AJÁNLÓ – Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt

Christopher Paolini, az Eragon című fantasyvel híressé vált fiatal szerző (mindössze húsz éves volt, amikor a regény megjelent Amerikában) régóta nem adott hangot magáról. Ha csak a novelláskötetet nem számítjuk, nem jelent meg tőle semmi az Örökség-ciklus 2011-es zárókötete óta, továbbá azt sem árt megemlíteni, hogy Paolini eddig nem merészkedett az általa kitalált Alagaësia határain túlra. Így érthető, milyen nagy érdeklődésre tart számon új regénye, az Álmok a csillagok közt. Nem csak hosszú ideig dolgozott rajta, de el is hagyja a varázslat földjét, új regénye ugyanis science-fiction.

Monstre műről beszélünk, a most megjelent kötet a maga 540 oldalával (plusz függelékek) csupán az első rész. A másodikat ez év decemberében olvashatjuk majd, és nem csodálkoznék rajta, ha később tovább bővülne majd ez az univerzum, amit Paolini Fractalverse-nek nevez.

A fülszöveg felvázolja mire számíthatunk:

“Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.”

Paolini nem árul zsákbamacskát, a regény ugyanis pontosan azt adja, amire a fülszöveg alapján számíthatunk: egy pörgős, akciódús, mindenféle idegen teremtménnyel, űrutazással, kolóniákon tengődő telepesekkel megspékelt kalandot. Azt az elején le kell, hogy szögezzem, az Álmok a csillagok közt egyértelműen a sci-fi könnyedebb oldalához tartozik, tehát a hangsúly a kalandon, a szerethető karaktereken és a nagyon is filmszerű jeleneteken van.

A regény nosztalgikus hangulatot ébreszt az emberben, sok-sok jelenet ismerősen hatott korábbi klasszikusokból. Már az első fejezetek felidézték bennem az Alient, a Dolog című horrort, és a több gyarmatvilágra kiterjedt embervilág lefestése is olyan érzést keltett bennem, mintha egy régi, jól ismert környékre tévednék vissza.

A történet előrehaladtával több másik popkulturális jelenséget is megidézett a regény, ezek közül a két legerőteljesebbnek a Venom és a StarCraft hatását éreztem (utóbbi tette szerintem a legerősebb hatást a sztori fő szálára, és az emberségét egyre jobban maga mögött hagyó Kira karakterére is). Aki sokat játszott a StarCrafttal, az szerintem imádni fogja a regény minden oldalát!

A karakterek szerethetők, és mindegyikükről megtudunk szinte minden fontos részletet, vagy előrevetíti, hogy a későbbiekben sor kerül majd a lyukak befoltozására. A könyv nagyja a Voluta nevű csempészhajón játszódik, a hajó legénysége jelenti a főhős, Kira útitársait, segítőit. Annak dacára, hogy Paolini a jól megszokott sémák szerint építette fel a Voluta legénységét, mégis szerethetőek és az ember könnyen kötődni kezd hozzájuk. A mogorva, piszkos üzelmeket folytató, de az embereiért mindenre hajlandó kapitány, a zömök gépész, aki eleinte senkit se kedvel, a zöld fülű kölyök, aki folyton bajba kerül, a kapitány mellett a józan észt képviselő, hűvös elsőtiszt mind itt vannak.

A legeredetibb karakter azonban a hajó agya, Gregorovich, aki nem egy mesterséges intelligencia, hanem egy emberi agyvelő, akiket eleve úgy tenyésztenek, hogy tökéletesen integrálhassák őket egy űrhajóba. A Voluta szedett-vedett legénysége korábban egy lerobbant cirkálóban találta a magára maradt, és emiatt kissé őrült agyat, aki nem csak vicces beszólásai miatt emlékezetes, de Kirával folytatott párbeszédei a regény legötletesebb részét is képezik.

Paolini gyönyörű tájleírásokkal dolgozik, érzékletesen festi elénk a különböző idegen tájakat, az űr mélységét, és tetszett, ahogy a fénynél gyorsabb utazás nehézségeit megoldotta. Az akciójelenetek pörgősek, izgalmasak, nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző ezeket a részeket írta a legszívesebben. A pusztítás lenyűgöző képei idegen belekben és űr-tengerészgyalogosok páncéljából fröcskölő olajban tocsognak, miközben atomrobbanás gombafelhője emelkedik a horizonton. Aki szereti a military sci-fit, egy percig sem fog unatkozni, noha maga a történet nem katonai sf, mert az egészet az idegen “útitárssal” viaskodó Kira szemszögéből látjuk, és ő maga nem katona.

Összességében véve Paolini nem felejtett semmit az eltelt kilenc évben, kétségtelenül remekül tud szórakoztatni, még ha a regényt enyhén túlírtnak is éreztem néhány ponton.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Európa, Budapest, 2020
ISBN: 9789635043286
Fordította: Bihari György

AJÁNLÓ – Adrian Tchaikovsky: Hadállat

Adrian Tchaikovsky Hadállat című regénye egy különleges történet mind hangulatában, mind főszereplőjében. Amikor először hallottam a regényről, rögtön megfogott a fülszöveg, de csak később álltam neki az olvasásnak.

“Rex két és fél méter magas, nagyrészt golyóálló. A hátán nagy kaliberű lövegek vannak, a hangjába pedig pánikkeltő szubszonikus frekvenciákat kevertek. Három társával – Sárkánnyal, Brumival és Rajjal – Mexikó délkeleti részén, az anarchiába süllyedt Campeche állam területén hajtanak végre bevetéseket.

Rex génsebészeti úton létrehozott biomorf, egy aljas háború vérszomjas eszköze. Intelligens, megérti a parancsokat, és ügyességét megjutalmazzák az agyába telepített implantok. Egyetlen vágya Jó Kutyának lenni, Jó Kutya pedig csak úgy lehet, ha engedelmeskedik Gazdinak. Gazdi pedig azt akarja, hogy ölje meg a gonoszokat. Mind egy szálig.

De valójában kik a gonoszok? És mi történik, amikor Gazdit bíróság elé állítják háborús bűnökért? Milyen jogokat ad a fegyverként használt biomorfoknak a Genfi Konvenció? Van egyáltalán Rexnek és társainak joga létezni? Mit tennének, ha szabadok lennének?”

Noha az első fejezetek hangulata – továbbá maga a bizarr és néha kissé nevetséges elképzelés, hogy főhősünk egy óriási ember-kutya hibrid, a vállán két gépágyúval – a ZS-kategóriás sci-fi horrorfilmeket idézi meg, igen hamar kiderül, hogy valódi mélység rejtőzik a sztoriban.

A vérgőzös akciórészek leírásán, és főhősünk gyakran tőmondatos, egyszerű gondolatmenetén túl fokozatosan kibontakozik a mű összetett világa. Ráadásul úgy látunk egyre több részletet a világból, ahogy Rex gondolkodása is kinyílik, egyre emberszerűbbé válik, szembesül az emberek világának néha kegyetlen, néha érthetetlen, bonyolult részleteivel. Amit ő még nem értett, az az olvasó számára általában egyértelmű volt, ám éppen a kívülálló szemszöge miatt a regény friss, újszerű látásmóddal ajándékozhat meg.

A történet végigkíséri Rex egész sorsát, minden rész egy-egy hosszabb szakasz a biomorf életében, s mindegyik szakaszban kicsit más. A kezdetek kezdetén egyszerű eszköz megtanulja az önálló döntések fontosságát, a felelősséget, kitárul előtte a világ, vezéregyéniséggé válik, majd meghasonlik önmagával, megkérdőjelezi egész utazását, hogy végül ebből is tanuljon, és a regény végére ezt a látszólag együgyű teremtményt egy tapasztalt, bölcs figuraként láthassuk. Vannak fejlődéstörténetek és van A Fejlődéstörténet – Rex sztorija ez utóbbi.

Nem mondom, hogy tökéletes regény, mert azért vannak apróbb hibái. Például a szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a gondolatokat, dilemmákat és tanulságokat rágják át, emésztik meg, ez egy idő után unalmassá válik. Ám az érdekes cselekmény – egy-két kiszámítható eleme ellenére is – érdekes ahhoz, hogy ezeken túllendüljünk. A kiszámítható fordulatok pedig megbocsáthatók, mert klisés jellegük ellenére szinte kötelező elemei voltak ennek a sztorinak.

Ráadásul mellette bőven akadt igazán eredeti fordulat is, például Asanto titka, amivel a regény az egyik legizgalmasabb karakterét mutatta be. Rajta keresztül pedig a történet túllépett a “kaphat-e emberi jogokat egy ember-állat céges tulajdon” kérdéskörön, hogy valami hatalmas vízió derengjen fel a szemünk előtt, egyfajta technológiai és kulturális/társadalmi forradalom, amihez foghatót még nem élt át az emberiség. Mégis, grandiózussága mellett ez a vízió az utolsó szóig logikus továbbgondolása annak az útnak, amin a elindult a biomorf kutatás. Igazán alapos regény.

Ha kedvenceket kellene kiemelnem, Rex mellett Asantót/nem-Asantót (akik olvasták, azok értik), illetve Rajt említeném. Legkevésbé kidolgozottnak viszont Murray-t éreztem – őt, mint a Rex életében vitathatatlanul legfontosabb személyt alaposabban megrajzoltam volna, nem elégedtem volna meg az egysíkú szociopata stílusjegyeivel.

A Hadállat futurisztikai szempontból is érdekes gondolatot fogalmaz meg, amit a magam részéről igaznak érzek:

“A humánok nem értik a jövőt, de sose értették. A sci-fi írók egyre csak papoltak a szingularitásról, ők pedig most itt állnak a küszöbén, és egyetlen vágyuk hátralépni. Túl erős, túl nagy, túl váratlan. Főleg a kiváltságosok, a gazdagok és befolyásosak félnek, akik túl sok szálon függnek a régi rendtől. A változás annak fáj a legjobban, aki a múlthoz láncolta magát.”

Úgy vettem észre, egyes jövőkutatók hajlamosak túlságosan nagy hangsúlyt fektetni a technológiai fejlődésre, és úgy képzelik el a jövőt, hogy ami technológiailag megvalósítható, az bizony a mindennapok része lesz egyszer. És közben megfeledkeznek az emberek megjósolhatatlan reakcióiról, amivel azt az új technológiát fogadják. A Hadállat még az utolsó oldalain is bizonytalanul fogalmaz, kétesélyesnek tartja, hogy nem dől-e dugába az a jövő, amit Asanto elképzel. Még számára is megjósolhatatlan a tömegek reakciója.

A világ egy olyan összetett, szociális, kulturális, gazdasági rendszer, amely bonyolultsága miatt gyakran teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A futurológusoknak észre kellene vennie azt, hogy az ember technológiai fejlődése éppen emiatt teljesen egyenetlen, gyakran hosszú ideig stagnál, aztán berobban, és a különböző ágazatok nem egyszerre fejlődnek. Az ágazatok fejlettsége, megújulásának üteme között (telekommunikáció, közlekedés, ipar, mezőgazdaság, űrtechnológia, hadiipar, stb.) adott történelmi korban óriási eltérések lehetnek. Egy, a világ megváltoztatását ígérő, potenciális technológia pedig akár olyan apróságon is múlhat, mint például az, hogyan reagált Rex a tanúk padján… Mennyire másként is alakulhatott volna a Hadállat világa, igaz?

Elméletileg Elon Musk épp ma mutatja be Neuralink nevű projektjét a nagyérdeműnek. Ez egy olyan agyba ültethető eszköz, amellyel gépeket irányíthatunk a gondolatainkkal, zenét streamelhetünk közvetlenül az agyunkba, és rákapcsolja az embereket a hálózatra. Egy ehhez nagyon hasonló eszköz, a headware a Hadállat biomorfjainak nélkülözhetetlen tartozéka. Azonban a Neuralink fogadtatása jelenleg finoman szólva is vegyes, elég ha egy pillantást vetünk erre a közvélemény kutatásra.

Egyes futurológusok gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját nézőpontjuktól, saját vágyaiktól. A transzhumanizmust vagy a szingularitást elképesztő, fantasztikus lehetőségnek tartó gondolkodók számára alapvető, hogy az elképzelt jövőt is annak megfelelően írják le. De eközben nem veszik számításba az ilyen technológiák iránt közömbös, óvatosan tartózkodó, vagy dühében vasvillát lóbáló emberek százmillióit.

Számomra a regény ezt kiválóan bemutatta, és kénytelen vagyok azt mondani, a jövőbe tartó úton mi is épp olyan elveszettek vagyunk, mint Rex, a saját öntudatának terhe alatt botladozó biomorf.

Értékelés: 10/10

Fumax, Budapest, 2018
ISBN: 9789634700456

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]