A Nightingale egyik fejezete a Szaturnusz gyönyörű holdján, az Enceladuson játszódik. Ez a jégvilág a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, azonban ennek ellenére csak 505 kilométer átmérőjű (1/7-e a Hold méretének). Különlegessége, hogy felszíne csaknem teljes egészében visszaveri a rávetődő napfényt, továbbá azért is figyelemre méltó, mert az Io és a Triton holdak mellett ez a külső Naprendszerben fellelhető egyik olyan égitest, amelyen aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg.
Amióta William Herschel felfedezte 1789-ben, sokáig nem vizsgálták az Enceladust. A voyager-2-re kellett várni, hogy képeket készítsen a felszínéről, de a Cassini-Huygens szonda 2005-ben alaposabban megvizsgálta. Rájöttek, hogy a Voyager-2 által készített képek óta sok változáson ment keresztül a hold felszíne, például számos kráter kinézete torzult. A jég hőmérsékleti változásai miatt a felszín hol lágyult, hol keményedett, valamint tektonikus repedések is szabdalták az Enceladust. A tektonikus mozgások eredményeképp akár 200 km hosszú, 10 km széles és 1 km mély hasadékok is keletkezhetnek – ezek a hold legfiatalabb képződményei.
A tektonikai repedések mellett a Cassini-Huygens úgynevezett kriovulkanizumsra utaló jeleket is talált. A kriovulkanizmus azt jelenti, hogy nem olvadt kőzet (láva) tör a felszínre a vulkánban, hanem víz és más illékony anyagok. A déli sark környéki vulkánok nagy gázfelhőt produkálnak, ezen keresztül pedig táplálják a Szaturnusz E-gyűrűjét. A gyűrűben és a holdból származó gázfelhőben ugyanolyan összetételű anyagokat – nátriumvegyületeket, nitrogént, metánt és szén-dioxidot – találtak.
Az Enceladus jégpáncélja alatt is óceán található, csakúgy, mint az Europán. Mindkét holdon megvan a lehetősége az életnek, de míg az Europán több kilométert kellene fúrni ahhoz, hogy elérjük a folyékony vizet, az Enceladuson maga a víz tör felszínre gejzírek formájában.
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
