnőből sztriptíztáncosnővé alacsonyult Csipkerózsika, akit többé semmiféle királyfi csókja nem ébreszthet fel, ugyanis egy mágikus fegyver által küldték örök álomba.
Csizmás, a Kormányzat rendfenntartója ered a gyilkos nyomába, aki szörnyű tettével az Elfeledettek közösségének egyik legfontosabb szabályát is megszegte. A nyomozás során egyre több jel utal arra, hogy egy sötét összeesküvés áll az eset hátterében, mely az egész rendszert felboríthatja, és egyetlen Elfeledett, de még a Valók sem érezhetik magukat biztonságban.
Mert a mesék gyakran kegyetlen történetekből születnek…”

Ahogy a fülszöveg is utal rá, az Elfeledettek Városa mocskos egy hely, nyomor, bűnözés, kocsmák és lebujok, minden hájjal megkent, rosszarcú gengszterek és fogdmegjeik uralják a terepet. Itt próbálja fenntartani a rendet Csizmás (igen, a kandúr, de a regényben következetesen csak Csizmásnak nevezik), egyszemélyes rendőrőrsként. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a detektívregényekben már-már elengedhetetlen noire-os, dohányfüstös, alkoholszagú, cinikus narrációban, mely tökéletesen passzol ehhez a nem túl mesés mesevilághoz.

Rowley gyönyörűen festi le az Elfedettek városát, és néhány kulcsfontosságú jelenetnél – például amikor Csizmás a regény felénél besétál az irodájába annál a bizonyos résznél – a szőr is feláll a hátunkon attól, milyen élettel képes megtölteni az oldalakat.

Korábbi olvasók közül mások is kiemelték, hogy maga a nyomozós szál nem túl bonyolult, és könnyen rá lehet jönni a gyilkos kilétére – nos, igen, magára a gyilkosra valóban, de arra, hogy ki áll a gyilkos mögött (majd még inkább azt, hogy a színfalak mögött ki áll), az már sokkal rejtélyesebb. De még ha rá is jövünk korábban a gyilkos kilétére, ez nem von le a mű élvezeti értékéből, mert jobbnál-jobb, fantáziával megtöltött jelenetek követik egymást. A regény utolsó oldalain pedig két, olyan eredeti, hátborzongató és brutálisan nyers “büntetés” következik be, amitől tátva maradt a szám.

Az ilyen regények esetében a világleírás mellett a karakterek a másik legfontosabb elem, és azt kell hogy mondjam, egy-két kivételtől eltekintve Rowley remek, színes, ötletes csavarokat alkalmazott a már ismert meseszereplőkön.

Csizmás a már említett noire detektív jellemet kapta, vele az egyetlen problémám csak az – amiről nem a regény tehet, hanem én -, hogy amikor elhangzott a neve, folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy ne az Antonio Banderas szinkronizálásában életre keltett, kalapos, csizmás, 3D animált macskát képzeljem magam elé a Shrekből, hanem egy iszákos, borostás fickót.

Csizmás mellett a másik legfontosabb szereplő a regényben Farkas. A lassan barátokká kovácsolódó duó a történet vége felé sok jelenetben már inkább emlékeztetett a nyolcvanas évek tipikus buddy zsarumozijaira, mint például a Halálos fegyver. Farkas és Csizmás között remek a dinamika, élvezetes olvasni kettejük hol cívódó, hol barátságos párbeszédeit, de azt muszáj kiemelnem, hogy Farkas nem túl sokat segített magában a nyomozásban, sokszor csak követte Csizmást (leszámítva a végét).

A mellékszereplők közül Gertie, Rosie és Babszem nagyon ötletesek, de a Mézesfalás lányai túlságosan egysíkú, egyszerű karakterek voltak, még Goldie is, akire véleményem szerint még ráfért volna néhány fejezet…

Na, de Queeney – imádtam a nőt, az egyik legjobb karakter a regényben! Egyszerre stílusos és mérhetetlenül idegesítő, mindeközben vitathatatlanul az egyik leghatalmasabb erejű karakter az Elfeledettek Városában. Nagyon remélem, hogy Csizmás, Farkas és Queeney hármasa köré összpontosul majd a folytatás is.

Ugyanis a Hanyatlás ordít a folytatásért, nagyon remélem, hogy Rowley igyekezni fog vele, mert hát a végére kaptunk valami olyasmit, ami miatt tövig rágom a körmömet… Tik-Tak! (Aki olvasta, érteni fogja).

Minden mesekedvelő és/vagy krimikedvelő felnőtt olvasónak bátran ajánlom Az Elfeledettek városát, mely üde színfolt az urban fantasy regények sorában.

Értékelés: 10/10

Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2020
ISBN: 9786155999260

AJÁNLÓ – Claudia Fugazza: Csináld utánam!

Rendhagyó könyvajánlóval jelentkezem, ugyanis ez a mostani nem egy sci-fi, de még csak nem is regény, hanem a Metropolis Media kiadásában magyarul megjelent Csináld utánam! című módszertan-könyv. Mint tudjátok, a sci-fi mellett a másik szerelemem a kutyák világa, ez a könyv pedig egy új módszert ismeretet meg az olvasókkal a kutyakiképzésről, valamint a kutyák szociális tanulásáról.

Lehetséges-e szociális tanulással tréningezni a kutyákat? Igen!

A kiképzők és gazdák számára van egy igen jó hírünk. Magyar kutatók munkájának köszönhetően ma már tudjuk, hogy a kutyák képesek az emberi viselkedés megfigyelése révén új feladatokat elsajátítani. A Do As I Do hasznos lehet segítő- és terápiás kutyák vagy más munkakutyák képzése során is, de családi kutyáknak ugyanúgy, ha szeretnénk, hogy kedvencünk bonyolultabb feladatokat is meg tudjon tanulni. Azonban a Do As I Do módszernek van még egy nagy előnye: a gazdák, akik ezzel a módszerrel (is) dolgoznak, egy sokkal mélyebb kutya–gazda kapcsolatra tehetnek szert, ami az élet más területein is meghálálja magát.

A könyv tartalmazza a kezdő lépéseket és videomelléklettel segíti a módszer elsajátítását. A Do As I Do módszer azonban folyamatosan tovább alakul.

Az említett videó letöltéséhez szükséges adatokat megtalálja a könyvben.

Írója, Dr. Claudia Fugazza az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerezte meg PHD fokozatát az Etológia Tanszéken, és jelenleg is aktívan folytatja kutatásait a témában. Ennek a kutatásnak az eredménye ez a könyv, valamint a módszer, amelynek neve eredetileg “Do as I do” – vagyis csináld utánam (vagy csináld, ahogy én).

A könyvajánlót egy hozzáértő személlyel együtt írom, aki nem más, mint a feleségem, Rita, a Jócsontok fehérvári kutyaiskola tagja. A Csináld utánam! már felkeltette a figyelmét a jelentősebb magyar kutyaiskoláknak is, azonban azt már az elején hangsúlyozni kell, hogy ez a módszertan nem a kezdő kutyásoknak való. Tehát egész pontosan ez a könyv nem fog segíteni azoknak, akik éppen meg akarják tanítani Fifikét, hogy ne ráncigálja a pórázt és ne akarja meggyilkolni a szomszéd macskát vagy hogy kiszökdössön, amikor tombol a tüzelési időszak. A Csináld utánam! nem egy külön, teljes értékű tanulási módszer, hanem a már meglévőkre épít – feltételezi, hogy a kutyának már megvan az alapképzettsége (az azonban mindegy, hogy a hagyományos vagy a tükör módszer szerint képezték a kutyát).

Lényege a szociális tanulás, vagyis a fejlett, társas közegben élő állatok azon képessége, hogy kölyökkorban ellesik egymástól a fontos dolgokat.

A hat fejezetre bontott könyv első fejezete elmeséli, hogy Claudia hogyan jött rá erre a módszerre saját kutyája kapcsán. Síria, a csehszlovák farkaskutya imádott a megnyitott csapnál inni, és esténként mindig megkérte gazdáját, hogy nyissa meg neki. Egyik este azonban Claudia nem ért rá, ezért a kutya megoldotta maga. Amikor erre Claudia rájött, megleste a kutyát, és a saját szemével bizonyosodhatott meg róla, hogy Síria bizony elleste tőle, hogyan kell kinyitni a csapot!

Sokáig vita tárgya volt az a nézet, hogy a kutyák képesek a szociális tanulás révén embertől ellesni különböző dolgokat, azonban az ELTE Etológiai Tanszékén végzett kutatás bebizonyította, hogy igenis működik a dolog.

A második fejezet egy kicsit bővebb betekintést nyújt a szociális tanulásba, amelyet korábban már több fajnál is tanulmányoztak, például a delfineknél, papagájoknál, teknősöknél, fókáknál és a csimpánznál is. Mindegyik állat ellesett az embertől trükköket és képes volt alkalmazni is a tanultakat. Kutyák esetében a szociális tanulásra mutató jeleket felfedeztek már, például a drogkereső kutyák kiképzése közben: az a kölyök sokkal ügyesebbnek bizonyult, amelyik egy felnőtt drogkereső kutya mellett tanulhatott. De az embertől való szociális tanulás még sokáig ellentmondásos volt.

A harmadik fejezetben kezdődik az izgalmas rész, gyakorlati példákon keresztül vezet be a módszertanba. Először az utánzás szabályait kell megtanítanunk a kutyának olyan dolgokkal, amiket már tud. Tehát, ha a kutya például a hagyományos vagy a tükörmódszerrel megtanulta, hogyan kell vezényszóra megkerülni egy bóját, akkor úgy vezethetjük rá az utánzásra, imitációra, ha mi magunk megmutatjuk, mit kell tenni, és utána egy vezényszóval (pl. csináld!) dolgára küldjük. Az elő-tréning során hat feladatot kell a kutyának teljesítenie, csak vezényszóra, testjelek nélkül (tehát nem mutogatunk, csak mondjuk), és egyedül, emberi interakció nélkül.

A feladatok érdekesek, izgalmasak, főleg azok számára, akik szeretnék tágítani az ismereteiket a kutyakiképzések fajtáiról, valamint akiket komolyabban érdekel az etológia. Fontos leszögezni, hogy ez nem nevelési módszertan, hanem tanítási módszer, már jól nevelt és tanulni szerető kutyáknak.

A negyedik fejezet az alapozás után új dolgokat tanít, olyanokat, amilyeneket a kutya még nem tanult meg, illetve amiket a hagyományos módszerrel túl bonyolult lenne megtanítani neki. Például, húzza ki az egyik fiókot és hozzon belőle valamit…

A gyakorlatokhoz mellékelt folyamatábrák nagyon jók, szemléletesek, valamint ehhez még hozzájön a videó anyag, ami további segítséget nyújt, de egy tapasztaltabb gazdinak már a képek is elég segítséget nyújtanak. Ehhez még hozzáadódik Claudia egészen olvasmányos stílusa, a könyv közérthető nyelvezete, valamint a fordító, Petró Eszter hozzáértése – aki maga is az ELTE Etológia Tanszékén folytatta tanulmányait, és jelenleg az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Kutatócsoportjában dolgozik, továbbá kutyakiképző is.

Az ötödik fejezet kitér a bukkanókra, részletezi, hogy mire kell figyelni, például milyen legyen a kutya idegállapota a gyakorlatok közben (ne legyen túlságosan energikus, de ne is legyen teljesen lefárasztva), és milyen legyen a környezet, ahol tanulunk vele (ne legyen ingergazdag, ami elvonhatja az állat figyelmét).

 

 

A hatodik fejezetben Claudia összegzi az eddigieket, és elmondja, hogy elsősorban milyen kutyáknak ajánlja a módszert. Tárgymanipulációs feladatoknál kifejezetten előnyös, főleg segítő kutyák kiképzése során (csengetés, ajtónyitás, stb.), mert könnyebben tanítható az állat utánzással.
Ritát felvillanyozta ez az új módszertan, nagyon szeretné kipróbálni a két kutyánkkal, Angie-vel és Ranyval, valamint hozzátette, hogy a “do as I do” nagyon hasznos lehet túlérzékeny kutyák tanítására (mint amilyen a mi Ranynk, aki egy gorombább nézéstől is kiszaladna a világból), mert kizárólag pozitív megerősítéssel dolgozik.

Továbbá az is elnyerte a tetszését, hogy a könyv nem ígéri le a csillagokat az égről, tárgyilagos és objektív, az új módszertannal nem akarja kiváltani a régieket, hanem azokra építve teremt új lehetőségeket az oktatók és a kíváncsi gazdik előtt.

A könyvet köszönjük szépen a Metropolis Mediának!

A Csináld utánam! megvásárolható a Galaktika webshopjában és a könyvesboltokban.

 


Értékelés: 10/10

Bolt ára: 2990 Ft

ISBN: 978-615-5859-24-3

Brand: Univerzum Könyvek

Műfaj: ismeretterjesztő

Oldalszám: 112

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Charles Wilson: Affinitások

Robert Charles Wilson Pörgés című regénye az egyik kedvencem, lenyűgözött a történet monumentalitása, a felgyorsult idő és a probléma megoldására tett kísérletek döbbenetes mértéke, ezért kíváncsian vártam az Affinitásokat. A Pörgésen kívül azonban mást nem olvastam a szerzőtől (még), de így is régi ismerősként köszöntöttem a stílusát.

A regény fülszövege is nagyon érdekes kérdéseket feszegetett, ráadásul amúgy is imádom a társadalmi science-fictiont:

A közeli jövő. A katasztrófák és egyenlőtlenségek között vergődő emberiség megmentése, mai életformánk fenntarthatósága immár csak globális együttműködés keretében képzelhető el. Erre kínál új utakat a „humán szociodinamika” friss tudománya.
Adam Fisk szűk látókörű családja elől menekül Torontóba, hogy befogadóbb környezetet keressen a boldoguláshoz. Ekkor botlik bele az InterAlia nevű cégbe, amely az új technológia segítségével nem kevesebbet kínál, mint az egyformán gondolkodók tökéletes családját – persze nem önzetlenül. Az üzletből mégis sokkal fontosabb dolgok születnek, mint bárki előre gondolta volna, a létrejött huszonkét Affinitás-csoport tagjai egyre nagyobb befolyásra tesznek szert.
A tökéletes együttműködés azonban nem mindenki szemében áldás; akik a régi rend fenntartásában érdekeltek, nem szívesen adják át hatalmukat egy új nemzedéknek. És az Affinitások között is megkezdődik a rivalizálás. Talán az ember nem hazudtolhatja meg önmagát: a forradalmak ma is, holnap is, éppúgy, mint a múltban, könnyen vérontásba torkollhatnak.

A történet gyorsan beszippantott és érdeklődve faltam az oldalakat. A főszereplő Adam sok gondolatát éreztem magaménak, könnyen tudtam azonosulni vele, és vártam, mi sül ki ebből az egészből.

Azonban a lelkesedés egy idő után kissé alább hagyott. A három részre bontott regény első része hibátlanul mutatja be az Affinitásokhoz csatlakozó Adam ismerkedését a föníciai “táv” betű jelével megnevezett csoportjával. Azonban a második rész egy nagy időbeli ugrással folytatódik, ahol Adam már a táv falkáinak vezetésében is aktív részt vállal. Ezek a kihagyott évek (majd még egyszer a második és harmadik rész közötti időugrás esetében) szerintem a regény fájó pontjai, hiányosságai. Ugyanis, míg a Pörgésben szépen, fokozatosan láthattuk a világ változását a főszereplő, Tyler Dupree szemén keresztül, tanúi voltunk minden lényeges eseménynek, itt sokszor Adam elmeséléséből jövünk rá lényeges fordulópontokra, akár a magánéletével, akár az azzal szorosan összefüggő Affinitásokról van szó. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban egynémely ilyen átugrott esemény igen jelentős, nagy hatással van a világra vagy magára Adamre, illetve a körülötte lévő szereplőkre. A táv és hét nevű affinitáson kívül a többi húsz csak említés szintjén van (vagy még úgy sincs) jelen, és alig tudunk meg pár szükségtelen információt arról, hogy milyen embertípusok kerülnek ezekbe.

Adam amúgy egy igen érdekes figura. Sok szempontból hasonlít Tyler Dupree-re: ugyanaz a sztoikus, a magánéleti viharokat és a világ változását sokszor belenyugvással és enyhe közönnyel szemlélő figura. Tyler valódi érzéseit, gondolatait, kételyeit tisztán láthatta az olvasó, Adam meglátásai azonban sokszor rejtve maradnak előlünk, vagy legfeljebb csak sejteti az író, például néhány stratégiai pontossággal félbemaradt beszélgetéssel. Olyan érzésem volt, mintha Adam saját magának sem akarná bevallani, milyen kételyek ébredtek benne az Affinitások iránt. Amelyek persze később felszínre törnek, de ez már a történet végkifejlete.

Adamen kívül a többi szereplő kissé egyszerűbb, szerintem a befejezés szempontjából legfontosabb karakterekre (Jennyt, Aaront, Damian Lévayt, stb. értem ezek alatt) nem ártott volna több időt szánni, jobban elmélyedni bennük. Ez megint csak visszavezethető arra, hogy a regény szerintem túlságosan rövid lett, és az időbeli ugrások kárára váltak a sztorinak. Ráadásul ezeknek a fontosabb mellékszereplőknek a sorsa jórészt befejezetlenül marad a végén, sőt, sokan egyszerűen eltűnnek, mintha az író megfeledkezett volna róluk.

Ettől a problémától eltekintve – nevezetesen, hogy az Affinitásokba még elfért volna legalább egy vagy kettő, hasonló terjedelmű plusz rész – egy gyönyörűen megírt regényről van szó, amely komoly gondolatokat ébreszt az olvasóban. A társadalom szerkezetét boncolgató kérdések nagyon aktuálisak, a safe space-ek, interneten terjedő ideológiák köré szerveződő, zárt csoportok, közösségi oldalak kora legalább annyi veszélyt rejtenek magukban, mint amennyi előnnyel szolgálhatnak az emberiségnek, és senki sem tudja biztosan, hová vezet majd az az út, amin elindultunk. Az Affinitások egy olyan elképzelést valósít meg, amelyben a safe space-ek ötlete az elképzelhető legmagasabb szinten szerveződik és alakul át egy újfajta “nációvá”, amely aztán egyre több és több önrendelkezést valósít meg, illetve követel ki magának. Az elmélet egyszerre utópisztikus és elkeserítő, és kétségkívül első hallásra nagyon vonzó, hogy kizárólag olyan emberekkel vehessük körbe magunkat, akikkel mindenben egyetértünk és egy húron pendülünk. Azonban egy ilyen alapon szerveződő társadalmi csoport – ha autonómiára törekszik – hosszú távon kudarcra lenne ítélve, éppen alapvető tulajdonsága, a véleménykülönbségek minimalizálása és az egyetértés maximalizálása miatt. A konstruktív vita, a nézőpont-különbségek, az, hogy különböző személyiségek különbözőképpen közelítenek meg egy adott problémát, az emberi civilizáció sajátossága, működésének elengedhetetlen eleme. Úgy is mondhatnám: égető szükségünk van arra, hogy ne értsünk egyet mindig mindenben!

Visszatérő kérdés az Affinitások kapcsán, hogy vajon sci-finek bélyegezhetjük-e vagy sem. Letya ajánlójában úgy fogalmazott, hogy az Affinitások nem science-fiction, hanem társadalmi dráma, és valóban: a sci-fi elemek nagyon minimális mértékben vannak jelen, bár tagadhatatlan tény, hogy azok az elemek a történet magvában találhatók. Az InterAlia cég által alkalmazott szűrés, amellyel a jelentkezőket besorolják a huszonkét Affinitás valamelyikébe, nagyon fejlett, ma még nem létező algoritmusokon és az agyat vizsgáló eszközökön alapulnak. A bibi ott van, hogy ezek a nagyon fejlett eszközök itt vannak a küszöbön – akár már holnap valósággá válhatnak. Körülbelül olyan ez, mintha az első okos telefonok megjelenése előtt röpke egy évvel írt volna valaki egy olyan regényt, amely ehhez hasonló telefonok társadalomra gyakorolt hatásáról szól.

Nagyon billeg a mérleg, hogy az Affinitások sci-fi-e vagy sem, de én amondó vagyok, hogy még éppen az.

Ez azonban teljesen lényegtelen kérdés a mű minőségét tekintve, amely nagyszerű, a mű elgondolkoztat és leköti az embert, csak jó lett volna, ha az író egy kicsit bő lére ereszti a mondandóját és jobban elmerül az eseményekben. Mert egy ilyen téma megérdemelte volna azt a plusz száz oldalt.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

A regény megvásárolható a Galaktika webáruházában és a könyvesboltokban.

 


Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5508 82 0

Metropolis Media, 2017

Fordította: J. Magyar Nelly

Terjedelem: 310 oldal

Bolti ár: 3490,- Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Tal M. Klein: Portál

Tal M. Klein, magyar származású amerikai sci-fi író első regénye a Portál (eredeti címén a The Punch Escrow), amely olyan, elképzelt jövőbe repít minket, ahol a teleportáció a leghétköznapibb közlekedési forma, ahol a nanotechnológiának hála a várható élettartamot sikerült százötven évnél is hosszabbra kitolni, a genetikailag módosított szúnyogok raja pedig a légszennyezést zabálja a város fölött.

Főhősünk, Joel Byram egy hétköznapi fickó, aki azzal keresi kenyerét, hogy beugratós vicceket mesél mesterséges intelligenciáknak, hogy ez által azok emberibbé váljanak – ezt hívják a könyvbeli szakkifejezéssel élve “sózásnak”. Joel épp nyaralni indul feleségével, Sylviával Costa Ricába, hogy megpróbálják helyrehozni kihűlt házasságukat, amikor terrortámadás éri a teleportáló állomást. Joel túléli a balesetet, azonban hamarosan megtudja, hogy a támadás következtében egy bizarr baleset és félreértés folytán megkettőződött. A két Joel az élő bizonyítéka annak, hogy a teleportálás nem egészen úgy működik, ahogyan azt az embereknek bemesélték, ezért az International Transport nevű óriásvállalat emberei mindent megtesznek azért, hogy eltüntessék a két, élő bizonyítékot.

Igen szórakoztató regény a Portál, gyorsan beszippantja az olvasót, aki egy bámulatos részletességgel (néha túlzottan is, de erről később) felépített világban találja magát. A helyzetkomikum, Joel néhol infantilis humora, valamint a mesterséges intelligenciák, appok az emberi viselkedéstől oly idegen mivolta bőven szolgál kacagtató percekkel.

De Klein nem csak humorral próbálja eladni a regényt, hanem a döbbenetes mennyiségű információtartalommal, amellyel megfesti ezt a világot. Néhol olyan érzésem volt, hogy a történet már-már túlírt, ugyanis a jövőbeni technológiák és az elmúlt száz év történései (a regény a XXII. század derekán játszódik) nem csak leíró részekben kerülnek kifejtésre, hanem még lábjegyzetekben is, amelyeket néha nem elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy megértse az olvasó. Ezeknél a lábjegyzeteknél éreztem azt, hogy kicsit már sok, ráadásul olyan stílusban írta meg Klein, mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy fejfájást okozzon. Nem egyszer kiáltottam fel ezen lábjegyezetek elolvasása után, hogy “mi van?!” Ez azonban később már inkább önmagában is szórakoztatóvá válik, hiszen hogy lehetne annál jobban szemléltetni az eljövendő, számunkra isteni színvonalú technológiai vívmányait, mintha szembesítenek vele, hogy a mai kor embere számára ez majdhogynem felfoghatatlan? Ami Joel számára a hétköznapi élet, az számunkra még idegen és bonyolult.

Azonban a problémák, amelyek a teleportációból fakadnak, nagyon is valósak, és Klein remek érzékkel boncolgatja a filozófiai kérdéseket is, amelyeket ez a technológia felvet. Meddig terjed az ember énképe, meddig tekinthető valaki önmagának, és mikortól beszélhetünk csak egy másolatról? Hogyan befolyásolja ez a technológia a lélekről vallott felfogást, hogyan birkóznak meg vele a vallásos emberek? A vallásnak kiemelt szerepet szán Klein a regény világában. Alapvetően kétpólusú világ fogad minket: az egyik, ismerősebb science-fiction környezet a mai nyugati társadalomból nőtte ki magát, és ért el odáig, hogy a kormányok szerepe már csak látszólagos, és mindent a nagyvállalatok irányítanak; a másik pólus a levanteiek társadalma, amely elutasítja a teleportációt és három nagy világvallás egyesítéséből született kultúrájuk szerves része az emberek életének. Klein nem e két világ szembeállításából építi fel az alapkonfliktust, nem tör lándzsát egyik világnézet felett sem, csupán kérdéseket dob elénk, amelyekről az események tükrében eldönthetjük, melyik világnézetet tartjuk helyesnek vagy igaznak.

Ami Klein regényében a fő konfliktust szüli az egyrészt a túlzott elvakultság – egyik oldalon egy bigott szekta, másikon az istent játszó, őrült tudós archetípusa. A regény jól ismert és a zsánerben sokat látott karaktertípusokat vonultat fel, és maga a történetszövés fonala, alapkonfliktusa is ismerős lehet más alkotásokból, de Klein mindegyiken tud akkorát csavarni, hogy egyedivé és emlékezetessé tudja tenni. Talán az egyetlen olyan stílusjegy, amelyet erőltetettnek, szükségtelennek tartottam, az a nyolcvanas évek popkulturális utalásai. Manapság ez iszonyú népszerű, elég, ha csak a Ready Player One-ra gondolunk, vagy a Stranger Things sorozatra. Azonban míg a Ready Player One történetében kiemelt szerepe és jelentősége volt ezeknek a retro-hangulatelemeknek, addig itt úgy tűnik, a szerző csak gondolt egyet és beledobálta. Nincs semmilyen különösebb jelentősége a sztori vagy a karakter jelleme szempontjából, hogy Joel imádja az 1980-as évek zenéjét és filmjeit – ez, különösebb magyarázat nélkül amúgy is eléggé valószínűtlennek hangzik egy XXII. századi fickó szempontjából. Szóval úgy éreztem, hogy Klein csak azért keverte bele ezt az adalékot, mert manapság divatos, de funkciót nem adott neki.

Összességében véve nagyon kellemes olvasmányról van szó, amely a szórakoztatás mellett elgondolkodtat, megdolgoztatja az olvasó agyát, és azon kapja magát, hogy falja az oldalakat. Az akció filmszerű és izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag – bár a regény közepénél apróbb stílusváltásnak éreztem, hogy a korábbi “menekülök – majdnem elkapnak – elájulok – valaki megment” sorba hirtelen beköszön a naturális trancsírozás (kitört nyakak, bezúzott fejek és leszakadó végtagok), mintha Klein meg akarta volna mutatni, hogy ilyet is tud. De nem baj, a hangulat remek ezekben a részekben is, csak hirtelennek találtam a váltást.

Állítólag hamarosan film is készülhet belőle, legalábbis elkeltek a megfilmesítési jogok. Meglátjuk, mit hoz ki belőle az álomgyár lehet belőle akár egy második Emlékmás is (mármint a Schwarzenegger-félére gondolok, nem a remake borzalomra).

Bátran ajánlom a Portált a hard-sf rajongóinak, a bizarr, néhol humoros sci-fi kedvelőinek.

A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.

 


Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5628 71 9

Metropolis Media, 2018

Fordította: Tamás Dénes

Terjedelme: 328 oldal

Ára: 3990 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Kroese: Tudatzavar

Robert Kroese legújabb regénye őrült nyomozásra hívja olvasóit. Korábban semmit sem olvastam a szerzőtől, így csak az alapján tájékozódhattam róla, amit a neten találtam, illetve, amit a kötet végén írtak. A regényről több helyen megjegyezték, hogy hajaz a Szárnyas Fejvadász világára, és olyan, mintha Philip K. Dick művét Terry Pratchettel íratták volna újra. Mégsem alakult ki bennem egy tiszta kép arról, hogy mire számíthatok a regénytől, amely végül rendesen meglepett – jó értelemben!

A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk egy Összeomlás után, amely teljesen átformálta a ma ismert Los Angelest. Az Angyalok Városa két részre tagolódik ebben a világban: a fallal körülvett belső területeken nagyjából normális körülményekben halad tovább az élet, a falon kívüli, úgynevezett Kirekesztési Térben viszont burjánzik a bűnözés és a nyomor.

Ebben a kettős világban tevékenykedik Erasmus Keane magánnyomozó (aki ragaszkodik a jelenségkutató megnevezéshez) és társa, Blake Fowler. Legújabb megbízójuk az Esper Corporation nevű biotechnológiai vállalat, akik egy különleges, génmódosított birka felkutatásával bízzák meg őket, amelyet a laborjukból loptak el. Hamarosan pedig egy másik ügyük is lesz: egy gyönyörű tévé sztár, Priya Mistry attól tart, valaki az életére tör, és segítségért könyörög Erasmus Keane-nek, hogy védje meg.
Hamarosan megdöbbentő titkok sorozatára bukkan a nyomozópáros, és rájönnek, hogy a két ügy – a tévésztár és az ellopott birka esete – szorosan összefügg egymással, a háttérben pedig egymással vetélkedő erők munkálkodnak egy ördögi terv végrehajtásán.

A Tudatzavar nagyon élvezetes olvasmány volt, a történet gördülékenyen halad előre, egymást követik a meglepő vagy épp nevetésre késztető jelenetek. Ez egyébként a történet egyik legnagyobb erénye, noha nem kifejezetten komédiára kell gondolnunk. A humor forrása nem sorozatosan durrogtatott poénok vagy gegek, hanem a cselekmény abszurditásából és Erasmus Keane jelleméből fakad.

A sztorit nem Erasmus szemszögéből láthatjuk, az elbeszélőnk a segítőtársa, Blake Fowler, az egykori biztonsági alkalmazott / ex-katona. Fowler egy meglehetősen hétköznapi fickó – legalábbis Erasmushoz képest, rajta keresztül az olvasó is csak próbálja felfogni Keane gondolkodásmódját, amely minden, csak nem átlagos. Ez a felállás a Sherlock Holmes történeteket juttatta eszembe, ahol a sztorik túlnyomó többségét Watson narrálja, az olvasó pedig vele együtt lohol Holmes nyomában. Azonban Erasmus Keane nem csupán a túlzottan intelligens, különc zseni mintapéldánya – jóllehet, elsősorban ez határozza meg a karakterét -, de el is tér ettől az archetípustól abban, hogy nem mindig a logikus gondolkozást tartja célravezetőnek. Megérzések, fejben elkészített jellemrajzok alapján nyomoz, gyakran úgy zár ki az ügyből lehetséges gyanúsítottakat, hogy csupán egy pillantást vet a cipőjükre. Fowler – és ezáltal az olvasó – elméje emiatt néha nehezen veszi be Erasmus következtetéseit, gyakran egyenesen egy idiótának láthatjuk. Továbbá Erasmus Keane karaktere abban sem a “szuper detektív” látszatra hajaz, hogy az akcióban, tűzpárbajokban, rajtaütésekben teljességgel hasznavehetetlen figura, akinek a kezébe még Fowler is csak alapos átgondolás után nyomna fegyvert. A híres tévésorozat főszereplőjéhez, Monkhoz sem hasonlítanám, mert Monk számos fóbiája és lineáris gondolatmenete, egyértelműen logikára alapuló következtetései sem hasonlítanak Keane munkamódszeréhez és jelleméhez. Egyszóval nagyon ötletes karakter, amelynek megalkotásával Robert Kroese képes újat mutatni a témában.

Egyébként a regény számtalan tipikus elemét vonultatja fel a klasszikus detektívtörténeteknek, noire-oknak, cyberpunk történeteknek, és találunk pár utalást is (pl. Tannhauser Institut a Szárnyas Fejvadász Tannhauser Kapujáról). A típuskarakterek közül a már említett különc zseni és hétköznapibb társa mellett rendre visszaköszön az oldalakról a drabál, de vajszívű testőr, a minden hájjal megkent cégvezető, az autisztikus tüneteket mutató tudós, a paranoiás filmcsillag, az alvilág királya, vagy például a gonosz médiamogul. Mégis, Kroese képes csavarni egyet-egyet ezeken a karaktereken, amelyek meghökkentő, és gyakran nevetséges jelenetek sorát hozzák (vegyük például azt a részt, amikor az alvilág királyáról kiderül, hogy mi az eredeti szakmája). A fordulatok pedig a sztori végéhez közeledve annyira összekuszálódnak (de nyugi, ki is bogozza a végére az író!), hogy egy teljesen abszurd, szinte szürreálisba hajló finálét kapunk. A filmszerű jelenetekben pedig olyan kis megmosolyogtató szituációkra bukkanunk, mint amikor a legnagyobb tűzpárbaj közepette átrohan az emberek között egy százharminc kilós, bégető óriásbirka.

Az egyetlen furcsaság (talán hiba?), amit fel tudok hozni a regénnyel kapcsolatban, az a Gwen-mellékszál, illetve a második fejezetben tárgyalt előzmények. Amikor elkezdtem olvasni a regényt, meggyőződésem volt, hogy egy sorozat második vagy sokadik részébe fogtam bele, ugyanis a második fejezet épp úgy tárgyalja Erasmus Keane és Blake Fowler megismerkedésének történetét, mint amikor az író egy előző epizódot akar összefoglalni, és emlékeztetni az olvasót a lényeges pontokra. Ám kis kutakodás után rájöttem, hogy a Tudatzavarnak nincs előző része, vagyis ez az első rész egy remélhetőleg minél hosszabb életű SF/krimi-sorozatban.

A regény folytatása már elkészült The Last Iota címmel, amelyben Keane és Fowler újabb nyomozását ismerhetjük meg, és cselekménye szorosan összefügg a Tudatzavar utolsó jelenetével. Nagyon remélem, hogy ez is megjelenik majd magyar kiadásban, főleg, ha hasonló színvonalat képvisel, mint a Tudatzavar.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

 


Értékelés: 10/9

Eredeti cím : The Big Sheep

Fordító : Fedina Lídia

Oldalszám : 328

ISBN : 978-615-5628-43-6

Ár : 3 490 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Ready Player One

Már jó ideje szemeztem ezzel a regénnyel a könyvesboltok polcain, mert a fülszöveg alapján igen izgalmasnak ígérkezett. De végül csak akkor szántam rá magam, hogy megvegyem, amikor megtudtam, hogy a legendás Steven Spielberg filmet forgat belőle. A film pedig hamarosan érkezik (egész pontosan március 29-én mutatják be a magyar mozik), szóval úgy gondoltam, még előtte leírom pár gondolatomat a regénnyel kapcsolatban. De vigyázat, SPOILEREK is lesznek!

A történetről dióhéjban:

2044-re a hétköznapi, hús-vér valóság már nem a legvonzóbb hely az emberek számára. A legtöbben egy OASIS nevű virtuális valóság / MMO-játékban tengetik az idejüket, itt járnak iskolába, itt ismerkednek, dolgoznak, és a játékban használt fizetőeszköz a világ legstabilabb valutája. Wade Watts, a fiatal fiú valósággal megszállottja lesz annak a feladványnak, amelyet az OASIS megalkotója hagyott hátra végakaratában. Aki meg tudja fejteni az ő feladványát, és megtalálja a kincsét, az megörökli a teljes vagyonát és az irányítást az OASIS felett. Azonban a kutatás már öt éve folyik a kincs után, de még senkinek sem sikerült az első nyomot sem felfedeznie, amelyhez az 1980-as évek popkultúrájának és a videojátékok őseinek nagyon pontos ismerete szükséges. Wade kívülről fújja ezeket, és ő az, aki rábukkan az első nyomra, amelynek hatására fenekestül felfordul az élete.
Riválisok jelennek meg, köztük pedig a legveszélyesebbek az IOI, egy világméretű internetszolgáltató cég emberei, akik rá akarják tenni a kezüket az OASIS-ra. A cél eléréséért pedig még a gyilkosságtól sem riadnak vissza.

Először is le kell szögeznem, hogy rég szórakoztam ilyen jól egy regényen. Utoljára John Scalzi A vének háborúja című military sci-fi-je okozott ilyen kellemes perceket, a történet hangulata pedig a könyv kiolvasása után is még hetekig velem maradt. A nyolcvanas évek stílusa, a rengeteg utalás, “easter egg” és geg frenetikus élménnyé változtatta az olvasást. Önmagában is elismerésre méltó az az elképesztő mértékű kutatómunka, amelyet Ernest Cline, a regény írója beleszőtt történetébe. Azonban azt azért nem árt hozzátenni, hogy a retro-utalások nincsenek egyensúlyban: úgy nagyjából 10%-ban használta fel a kor szerepjáték-kultúráját, 10%-ban a híres zenéket és előadókat, 30%-ban filmeket és tévésorozatokat, és 50%-ban a videojátékok uralják a geek-tartalmat. A regény egy óda a videojátékokhoz és a gamer közösséghez, így aki nem volt tagja ennek a szubkultúrának, kicsit nehezebb helyzetben van, ha a kezei közé kerül a Ready Player One. Cline ugyan igyekszik olvashatóvá tenni regényét mindenki számára, tény, hogy sok mindent elmagyaráz, azonban néha mellényúl. Van, hogy hosszan (és fölöslegesen) magyarázza a l33t-nyelv lényegét, mert a szövegkörnyezetből úgyis kiderült, hogy micsoda az, annak is, aki nem tudja; míg más, bonyolultabb fogalmakat tisztázatlanul hagy.

A történet vonala amúgy meglehetősen egyszerű és magán viseli a klasszikus “hős utazása” típusú sztorielemeket. Adott az árva főszereplő (Wade Watts), aki szegény környezetből származik. Egy bölcs, öreg, mitikus figura (James Haolliday) hatására elindul a küldetésén, amelynek során barátok (Aech) segítik és szerelemre talál (Art3mis), és ahhoz, hogy elérje célját, meg kell küzdenie az egyértelmű gonosszal (IOI és Sorrento).
Való igaz, hogy ha elvennénk a Ready Player One-ból a nyolcvanas évek retro-utalásait, egy átlagos, kicsi élvezeti értékkel rendelkező művet kapunk. Még azt sem mondhatom, hogy stilisztikailag, mondattanilag ne lehetne rajta mit csiszolni, ráadásul néhány hiba kifejezetten bosszantó, például amikor pár fejezet alatt többször süti el teljesen ugyanazt a poént, és elvárja, hogy nevessünk rajta (Art3misre gondolva Wade háromszor jegyzi meg, hogy talán a lány a valóságban egy túlsúlyos, középkorú fickó, akit Chuck-nak hívnak). Miután elolvastam a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy a Ready Player One egy közepesen megírt, de nagyszerű történet, írója pedig átlagos író, átlagon felüli fantáziával.

A történet ésszerűen halad előre, kevés az olyan pont, ahol bele lehetne kötni, nem jellemzők a logikai bukfencek. Legfeljebb csak azt tudnám megemlíteni, hogy főhőseink, a “gunterek”, vagyis azok a játékosok, akik az OASIS kincsét akarják megtalálni, már-már lehetetlenül nagy tudással rendelkeznek a 80-as évekről. Több oldal telik el azzal, hogy Wade sorolja, hány órát töltött el egy-egy videojátékkal, mire tökéletesítette, hányszor nézte végig az összes évadot valamelyik sorozatból, hányszor hallgatott végig zenei albumokat, és utána még több száz órát töltött el ezek elemzésével… Mindeközben volt ideje iskolába járni, enni és aludni. Aha. A regény elején ez még nem annyira feltűnő, de a vége felé haladva a felsorolt lexikális tudás olyan mértékűre duzzad, hogy Wade már-már emberfelettinek tűnik tőle. Pedig karakterének egyik legnagyobb előnye az, hogy egyáltalán nem “szuper”, sőt, kifejezetten gyarló ember.

Wade-en kívül a regény többi szereplője elég egysíkú, egyszerű karakter, egyedül még a női főszereplő Art3mis az, aki érdekes és izgalmas tud lenni, de ez érthető is, hiszen a Wade szemszögéből E/1-ben írt regény főhőse a fent említett hölggyel foglalkozik a legtöbbet. Olyan sokat, hogy ez számos olvasóban már visszatetszést váltott ki, és ez okozza a Ready Player One vitatott voltát.

Ugyanis Wade a regény közepe táján egész egyszerűen szólva egy zaklatóvá válik, és szerelmével üldözi Art3mis-t. Mégis, meg kell védjem a Ready Player One-t, és íróját. Na nem azzal, hogy mentegetem Wade-et és elbagatellizálom a zaklatás súlyosságát, riasztó mivoltát. Hanem azzal, hogy ez a rész szükséges volt a történetbe, mert főhősünk számára nagyon fontos lépcsőfoka a karakterfejlődésének. Wade ugyanis egy gyarló karakter. Így utólag visszatekintve már a regény legeslegelején érezhető, hogy ő nem a klasszikus “jófiúk” táborát gyarapítja, bár eleinte nekem sem tűnt fel. Az első “homlokráncolós” rész az volt, amikor az IOI emberei felrobbantják Wade nagynénjét, vagy egy tucat másik emberrel együtt (idősek, nők és gyerekek), akik még abban a lakókocsi-toronyban élnek, mint ők. Wade persze megússza az esetet, és tényleg elborzasztja a cég gonoszsága, de néhány kósza gondolaton kívül nem szán többet az ártatlan áldozatokra.

Aztán ott van az a rész, amikor Art3mis kérdezi tőle, hogy mihez kezdene azzal a rengeteg pénzzel, ha ő nyerné meg a játékot. Wade válasza az, hogy építene egy űrhajót, telepakolná kajával, és elhúzna a Földről. Art3mis pedig méltatlankodik, hogy ennyi pénzzel inkább segítenie kellene a rengeteg nyomorgó emberen, megváltoztathatná vele a világot. Ez a beszélgetés a regény vége szempontjából is fontos rész.

Aztán, ahogy az már lenni szokott, a főhős és a főhősnő között vonzalom alakul ki, bár ezt nagyrészt Wade elmeséléséből tudjuk meg, nem vagyunk szemtanúja a románc kialakulásának. A szakításuk pillanatának annál inkább. Ebből is következtethetünk arra, hogy az író sokkal fontosabbnak tartotta Wade szakítás utáni tetteinek részletes bemutatását, mint azt, hogy a fiatal olvasók szívét egy szirupos románccal melengesse meg.

Amikor Wade szerelmet vall Art3misnek, a lány a lehető legjózanabbul reagál: azonnal szakít vele (egyébként Art3mis úgy általában az egész történetben a józanság hangja). Hiszen érzi, mennyire elszaladt a ló Wade-del és mennyire nem egészséges az, hogy beleszeret olyasvalakibe, akivel még soha életében nem találkozott, nem tudja a nevét és azt sem tudja, hogy néz ki.

A szakítás után Wade üzenetekkel bombázza a lányt, megpróbálja felkeresni az OASIS-ban, de nem jár sikerrel, mert Art3mis elzárkózik tőle. Nyilvánvaló, hogy egy virtuális világban egészen más szabályok érvényesülnek, mint a valóságban. Hiszen például egy ugyanilyen cselekedetet az igazi világban nem lehetne olyan tökéletesen elszeparálni az áldozattól, mint egy játékban. Az OASIS-ban elég egyszerűen letiltani a zaklató felhasználót, a valóságban ilyen határvonalakat csak körülményesen lehet kialakítani. De Wade begőzölése attól még ijesztően hat, főleg azok számára, akik már átéltek zaklatást.

Ezekben a jelenetekben, csakúgy, mint a robbantásos merénylet után elmaradt bűntudat és gyász, valamint a “mihez kezdenél a pénzzel”-kérdésre adott válaszban az mutatkozik meg, hogy Wade egy önző személyiség. Nem is lehetne más, muszáj önzőnek lennie, hogy túl tudjon élni, árvaként, nincstelenként egy olyan világban, ahol semmi esélye nincs a kitörésre a játékon kívül. A társadalom ilyenné formálta Wade-et, szinte csodaszámba menne, ha másként reagálna élete első románcának befejezésére.

Aztán persze az történik, amely az ehhez hasonló hőstörténetekben szokott: Wade epikus küzdelemben vezeti győzelemre barátait a gonosz ellen, megnyeri a játékot és övé lesz az OASIS feletti hatalom.
Tévesen értelmezték azok a regény happy endjét, akik arra gondoltak, hogy Ernest Cline ezzel felmenti szereplőjét, a szexuális zaklatóból hőst farag, hovatovább jutalmazza is problémás viselkedését, hiszen a végén “övé lesz a lány”…

Nem. Cline nem hőse bűnét jutalmazza, hanem azt a változást, jellemfejlődést, amelyen keresztülmegy, és amely két, nagyon fontos jelenetben mutatkozik meg. Az egyik az a pillanat, mielőtt Wade belép az utolsó próbához vezető ajtón, és megesküszik társainak, hogy a nyereményét megosztja közöttük. A másik pedig a regény utolsó oldala, amikor Art3mis immár szemtől-szembe megkérdezi Wade-től, hogy most mihez fog kezdeni, mire Wade azt válaszolja, hogy most megváltoztatjuk a világot. Tehát az önző, magával foglalkozó, zaklató Wade felnőtt, megtanult felelősségteljesen viselkedni, és igaz, hogy Art3mis iránti érzelmei egy szemernyit sem csökkentek, de megtanulta azokat a helyükön kezelni. Azt hiszem Wade számára a fordulópont épp nem a 90%-ban a történet helyszínéül szolgáló OASIS-ban következik be, hanem a valóságban, amikor beépül az IOI, egyébként ötletes, orwelli áthallásokkal tarkított, embertelen, vállalati disztópiájába. Wade-et arcon vágja a valóság, az a valóság, amelyről Art3mis beszélt neki, és amelyet ő eddig tudatosan kizárt az életéből és igyekezett a legminimálisabb szinten tartani az OASIS-on kívüli interakcióit. Azonban ez az “öngyilkos küldetés”, amely eredetileg azért indult, hogy megoldja az IOI emberei által elzárt harmadik kapu problémáját, végül még többé vált: meg kellett mentenie a barátai életét. Ugyancsak nem elhanyagolható jel, hogy ekkor tudja meg Art3mis igazi nevét, és lát róla először fényképet. Ez az a rész, amikor az önző Wade felülemelkedik önmagán és készen áll arra, hogy beteljesítse a hős célját. Nem tartom megalapozottnak és átgondoltnak azt a vádat, hogy az RP1 szexista vagy zaklatáspárti lenne.

Ha pedig már a női nemhez való hozzáállás szóba került, én sokkal problémásabbnak tartom a Ready Player One hamarosan érkező filmváltozatát. Azon már meg sem lepődöm, hogy az előzetes alapján teljesen egyértelműen átírták jóformán az egész sztorit (Wade és Art3mis a regény utolsó oldaláig nem is találkoznak személyesen, nincs benne semmilyen autóverseny, Aech nem egy ork, és nincs semmiféle “ellenállás”, amiről Art3mis beszél az előzetesben), az azonban enyhén bosszant, ahogyan Art3misszel elbántak. A regényben ugyanis a lány játékbeli avatárja egy molett, páncélos, tünde-kardot és tornacipőt viselő lány, akiről Wade többször is megemlíti, mennyire más, mint a többi női játékos, akik mind nádszál-karcsú, idealizált karaktert alkottak maguknak, ezért úgy képzeli, hogy Art3mis a valóságban is hasonlóan nézhet ki (igaza van, azt leszámítva, hogy a lány arcán van egy bőrhiba, amit szégyell). Nos, a teltkarcsú, geek Art3mist az alábbi hölgy alakítja majd a vásznon:

 

 

A szerepért versenyben volt még Elle Fanning és Lola Kirke, ami arra utal, hogy Spielberg-éknek eszébe sem jutott olyan testalkatú színésznőt választani a szerepre, ami illik a karakterhez, hanem mindenképp ragaszkodtak a hollywoodi elvárásokhoz, és egy karcsú színésznőt akartak. Sőt, még Art3mis avatárja sem hasonlít semennyire a könyvben leírtakra, valami fura, nagy szemű, pixi-izét hoztak ki belőle, ami természetesen még vékonyabb, mint hús-vér párja.

A fordításról sajnos nem nyilatkozhatok, ugyanis angol nyelven olvastam a könyvet. Mindenesetre kíváncsi lennék rá, hogy Roboz Gábor hogyan boldogult a feladattal, hiszen a Ready Player One kifejezései sok esetben lefordíthatatlanok. Aki olvasta magyarul, az legyen szíves mesélje el kommentben, milyen volt!

A folytatásról: Ernest Cline nemrég azt nyilatkozta, hogy készülget a Ready Player One második része, de elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet folytatni. Az RP1 tipikus egykönyves sztori, de annak nagyon élvezetes. Biztos, hogy el fogom olvasni a folytatást is, de félek, hogy erőltetett lesz, ami pedig a közelgő filmet illeti, kicsit tartok tőle, hogy mi maradt meg az eredetiből. Meglátjuk.

 

 


Értékelés: 10/7

ISBN: 9786155522819

Agave Könyvek Kiadó Kft.

Fordította: Roboz Gábor

Terjedelem: 464 oldal

Bolti ár: 3780,- Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]