Rany osztja az észt… a túlhalászatról

Skadi című novellám a tengerek túlhalászatából fakadó veszélyekre hívja fel a figyelmet.

Óceánjaink túlhalászata azt jelenti, hogy a halászat olyan gyors ütemben zajlik, hogy az egyes fajok már nem képesek pótolni a kifogott mennyiséget. Napjainkban ez a tengeri élővilágot fenyegető legnagyobb veszély, amelynek orvoslására halászati kvótákat határoztak meg, ez azonban sajnos még tovább rontott a helyzeten, mert egyrészt nemzetközi szinten nem kikényszeríthető a betartásuk, másrészt fellendült miatta az illegális halászati tevékenység.

Ha csak a legális hajóflottákat vesszük figyelembe, ma háromszor több halászflotta van, mint amennyit az óceánok el tudnának tartani. Azonban az 1989-es rekordmértékű fogási mennyiséget nem tudják túlszárnyalni, a fogott mennyiség rohamosan csökken.

A túlhalászat sajnálatos velejárója az is, hogy nem csak a kifogott halak egyedszámában okoz drasztikus csökkenéseket, hanem ez egész táplálékláncot befolyásolja. A Balti-tengeren például – ahol a Skadi játszódik – a túlhalászatot a fókák és a tengeri madarak populációi is megérezték, amikor az élelmük fogyatkozni kezdett.

 

 

A tőkehal populáció, amely a balti-tengeri halászat legfontosabb halfaja, már 1999 óta nem tudja pótolni a kifogott mennyiséget, jelenleg történelmi mélyponton van az egyedszáma.

Az Európai Unió által megállapított kvóták azonban túl magasak: 2017 októberében 5597 tonnában állapította meg a balti-tengeri tőkehal maximálisan kifogható mennyiségét, azonban a populáció felépüléséhez legfeljebb 1376 tonnás kvótára lenne szükség.

Az Európai Unió a halászati termékek legnagyobb egységes piaca a világon, tagországai a legfontosabb nettó importőrök. Érthető tehát, hogy igen nagy pénzekről van szó, amikor döntéseket hoznak a kvótákról. Azonban, ha a jelenlegi helyzet folytatódik, már 2020-ban helyrehozhatatlan lesz a balti-tengeri tőkehal állománya.

 

 

Az olyan hatalmas halászhajók, mint a történetben szereplő Skadi, a világon jelenleg munkában álló 3,8 millió halászhajónak csupán 1%-át teszik ki, mégis ez az 1% végzi el a teljes halászat felét. A profit maximalizálása érdekében a jelenlegi trend a hajók méretének növelése, “szuper-halászhajókat” bocsátanak vízre, amelyek kétféle módszerrel dolgoznak. Egyik részük vontatóhálós technikát alkalmaz (ez jelenti a legnagyobb környezetkárosítást, mert a tengerfenéket gyakorlatilag legyalulja), a másik pedig fenékzsinóros módszerrel (amely viszont a halászó madarakra jelent hatalmas veszélyt, amikor a csalétkekre lecsapva bekapják a horgot és megfulladnak).

​A túlhalászat elleni megoldás lehetne a pihentető időszak bevezetése, amelynek során egy-egy veszélyeztetett halfaj halászatát betiltják. Ezek az időszakok a fajok szaporodási idejére esnének, így lenne esélye regenerálódni a populációnak. Természetesen ezeket a szabályokat szigorúan be kellene tartatni, amelyhez külön szervezetet kellene felállítani és egységeket létrehozni.

A történetben genetikailag módosított fajokkal akarják újranépesíteni a Balti-tengert. Történtek már hasonló próbálkozások a valóságban is: emberi fogyasztásra alkalmas, genetikailag módosított (GMO) halakat hoztak létre. 2015 novemberében az Egyesült Államok jóváhagyta a génmódosított AquAdvantage lazac forgalmazását. Ez a GMO lazac az atlanti lazac változata, amelyben a növekedési hormonért felelős gén a chinook lazacból és egy óceáni tőkehalfajból származik, ezért kétszer gyorsabban tud növekedni. Alig másfél év alatt elérheti a piacképes súlyát.

Természetesen ez felvet néhány problémát. A génmódosított halakat természetes vizektől hermetikusan elzárt környezetben fejlesztik – a legtöbb esetben. Azonban korábban is volt már rá példa, hogy halneveldékből természetes vizekbe kerültek át állatok. Génmódosított élőlényeknél ez a kockázat fokozott veszélyt jelent, hiszen például egy fele annyi idő alatt felnövő faj sikeresebb, gyorsabban szaporodik, ezáltal kiszoríthatja természetes rokonát a környezetéből. Továbbá a természetes vizekbe kijutott, módosított állatok evolúciós változásokon mehetnek keresztül.

 

AquAdvantage lazac és természetes rokona. Mindkét példány 18 hónapos

 

Ha szeretnél részt venni a tengeri élővilág védelméért folytatott küzdelemben, támogathatod például az OCEANA-t, amely a legnagyobb nemzetközi, non-profit szervezet. Az Oceana a tengerek megmentéséért munkálkodik, egyik legfontosabb feladataik közé tartozik a túlhalászat elleni fellépés.

https://act.oceana.org

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Rany osztja az észt… a szaporítókról

Új rovattal jelentkezem a blogon, ez a Rany osztja az észt…, amely kicsit jobban belemerül a science-fiction melletti másik kedvenc témámba, nevezetesen az állat- és természetvédelembe.

Mi a baj a szaporítókkal?

Mr. Bajusz című novellám a szaporítók súlyos következményekkel járó tevékenységére kívánja felhívni a figyelmet. Nagyon fontos, hogy megértsük, mi is a különbség a tenyésztő és a szaporító között. Feleségemmel dolgoztunk önkéntesként a fehérvári Herosz állatmenhelyen, ahol nap mint nap szembesültünk a felelőtlen állattartás és a szaporítás következményeivel.

De mit is jelent pontosan az, hogy szaporító?

Azokat nevezhetjük szaporítóknak, akiket nem érdekel egy fajta (kutya, macska, vagy bármilyen hobbiállat) nemesítése, a vérvonal javítása szelektív és tudatos tenyésztés révén, hanem pusztán a minél nagyobb egyedszám elérése a céljuk, a profit érdekében. Ez egy leegyszerűsített magyarázat, a teljes kép azért ennél árnyaltabb egy kicsit.

​A Tenyészszemle blog oldalán három csoportra osztják a szaporítókat. Az első csoportba tartoznak azok a klasszikus értelemben vett szaporítók, akik szörnyűséges körülmények között, szűk ketrecekben összezsúfolva tartanak sok állatot, a szaporulatot tömegével adják el itthon vagy akár külföldön. Az sem ritka, ha a tudatlan vásárlókat megtévesztik, és hasonlóan kinéző fajtákat adnak el más fajta neve alatt, ha épp arra van kereslet, vagy átfestik az állatot. Nagyüzemi szaporítók, akiknek semmi sem szent.

​A második kategóriába tartoznak a felelőtlen gazdák és a tudatlan laikusok, akik nem szándékosan ártanak tevékenységükkel az állatoknak. Nem foglalkoznak a kutyával, macskával, nem ivartalaníttatják, nem érdekli őket, hogy a párzási időszakban lévő nőstény merre kóborol. Ha vemhesen jön haza az állat, a kölyköket elosztogatja vagy eladja. Olyan is akad köztük, aki “szeretetből” elleti az állatot, keres is gazdit az utódoknak, de mivel nem tudja, mi mindenre van szükség, ezért az állatok oltatlanul, papírok nélkül, szűrések nélkül kerülnek az új gazdikhoz.

​A harmadik kategória szaporítóit nehéz megkülönböztetni a rendes tenyésztőktől. Viszonylag normális körülmények között tartják az állataikat, de a pénzszerzés a fő motiváció, ennek rendelik alá a tenyésztéssel járó egyéb kötelezettségeket. Tehát például az sem érdekli őket, hogy milyen embernek adják el a kölyköt, vagy, hogy a kölyök még túl fiatal ahhoz, hogy elválasszák az anyjától. Törzskönyvet adnak, de ezek többnyire hamisítottak, vagy más kutyától származnak, mint az anya- és apaállat.

​Mi lehetne a megoldás? Nos, elsősorban a NAV tudna ijesztő eszközökkel hatni ezekre a szaporítókra. Megtalálni őket nagyon könnyű, kis energiabefektetéssel, “próbavásárlással” játszi könnyedséggel le lehetne buktatni a szaporítók legkárosabb típusait. Ami nehéz ügy, az a második típusba tartozók, a tudatlan laikusok, felelőtlen gazdik felvilágosítása. Ők nyilvánvalóan azért tartoznak ebbe a kategóriába, mert nem érdekli őket a téma, “legyen kutya, macska, azt’ jólvan, ha megdöglik, majd a szomszédtól hozok másikat”. Az érdektelenséget nagyon nehéz megváltoztatni, régi berögzült gondolkodásmódot átformálni. A felvilágosító kampányok rendre csődöt mondanak, így csak hosszú távon (nagyon hosszú távon) lehetne eredményt elérni. Ha az üzletszerűen tevékenykedő szaporítókat sorra megbüntetnék, beszüntetnék a működésüket, az állataikat elkoboznák és ivartalanítanák az összeset, évek alatt egy normális szintre csökkenne a menhelyek lakóinak száma. A menhelyek többsége pedig már most is ivartalanítva adja ki az állatokat, így egy idő után már a felelőtlen gazdákhoz is többségében ivartalanított kutyák és macskák kerülnének.

​És hogy mennyire komoly probléma az, ha ország-világ tele van kóborló vagy “önsétáltató” házi kedvencekkel? Az alábbi ábra szemlélteti:

 

 

Egy macskapárnak négy év alatt csaknem huszonegyezer leszármazottja születik! És ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az édibédi, doromboló kis szőrgolyónk a világ egyik, ha nem a legsikeresebb ragadozója, akkor igazán komoly veszélyt jelent az ivartalanítás elmaradása. Az elmúlt ötszáz évben a házi macska 63 madár, emlős és hüllőfaj kihalásáért felel, jelenleg csaknem hatszáz veszélyeztetett és száznegyven kihalófélben lévő fajt fenyeget.

​A szaporítás megfékezése, a felelős állattartás és az ezzel együtt járó ivartalanítás emberi kötelességünk. Ha már a kezdetek kezdete óta belepiszkálunk a természet rendjébe, akkor tegyük azt helyesen és átgondoltan.

Ha te is támogatni akarod ezt, számtalan állatvédő csoportot és menhelyet segíthetsz, akár adományokkal, akár önkéntes munkáddal. Mi a Herman Ottó Magyar Országos Állat- és Természetvédő Egyesületet támogatjuk:

http://www.herosz.hu/hogyan-segithet/

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]