Rany osztja az észt… a szaporítókról

Új rovattal jelentkezem a blogon, ez a Rany osztja az észt…, amely kicsit jobban belemerül a science-fiction melletti másik kedvenc témámba, nevezetesen az állat- és természetvédelembe.

Mi a baj a szaporítókkal?

Mr. Bajusz című novellám a szaporítók súlyos következményekkel járó tevékenységére kívánja felhívni a figyelmet. Nagyon fontos, hogy megértsük, mi is a különbség a tenyésztő és a szaporító között. Feleségemmel dolgoztunk önkéntesként a fehérvári Herosz állatmenhelyen, ahol nap mint nap szembesültünk a felelőtlen állattartás és a szaporítás következményeivel.

De mit is jelent pontosan az, hogy szaporító?

Azokat nevezhetjük szaporítóknak, akiket nem érdekel egy fajta (kutya, macska, vagy bármilyen hobbiállat) nemesítése, a vérvonal javítása szelektív és tudatos tenyésztés révén, hanem pusztán a minél nagyobb egyedszám elérése a céljuk, a profit érdekében. Ez egy leegyszerűsített magyarázat, a teljes kép azért ennél árnyaltabb egy kicsit.

​A Tenyészszemle blog oldalán három csoportra osztják a szaporítókat. Az első csoportba tartoznak azok a klasszikus értelemben vett szaporítók, akik szörnyűséges körülmények között, szűk ketrecekben összezsúfolva tartanak sok állatot, a szaporulatot tömegével adják el itthon vagy akár külföldön. Az sem ritka, ha a tudatlan vásárlókat megtévesztik, és hasonlóan kinéző fajtákat adnak el más fajta neve alatt, ha épp arra van kereslet, vagy átfestik az állatot. Nagyüzemi szaporítók, akiknek semmi sem szent.

​A második kategóriába tartoznak a felelőtlen gazdák és a tudatlan laikusok, akik nem szándékosan ártanak tevékenységükkel az állatoknak. Nem foglalkoznak a kutyával, macskával, nem ivartalaníttatják, nem érdekli őket, hogy a párzási időszakban lévő nőstény merre kóborol. Ha vemhesen jön haza az állat, a kölyköket elosztogatja vagy eladja. Olyan is akad köztük, aki „szeretetből” elleti az állatot, keres is gazdit az utódoknak, de mivel nem tudja, mi mindenre van szükség, ezért az állatok oltatlanul, papírok nélkül, szűrések nélkül kerülnek az új gazdikhoz.

​A harmadik kategória szaporítóit nehéz megkülönböztetni a rendes tenyésztőktől. Viszonylag normális körülmények között tartják az állataikat, de a pénzszerzés a fő motiváció, ennek rendelik alá a tenyésztéssel járó egyéb kötelezettségeket. Tehát például az sem érdekli őket, hogy milyen embernek adják el a kölyköt, vagy, hogy a kölyök még túl fiatal ahhoz, hogy elválasszák az anyjától. Törzskönyvet adnak, de ezek többnyire hamisítottak, vagy más kutyától származnak, mint az anya- és apaállat.

​Mi lehetne a megoldás? Nos, elsősorban a NAV tudna ijesztő eszközökkel hatni ezekre a szaporítókra. Megtalálni őket nagyon könnyű, kis energiabefektetéssel, „próbavásárlással” játszi könnyedséggel le lehetne buktatni a szaporítók legkárosabb típusait. Ami nehéz ügy, az a második típusba tartozók, a tudatlan laikusok, felelőtlen gazdik felvilágosítása. Ők nyilvánvalóan azért tartoznak ebbe a kategóriába, mert nem érdekli őket a téma, „legyen kutya, macska, azt’ jólvan, ha megdöglik, majd a szomszédtól hozok másikat”. Az érdektelenséget nagyon nehéz megváltoztatni, régi berögzült gondolkodásmódot átformálni. A felvilágosító kampányok rendre csődöt mondanak, így csak hosszú távon (nagyon hosszú távon) lehetne eredményt elérni. Ha az üzletszerűen tevékenykedő szaporítókat sorra megbüntetnék, beszüntetnék a működésüket, az állataikat elkoboznák és ivartalanítanák az összeset, évek alatt egy normális szintre csökkenne a menhelyek lakóinak száma. A menhelyek többsége pedig már most is ivartalanítva adja ki az állatokat, így egy idő után már a felelőtlen gazdákhoz is többségében ivartalanított kutyák és macskák kerülnének.

​És hogy mennyire komoly probléma az, ha ország-világ tele van kóborló vagy „önsétáltató” házi kedvencekkel? Az alábbi ábra szemlélteti:

 

 

Egy macskapárnak négy év alatt csaknem huszonegyezer leszármazottja születik! És ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy az édibédi, doromboló kis szőrgolyónk a világ egyik, ha nem a legsikeresebb ragadozója, akkor igazán komoly veszélyt jelent az ivartalanítás elmaradása. Az elmúlt ötszáz évben a házi macska 63 madár, emlős és hüllőfaj kihalásáért felel, jelenleg csaknem hatszáz veszélyeztetett és száznegyven kihalófélben lévő fajt fenyeget.

​A szaporítás megfékezése, a felelős állattartás és az ezzel együtt járó ivartalanítás emberi kötelességünk. Ha már a kezdetek kezdete óta belepiszkálunk a természet rendjébe, akkor tegyük azt helyesen és átgondoltan.

Ha te is támogatni akarod ezt, számtalan állatvédő csoportot és menhelyet segíthetsz, akár adományokkal, akár önkéntes munkáddal. Mi a Herman Ottó Magyar Országos Állat- és Természetvédő Egyesületet támogatjuk:

http://www.herosz.hu/hogyan-segithet/

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Charles Wilson: Affinitások

Robert Charles Wilson Pörgés című regénye az egyik kedvencem, lenyűgözött a történet monumentalitása, a felgyorsult idő és a probléma megoldására tett kísérletek döbbenetes mértéke, ezért kíváncsian vártam az Affinitásokat. A Pörgésen kívül azonban mást nem olvastam a szerzőtől (még), de így is régi ismerősként köszöntöttem a stílusát.

A regény fülszövege is nagyon érdekes kérdéseket feszegetett, ráadásul amúgy is imádom a társadalmi science-fictiont:

A közeli jövő. A katasztrófák és egyenlőtlenségek között vergődő emberiség megmentése, mai életformánk fenntarthatósága immár csak globális együttműködés keretében képzelhető el. Erre kínál új utakat a „humán szociodinamika” friss tudománya.
Adam Fisk szűk látókörű családja elől menekül Torontóba, hogy befogadóbb környezetet keressen a boldoguláshoz. Ekkor botlik bele az InterAlia nevű cégbe, amely az új technológia segítségével nem kevesebbet kínál, mint az egyformán gondolkodók tökéletes családját – persze nem önzetlenül. Az üzletből mégis sokkal fontosabb dolgok születnek, mint bárki előre gondolta volna, a létrejött huszonkét Affinitás-csoport tagjai egyre nagyobb befolyásra tesznek szert.
A tökéletes együttműködés azonban nem mindenki szemében áldás; akik a régi rend fenntartásában érdekeltek, nem szívesen adják át hatalmukat egy új nemzedéknek. És az Affinitások között is megkezdődik a rivalizálás. Talán az ember nem hazudtolhatja meg önmagát: a forradalmak ma is, holnap is, éppúgy, mint a múltban, könnyen vérontásba torkollhatnak.

A történet gyorsan beszippantott és érdeklődve faltam az oldalakat. A főszereplő Adam sok gondolatát éreztem magaménak, könnyen tudtam azonosulni vele, és vártam, mi sül ki ebből az egészből.

Azonban a lelkesedés egy idő után kissé alább hagyott. A három részre bontott regény első része hibátlanul mutatja be az Affinitásokhoz csatlakozó Adam ismerkedését a föníciai „táv” betű jelével megnevezett csoportjával. Azonban a második rész egy nagy időbeli ugrással folytatódik, ahol Adam már a táv falkáinak vezetésében is aktív részt vállal. Ezek a kihagyott évek (majd még egyszer a második és harmadik rész közötti időugrás esetében) szerintem a regény fájó pontjai, hiányosságai. Ugyanis, míg a Pörgésben szépen, fokozatosan láthattuk a világ változását a főszereplő, Tyler Dupree szemén keresztül, tanúi voltunk minden lényeges eseménynek, itt sokszor Adam elmeséléséből jövünk rá lényeges fordulópontokra, akár a magánéletével, akár az azzal szorosan összefüggő Affinitásokról van szó. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban egynémely ilyen átugrott esemény igen jelentős, nagy hatással van a világra vagy magára Adamre, illetve a körülötte lévő szereplőkre. A táv és hét nevű affinitáson kívül a többi húsz csak említés szintjén van (vagy még úgy sincs) jelen, és alig tudunk meg pár szükségtelen információt arról, hogy milyen embertípusok kerülnek ezekbe.

Adam amúgy egy igen érdekes figura. Sok szempontból hasonlít Tyler Dupree-re: ugyanaz a sztoikus, a magánéleti viharokat és a világ változását sokszor belenyugvással és enyhe közönnyel szemlélő figura. Tyler valódi érzéseit, gondolatait, kételyeit tisztán láthatta az olvasó, Adam meglátásai azonban sokszor rejtve maradnak előlünk, vagy legfeljebb csak sejteti az író, például néhány stratégiai pontossággal félbemaradt beszélgetéssel. Olyan érzésem volt, mintha Adam saját magának sem akarná bevallani, milyen kételyek ébredtek benne az Affinitások iránt. Amelyek persze később felszínre törnek, de ez már a történet végkifejlete.

Adamen kívül a többi szereplő kissé egyszerűbb, szerintem a befejezés szempontjából legfontosabb karakterekre (Jennyt, Aaront, Damian Lévayt, stb. értem ezek alatt) nem ártott volna több időt szánni, jobban elmélyedni bennük. Ez megint csak visszavezethető arra, hogy a regény szerintem túlságosan rövid lett, és az időbeli ugrások kárára váltak a sztorinak. Ráadásul ezeknek a fontosabb mellékszereplőknek a sorsa jórészt befejezetlenül marad a végén, sőt, sokan egyszerűen eltűnnek, mintha az író megfeledkezett volna róluk.

Ettől a problémától eltekintve – nevezetesen, hogy az Affinitásokba még elfért volna legalább egy vagy kettő, hasonló terjedelmű plusz rész – egy gyönyörűen megírt regényről van szó, amely komoly gondolatokat ébreszt az olvasóban. A társadalom szerkezetét boncolgató kérdések nagyon aktuálisak, a safe space-ek, interneten terjedő ideológiák köré szerveződő, zárt csoportok, közösségi oldalak kora legalább annyi veszélyt rejtenek magukban, mint amennyi előnnyel szolgálhatnak az emberiségnek, és senki sem tudja biztosan, hová vezet majd az az út, amin elindultunk. Az Affinitások egy olyan elképzelést valósít meg, amelyben a safe space-ek ötlete az elképzelhető legmagasabb szinten szerveződik és alakul át egy újfajta „nációvá”, amely aztán egyre több és több önrendelkezést valósít meg, illetve követel ki magának. Az elmélet egyszerre utópisztikus és elkeserítő, és kétségkívül első hallásra nagyon vonzó, hogy kizárólag olyan emberekkel vehessük körbe magunkat, akikkel mindenben egyetértünk és egy húron pendülünk. Azonban egy ilyen alapon szerveződő társadalmi csoport – ha autonómiára törekszik – hosszú távon kudarcra lenne ítélve, éppen alapvető tulajdonsága, a véleménykülönbségek minimalizálása és az egyetértés maximalizálása miatt. A konstruktív vita, a nézőpont-különbségek, az, hogy különböző személyiségek különbözőképpen közelítenek meg egy adott problémát, az emberi civilizáció sajátossága, működésének elengedhetetlen eleme. Úgy is mondhatnám: égető szükségünk van arra, hogy ne értsünk egyet mindig mindenben!

Visszatérő kérdés az Affinitások kapcsán, hogy vajon sci-finek bélyegezhetjük-e vagy sem. Letya ajánlójában úgy fogalmazott, hogy az Affinitások nem science-fiction, hanem társadalmi dráma, és valóban: a sci-fi elemek nagyon minimális mértékben vannak jelen, bár tagadhatatlan tény, hogy azok az elemek a történet magvában találhatók. Az InterAlia cég által alkalmazott szűrés, amellyel a jelentkezőket besorolják a huszonkét Affinitás valamelyikébe, nagyon fejlett, ma még nem létező algoritmusokon és az agyat vizsgáló eszközökön alapulnak. A bibi ott van, hogy ezek a nagyon fejlett eszközök itt vannak a küszöbön – akár már holnap valósággá válhatnak. Körülbelül olyan ez, mintha az első okos telefonok megjelenése előtt röpke egy évvel írt volna valaki egy olyan regényt, amely ehhez hasonló telefonok társadalomra gyakorolt hatásáról szól.

Nagyon billeg a mérleg, hogy az Affinitások sci-fi-e vagy sem, de én amondó vagyok, hogy még éppen az.

Ez azonban teljesen lényegtelen kérdés a mű minőségét tekintve, amely nagyszerű, a mű elgondolkoztat és leköti az embert, csak jó lett volna, ha az író egy kicsit bő lére ereszti a mondandóját és jobban elmerül az eseményekben. Mert egy ilyen téma megérdemelte volna azt a plusz száz oldalt.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

A regény megvásárolható a Galaktika webáruházában és a könyvesboltokban.

 

Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5508 82 0

Metropolis Media, 2017

Fordította: J. Magyar Nelly

Terjedelem: 310 oldal

Bolti ár: 3490,- Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Overtoun a valóságban

Korcsok című regényemben Overtoun az 5. évezred városa: mértani pontossággal megtervezett utcáit, mozgó, fehér épületeit hatalmas fal szigeteli el a külvilágtól. Az utcákon nem tűrnek meg állatokat, de még egy árva fűszálat sem hagynak kinőni a járda mellett.

A valóságban az Overtoun név egy hidat és egy nemesi házat takar, amely Dumbarton mellett, Skóciában található, alig néhány kilométerre Glasgowtól. A híd egy különös és félelmetes hely, amely sok mendemondát szült, és paranormális kutatókat is a környékre vonzott. Egy afféle városi legenda lengi körül az Overtoun-hidat.

 

 

Az 1950-es és 60-as évek óta körülbelül félezer kutya lelte halálát úgy, hogy a hídról a mélybe vetette magát. A tizenöt méteres zuhanást a híd alatt zúgó patakba kevés állat élte túl, de a túlélők közül volt olyan, aki visszament a hídra és ismét ugrott. A kutya-öngyilkosságokban az a közös szál, hogy többnyire az összes állat a hídnak ugyanarról a pontjáról ugrott a mélybe, tiszta időben, és általában hosszúkás pofájú kutyák voltak.

Az esetek egy idő után a média figyelmét is felkeltették, és sokan próbálták megfejteni Overtoun rejtélyét.

Egy Paul Owens nevű író a „A szivárvány híd bárónője” című könyvében paranormális magyarázatot próbált adni az esetekre. Magyarázata szerint a híd környékén elvékonyodott a határ a valóság és a túlvilág között, a kutyák pedig megérezték a túlvilági lények jelenlétét. Owens a jelenség eredetét Overtoun „fehér hölgy” kísértetéhez vezette vissza.

A leghátborzongatóbb eset 1994 októberében történt, amikor egy férfi kéthetes kisfiát dobta a mélybe a hídról, mert megrögződésévé vált, hogy a gyermek az ördög megtestesülése. Utána az apa is megkísérelte az öngyilkosságot úgy, hogy leugrott a hídról, utána pedig megpróbálta felvágni az ereit.

 

 

Tudományos magyarázat is született a híd rejtélyére: David Sexton állatokkal foglalkozó szakértő arra a következtetésre jutott, hogy a híd alatt élő nyércek szaga vezeti a halálba a kutyákat, akik nem láthatják, hogy a híd magas premén túl a mélység várja őket.

Mindenesetre Overtount továbbra is messze elkerülik a kutyasétáltatók, sőt a híd mellett még egy figyelmeztető táblát is kihelyeztek az óvatlanul arra tévedők számára.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Letölthető háttérképek!

Tóth Zoltán gyönyörű borítót készített a Korcsokhoz, és mindenhonnan olyan visszajelzéseket kaptam, hogy a kép nagyon megragadja az embert. Ezért most letölthetővé tettem a borítógrafikából készült háttérképet, különböző képarányokkal és méretekben. 🙂

 

Letöltés:

16:9-es képarány, 1366×768 felbontás

16:9-es képarány, 1600×900 felbontás

16:9-es képarány, 1920×1080 felbontás

16:10-es képarány, 1400×900 felbontás

16:10-es képarány, 1680×1050 felbontás

16:10-es képarány, 1920×1200 felbontás

 

Mobil háttérképek:

320×480 felbontás

768×1024 felbontás

360×640 felbontás

720×1280 felbontás

1242×2208 felbontás

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

GYIK – Korcsok

Az alábbiakban válaszolok néhány gyakran feltett kérdésre új regényem, a Korcsok kapcsán.

Mi ez a regény?

A Korcsok egy tudományos-fantasztikus regény, amely a távoli jövőben játszódik, Overtounban, egy olyan városállamban, ahol az emberek elzárkóznak a természet elől. Az állatoktól irtóznak, ellenségnek tekintenek mindent, ami a természetből fakad, Overtoun utcáin még egy árva fűszálat sem engednek kinőni. A regény korunk társadalmi problémáival foglalkozik, mint például a környezetvédelem, az állatok jogai, a bevándorlás, az ember és a technológia, illetve az egyén és a hatalom viszonya. Alapvetően félúton helyezkedik el a felnőtt science-fiction és a young adult irodalom között, de inkább a felnőtt felé hajlik.

Egy helyen azt írtad, ez az első regényed, de láttam, hogy már jelent meg tőled más regény is. Akkor most hogy is van ez?

A Korcsok az első olyan terjedelmes regényem, amely hagyományos könyvkiadón (Főnix Könyvműhely) keresztül jelenik meg, klasszikus, könyvesbolti forgalmazásban. Korábban magánkiadónál jelent meg egy rövidebb regényem, valamint egy kisregényt ingyen hozzáférhetővé tettem az oldalamon (Nightingale). Mindig is úgy éreztem, hogy akkor válhatok igazán íróvá, ha a hagyományos könyvkiadók megjelenésre méltónak tartják a regényemet. Ez egy olyan pont, amelyet véleményem szerint minden, önmagát írónak nevező egyénnek el kellene érnie, hiszen egy kiadói pozitív válasz önmagában is egy minőségi szűrőt jelent. Sajnos magánkiadásban rengeteg minősíthetetlen mű jelenik meg (természetesen itt is akadhatunk igazi mesterművekre, de nagyon ritkák) – ugyanakkor az is tény, hogy kiadókon keresztül is jelennek meg rosszabb alkotások, de az arány nem mindegy. Ezért, mivel számomra ez az első, „igazi” megjelenésem, amire régóta vágytam, ezt tekintem az első regénymegjelenésemnek.

Kiről/kikről szól a regény?

A Korcsok négy karakter szemszögéből mutatja be egy jövőbeli, fiktív városállam életét és problémáit. A négy szereplő közül egyikük, a főszereplő, egy tízéves kislány, a másik három nézőpont-karakterem közül kettő felnőtt férfi, a harmadik pedig egy kutya. A kutya legalább annyira fontos karakter, mint az emberek, a regényben végigkísérhetjük az utazását ebben a cseppet sem barátságos világban.

A regényed főszereplője egy kislány, Rany, de nem tudom, hogyan kell ejteni a nevét.

Rany nevét ejtették már Reninek, Réninek, Rájninak (ezt nem is értem) 🙂 Helyesen RÁNI. Kicsit indiai hangzású, de valójában a germán Ranunkel rövidítése, ami Boglárkát jelent. Csak hát a Ranunkel olyan kretén hangzású, hogy mégse hívhattam annak szerencsétlen gyereket, így is épp eléggé gyötri az élet.

Milyen művek hatottak rád a Korcsok írása közben?

Nagyon sok regény és film hatott rám, amikor az első vázlatokat lekörmöltem. Overtoun megalkotása közben sokat gondoltam a Gattaca című filmre, a fallal körülvett város koncepciója pedig számtalan műben felfedezhető – gyakorlatilag klasszikus elem a disztópikus regényekben. Azonban azt hozzá kell tennem, hogy Overtoun nem egy hagyományos értelemben vett disztópia. Azt akartam elérni, hogy az olvasó ne tudja könnyen rásütni a disztópia-bélyeget erre a társadalomra, ugyanis Overtoun polgárai számára ez a város inkább egy valóságos utópia. Az ő szemszögükből nézve tényleg egy tökéletes, és valóban működő társadalom.
A falakon kívüli világ lefestésében a poszt-apokaliptikus művekhez nyúltam, de míg ezek többsége általában egy Mad Max-féle, kietlen pusztaságban játszódik, ahol motoros bandák meg mutáns szörnyek járják az utakat, a Korcsokban ennek nyoma sincs. Az Overtounon kívüli világban zöld erdők, mezők és patakok váltják egymást, az emberek pedig nem fosztogató bandákba, hanem szedett-vedett falvakba tömörülnek.
A város és a városon kívüli települések kinézetében pedig regények helyett az olyan alkotók művei jelentettek ihletforrást, mint például Jean Giraud Incal című képregénye, vagy H. R. Giger alkotásai (elsősorban a városfalon kívüli nyomortelep leírásánál, ahol a hibás háznyomtató gépek groteszk, kissé koponyákra emlékeztető, girbe-gurba házakat nyomtattak ki).
Egyes jelenetek megírásnál pedig olyan sok regény jutott az eszembe, hogy felsorolni is sok lenne. A Dűne-ciklus, Isaac Asimov Birodalom és Alapítvány regényei, az Éhezők Viadala harmadik részének utolsó ütközete, a Harry Potter regények hangulata, A fiú és a kutyája című film, és a többi.

Kinek szánod a regényt? Ki a célközönség?

A komolyabb hangvételű science-fiction történetek rajongóinak (mert humort csak nyomokban lehet felfedezni benne); azoknak, akik gyerekkorukban Jack London regényein nőttek fel, és képesek úgy izgulni egy állatért, mint egy emberi karakterért; akik szívükön viselik négylábú társaink sorsát, és nem nézik jó szemmel azt, ha valaki kihasználja vagy kínozza őket; a minőségi young adult regények kedvelőinek, akiknek szerintem ez a regény tud még újat mutatni; és azoknak, akik nem szeretik az olyan történeteket, amelyekben a jó és a rossz oldal világosan elkülönül egymástól. A Korcsokban ugyanis semmi és senki nem fekete-fehér.

A borítón olvasható, hogy ez egy trilógia első része. Írod már a folytatást?

Először a Korcsok előzménytörténetével fogok elkészülni – szépen haladok vele, terveim szerint jövő év elején befejezem. Ennek címe A Gyomláló, és azt mutatja be, hogyan vált a világ olyanná, amilyennek a Korcsokban megismerhetjük. Mivel a Korcsok folytatása ezekre a múltbeli eseményekre épül, fontosnak tartottam, hogy először megismertessem az olvasókat a háttérsztorival. A Gyomláló két szálon fut majd, az egyik történeti szál napjainkban játszódik, a másik a XXII. században. Amikor ezzel kész vagyok, nekiállok az Overtoun-trilógia második és harmadik részének. Ezeknek a vázlatát már jó előre megírtam, amikor még a Korcsokkal sem készültem el. Én csak úgy tudok hatékonyan írni, ha előre megtervezem a történetet és a karaktereket. Nem is csak az Overtoun-trilógia tervei vannak kész, hanem még két másik trilógiáé is, amelyek lazábban kapcsolódnak majd ehhez. Úgy húsz évre előre be vagyok táblázva 🙂

Hol lehet beszerezni a Korcsokat?

Legelőször június 7-én a 89. Ünnepi Könyvhéten lehet majd megvásárolni a Főnix Könyvműhely standjánál. Utána Libri, Líra, Alexandra, Szukits, a Szellemlovas és a Könyvtündér könyvesboltokban országszerte, valamint online a Főnix webshopjában és a Bookline-on.

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

REGÉNYMEGJELENÉS – Overtoun-trilógia I.: Korcsok

Nagy örömömre szolgál bejelenteni, hogy hamarosan, június 7-én megjelenik első regényem a Főnix Könyvműhely kiadásában. A Korcsok története egy nagyon hosszú munka eredménye, első vázlatait már 2012 környékén megírtam, de sokáig érlelődött bennem a történet. Számtalan átdolgozáson esett át, mire elnyerte végső formáját.

A Korcsok egy trilógia első része, amely – akárcsak minden további novellám és kisregényem, melyet ezen az oldalon találhattok – 2010 óta építgetett sci-fi világom egyik darabja.

Overtoun makulátlan, fehér épületei között nem nő egy árva fűszál sem. A természet és az ember harmóniája a ködös múlt homályába veszett, az állatok nem kívánatos lények, a város polgárai pedig irtóznak mindentől, ami a földben terem.

Rany, a tízéves kislány mindig is kívülállónak érezte magát Overtounban. Legszívesebben elrejtőzne az emberek elől egy sötét szobában, ahol egymagában lehet. Épp úgy, ahogy az a hányattatott sorsú kutya, akinek minden nap küzdelem az életben maradásért, és akivel hamarosan Rany sorsa is összefonódik.

A Korcsok megrázó utazásra hív az 5. évezredbe, ahol a messzi múlt emlékei még mindig kísértenek, és feje tetejére állítanak mindent, amit Rany addig igaznak vélt Overtounról.

 

Megjelenés: 89. Ünnepi Könyvhét (június 7-11)

Felelős kiadó: Főnix Könyvműhely, Főnix | Astra (2018)

Borító: Tóth Zoltán

ISBN 978 615 5632 70 9

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Tal M. Klein: Portál

Tal M. Klein, magyar származású amerikai sci-fi író első regénye a Portál (eredeti címén a The Punch Escrow), amely olyan, elképzelt jövőbe repít minket, ahol a teleportáció a leghétköznapibb közlekedési forma, ahol a nanotechnológiának hála a várható élettartamot sikerült százötven évnél is hosszabbra kitolni, a genetikailag módosított szúnyogok raja pedig a légszennyezést zabálja a város fölött.

Főhősünk, Joel Byram egy hétköznapi fickó, aki azzal keresi kenyerét, hogy beugratós vicceket mesél mesterséges intelligenciáknak, hogy ez által azok emberibbé váljanak – ezt hívják a könyvbeli szakkifejezéssel élve „sózásnak”. Joel épp nyaralni indul feleségével, Sylviával Costa Ricába, hogy megpróbálják helyrehozni kihűlt házasságukat, amikor terrortámadás éri a teleportáló állomást. Joel túléli a balesetet, azonban hamarosan megtudja, hogy a támadás következtében egy bizarr baleset és félreértés folytán megkettőződött. A két Joel az élő bizonyítéka annak, hogy a teleportálás nem egészen úgy működik, ahogyan azt az embereknek bemesélték, ezért az International Transport nevű óriásvállalat emberei mindent megtesznek azért, hogy eltüntessék a két, élő bizonyítékot.

Igen szórakoztató regény a Portál, gyorsan beszippantja az olvasót, aki egy bámulatos részletességgel (néha túlzottan is, de erről később) felépített világban találja magát. A helyzetkomikum, Joel néhol infantilis humora, valamint a mesterséges intelligenciák, appok az emberi viselkedéstől oly idegen mivolta bőven szolgál kacagtató percekkel.

De Klein nem csak humorral próbálja eladni a regényt, hanem a döbbenetes mennyiségű információtartalommal, amellyel megfesti ezt a világot. Néhol olyan érzésem volt, hogy a történet már-már túlírt, ugyanis a jövőbeni technológiák és az elmúlt száz év történései (a regény a XXII. század derekán játszódik) nem csak leíró részekben kerülnek kifejtésre, hanem még lábjegyzetekben is, amelyeket néha nem elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy megértse az olvasó. Ezeknél a lábjegyzeteknél éreztem azt, hogy kicsit már sok, ráadásul olyan stílusban írta meg Klein, mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy fejfájást okozzon. Nem egyszer kiáltottam fel ezen lábjegyezetek elolvasása után, hogy „mi van?!” Ez azonban később már inkább önmagában is szórakoztatóvá válik, hiszen hogy lehetne annál jobban szemléltetni az eljövendő, számunkra isteni színvonalú technológiai vívmányait, mintha szembesítenek vele, hogy a mai kor embere számára ez majdhogynem felfoghatatlan? Ami Joel számára a hétköznapi élet, az számunkra még idegen és bonyolult.

Azonban a problémák, amelyek a teleportációból fakadnak, nagyon is valósak, és Klein remek érzékkel boncolgatja a filozófiai kérdéseket is, amelyeket ez a technológia felvet. Meddig terjed az ember énképe, meddig tekinthető valaki önmagának, és mikortól beszélhetünk csak egy másolatról? Hogyan befolyásolja ez a technológia a lélekről vallott felfogást, hogyan birkóznak meg vele a vallásos emberek? A vallásnak kiemelt szerepet szán Klein a regény világában. Alapvetően kétpólusú világ fogad minket: az egyik, ismerősebb science-fiction környezet a mai nyugati társadalomból nőtte ki magát, és ért el odáig, hogy a kormányok szerepe már csak látszólagos, és mindent a nagyvállalatok irányítanak; a másik pólus a levanteiek társadalma, amely elutasítja a teleportációt és három nagy világvallás egyesítéséből született kultúrájuk szerves része az emberek életének. Klein nem e két világ szembeállításából építi fel az alapkonfliktust, nem tör lándzsát egyik világnézet felett sem, csupán kérdéseket dob elénk, amelyekről az események tükrében eldönthetjük, melyik világnézetet tartjuk helyesnek vagy igaznak.

Ami Klein regényében a fő konfliktust szüli az egyrészt a túlzott elvakultság – egyik oldalon egy bigott szekta, másikon az istent játszó, őrült tudós archetípusa. A regény jól ismert és a zsánerben sokat látott karaktertípusokat vonultat fel, és maga a történetszövés fonala, alapkonfliktusa is ismerős lehet más alkotásokból, de Klein mindegyiken tud akkorát csavarni, hogy egyedivé és emlékezetessé tudja tenni. Talán az egyetlen olyan stílusjegy, amelyet erőltetettnek, szükségtelennek tartottam, az a nyolcvanas évek popkulturális utalásai. Manapság ez iszonyú népszerű, elég, ha csak a Ready Player One-ra gondolunk, vagy a Stranger Things sorozatra. Azonban míg a Ready Player One történetében kiemelt szerepe és jelentősége volt ezeknek a retro-hangulatelemeknek, addig itt úgy tűnik, a szerző csak gondolt egyet és beledobálta. Nincs semmilyen különösebb jelentősége a sztori vagy a karakter jelleme szempontjából, hogy Joel imádja az 1980-as évek zenéjét és filmjeit – ez, különösebb magyarázat nélkül amúgy is eléggé valószínűtlennek hangzik egy XXII. századi fickó szempontjából. Szóval úgy éreztem, hogy Klein csak azért keverte bele ezt az adalékot, mert manapság divatos, de funkciót nem adott neki.

Összességében véve nagyon kellemes olvasmányról van szó, amely a szórakoztatás mellett elgondolkodtat, megdolgoztatja az olvasó agyát, és azon kapja magát, hogy falja az oldalakat. Az akció filmszerű és izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag – bár a regény közepénél apróbb stílusváltásnak éreztem, hogy a korábbi „menekülök – majdnem elkapnak – elájulok – valaki megment” sorba hirtelen beköszön a naturális trancsírozás (kitört nyakak, bezúzott fejek és leszakadó végtagok), mintha Klein meg akarta volna mutatni, hogy ilyet is tud. De nem baj, a hangulat remek ezekben a részekben is, csak hirtelennek találtam a váltást.

Állítólag hamarosan film is készülhet belőle, legalábbis elkeltek a megfilmesítési jogok. Meglátjuk, mit hoz ki belőle az álomgyár lehet belőle akár egy második Emlékmás is (mármint a Schwarzenegger-félére gondolok, nem a remake borzalomra).

Bátran ajánlom a Portált a hard-sf rajongóinak, a bizarr, néhol humoros sci-fi kedvelőinek.

A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.

 

Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5628 71 9

Metropolis Media, 2018

Fordította: Tamás Dénes

Terjedelme: 328 oldal

Ára: 3990 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Az emberiség legnagyobb találmánya

2016 augusztusában írtam egy cikket az internetről a Scifi.hu-ra, ekkor lett ugyanis huszonöt éves a világ első weboldala.

A Megtisztítás című novellám azt a problémát járja körül, amely miatt – és amelynek ellenére – az internet az emberiség legnagyobb technológiai vívmányának nevezhető – legalábbis szerintem.

​Alighanem elég sokan beszélgettünk már arról ismerőseinkkel, barátainkkal, legalább egyszer, hogy mi a világ legnagyobb találmánya. Szinte klasszikus válasz a könyvnyomtatás vagy az írás felemlegetése, mint az emberiség legmeghatározóbb vívmánya. Szokták még említeni az elektromosságot, a belső égésű motort, sőt, a Donnie Darko filmben a címszereplő a higiéniát nevezi meg, mint a társadalmunkat leginkább átformáló felfedezést.

 

 

​És hogy szerintem miért az internet az emberiség legnagyobb találmánya?  Nem tagadom, hogy személyesen is rajongok érte, internetfüggő vagyok, naponta nagyjából négy-öt órát töltök olvasgatással a világhálón és egy informatikai cégnél dolgozom. Ezek mellett nem csoda, ha ilyen fontos felfedezésnek tartom a “hálózatok hálózatát”, de van egy tulajdonsága, melyben – hatását tekintve – túlszárnyalta a könyvnyomtatást, sőt, magát az írást is.

​Az internet hangot adott a hülyéknek.

​Igen, ez a tulajdonsága teszi a legnagyobb emberi találmánnyá. Nem azt mondtam, a legjobb találmánnyá (az a cím, azt hiszem a mogyorós tejcsokit illeti), hanem a legnagyobbá. Legnagyobbá olyan értelemben, hogy a hatása globálisabb és nagyságrendekkel gyorsabb volt, mint az írásé vagy a könyvnyomtatásé. A Gutenberg-féle nyomtatott könyv nem terjedt olyan drasztikus sebességgel, mint később az internet (alig huszonöt év alatt behálózta a világot) és sokáig csak egyházi könyveket nyomtattak.

​Az írás ködbe veszett feltalálásának idején szintén szűk népcsoportok képessége volt, és később egy-egy civilizáción belül is csak a legfelső, írnoki, papi és/vagy uralkodói rétegek tudtak írni és olvasni. Az analfabetizmus még a huszadik században is kiemelkedő probléma volt Európában, hát még a világ többi részén.

Hogy megváltoztatta-e a társadalmat az írás és a könyvnyomtatás? Hát persze, ez vitathatatlan. Na de olyan gyorsan és olyan globálisan, mint az internet? Közel sem.

​De mi ez, hogy hangot adott a hülyéknek? Miért lenne ettől a legnagyobb találmány?

 

 

Természetesen akkoriban is akadtak idióták által írt könyvek, sarlatánok tették közzé hamis kutatási eredményeiket, tudományosnak csúfolt könyvekben próbálták megcáfolni Darwint, de ezeknek az írói általában maguk is rendelkeztek a korszak tudásának egy jó nagy szeletével. Nem úgy próbálták meg cáfolni az evolúció elméletét, hogy egy mondaton belül nyolc helyesírási hibát vétettek és köszönőviszonyban sem voltak a mondat végi ponttal vagy a nagybetűvel.

Az internet korában azonban tízezrek olvassák el és adnak hitelt olyan emberek szavainak, akik azt mondják, hogy a Föld lapos, az oltások autizmust okoznak és, hogy Ferenc pápa gyíkember.

​Az internet úgy csinál leostobázott senkiházit a harmincéves kutatómunkával a háta mögött felszólaló fizikusból, hogy közben piedesztálra emel ötödikdimenziós metatronkristály-szellemmasszázsról hadováló, iskolapadot csak távolról látott jöttmenteket. A nyomtatott könyv nem tudta így feje tetejére állítani az emberi civilizációt – akadtak azért csúnya esetek (Mein Kampf, A vörös könyvecske, A Szürke 50 Árnyalata), de nem napi jelleggel, milliókhoz azonnal eljutva mindenféle kritikus felhang, urambocsá lektorálás és ellenőrzés nélkül.

Az információ ellenőrizetlenül, kontrollálhatatlanul és szó szerint fénysebességgel terjed – de ez nem mindig jó.

Van még egy tulajdonsága az internetnek, melyet a korábban említett találmányok nem hordoztak magukban: képes hatalmat adni az átlagember kezébe. Még pedig nem akármilyen hatalmat! Olyat, amelytől a Pentagon legbelső kis szobácskájában üldögélő marcona embereknek is összerándul a gyomra. Ez a hatalom nem igényel iskolát; nem igényel milliárdokat érő felszerelést, amelyet csak cégek vagy állami hivatalok engedhetnének meg maguknak; nem igényli egy hadsereg összehangolt, hibátlan együttműködését. Csupán egyetlen ember mániákus elszántsága szükséges hozzá.

​Hogy csak néhányat említsünk:

  • ​Epsilon – 2011-ben hackerek adatokat szivárogtattak ki a JP Morgan Chase és egyéb más gigavállalatok szervereiről, ezzel közel négy milliárd dollárnyi kárt okozva.

  • Sven Jaschan – Egy srác a 18. születésnapján, 2004-ben útjára engedett egy vírust, mely világszerte problémákat okozott. A Delta Air Lines számítógépeit is megzavarta, így egy rakás transzatlanti járatot törölni kellett. A Microsoft 250.000     dolláros díjat tűzött ki rá, három hónapos embervadászatot követően kapták el.

  • Michael Calce – Egy tizenöt éves fiú, akit hacker körökben MafiaBoy néven ismertek még 2000-ben sikeresen feltörte a Dell, a Yahoo, a Fifa.com, az Amazon, az EBay és a CNN biztonsági szervereit, összesen 1,2 milliárd dollárnyi kárt okozva.

Ugyanakkor elkeserítő, hogy míg az internet egy hatalmas lehetőség a tudás szabad terjedésére, mégsem ezért, hanem az idióták diadalmenetéért és a cyber-hadviselés megszületéséért nevezhetjük a világunkat átformáló legnagyobb találmánynak. Olyan, mint az angol vécé: mindenki használja, de szinte mindenki rosszul.

 

 

Ennek ellenére én minden vitában a védelmére kelek. Sokan vádolják az internetet azzal, hogy elkorcsosítja az embert (ezt megkapta már anno a tévé is), azonban szerintem az ember mindig is ilyen volt, az internet csupán egyike azon vívmányoknak, melyek megmutatják az igazi arcunkat. Régen sem voltunk mások.

​A science fiction irodalom kiválóságai persze – kihasználva fantasztikus ember-, technika- és társadalomismeretüket – már jóval előre megjósolták az internet létrejöttét, mielőtt az első weboldal nyilvánossá vált, és gyakran hasonló konklúzióra jutottak, mint ami a valóságban történt.

​Isaac Asimov A Mezítelen Nap című robotregényében a Solaria bolygó lakói nem tartanak egymással fizikai kapcsolatot, soha nem tartózkodnak egy légtérben, csak virtuálisan ismerkednek és beszélnek egymással. Jóllehet, nem egy monitorban látják egymást, hanem hologramként kivetítve a szobájukban. A solariaiakban nem nehéz ráismernünk a külvilágtól elzárkózó internetfüggőkre.

​William Gibson Neurománca megkerülhetetlen alapműve a cyberpunk stílusnak, és 1984-ben megjósolta az adatbázisok világméretű összekapcsolását.

​1979-ben Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak című fergeteges művében az Útikalauz egy mindenki által szerkeszthető galaktikus méretű Wikipédiának tűnhet, melyet egy kicsi, tablethez hasonló eszközön keresztül érnek el a stopposok.

​Orson Scott Card 1986-os Végjáték című regényében pedig a főszereplő Peter és Violet Wiggen úgy tesz közzé politikai esszéket egy mindenki számára hozzáférhető hálózaton, mint ahogy ma a bloggerek teszik azt.

​Azonban minden írót megelőzött Mark Twain, mikor 1898-ban megírta a “From the London Times of 1904” című novelláját. Talán sokan nem tudták, de Mark Twain bizony alkalomadtán írt science fictiont is. Ebben a történetében feltalálja a telelektroszkópot, egy olyan eszközt, amely a telefonkábelek segítségével hoz létre egy világméretű hálózatot. A telelektroszkóp segítségével az emberek megnézhették, hogy mit csinálnak mások a világ bármely pontján, bármikor. A történetben egy gyilkossággal gyanúsított férfit mentenek fel, mikor életben találják az állítólagos áldozatot, Pekingben, amelyet egy élő kamerafelvétel bizonyít. Ez egészen úgy hangzik, mint a mai közösségi hálózatok.

​Az internet megjelenése szükségszerű és elkerülhetetlen lépés volt az emberi történelemben, csakúgy, mint előtte az írás vagy a kerék feltalálása. Szükségtelen azon vitatkozni, jobbá vagy rosszabbá tette-e az emberiséget, az okozott kár vagy az ígért haszon-e a nagyobb. Az ilyen meddő viták helyett inkább magunkba kell néznünk és kétszer meggondolni, mielőtt billentyűzetet ragadunk.

De nincsenek hiú ábrándjaim. Az ember nem változik. Csak a technológia.

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Az Enceladus jégvilága

A Nightingale egyik fejezete a Szaturnusz gyönyörű holdján, az Enceladuson játszódik. Ez a jégvilág a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, azonban ennek ellenére csak 505 kilométer átmérőjű (1/7-e a Hold méretének). Különlegessége, hogy felszíne csaknem teljes egészében visszaveri a rávetődő napfényt, továbbá azért is figyelemre méltó, mert az Io és a Triton holdak mellett ez a külső Naprendszerben fellelhető egyik olyan égitest, amelyen aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg.

Amióta William Herschel felfedezte 1789-ben, sokáig nem vizsgálták az Enceladust. A voyager-2-re kellett várni, hogy képeket készítsen a felszínéről, de a Cassini-Huygens szonda 2005-ben alaposabban megvizsgálta. Rájöttek, hogy a Voyager-2 által készített képek óta sok változáson ment keresztül a hold felszíne, például számos kráter kinézete torzult. A jég hőmérsékleti változásai miatt a felszín hol lágyult, hol keményedett, valamint tektonikus repedések is szabdalták az Enceladust. A tektonikus mozgások eredményeképp akár 200 km hosszú, 10 km széles és 1 km mély hasadékok is keletkezhetnek – ezek a hold legfiatalabb képződményei.

​A tektonikai repedések mellett a Cassini-Huygens úgynevezett kriovulkanizumsra utaló jeleket is talált. A kriovulkanizmus azt jelenti, hogy nem olvadt kőzet (láva) tör a felszínre a vulkánban, hanem víz és más illékony anyagok. A déli sark környéki vulkánok nagy gázfelhőt produkálnak, ezen keresztül pedig táplálják a Szaturnusz E-gyűrűjét. A gyűrűben és a holdból származó gázfelhőben ugyanolyan összetételű anyagokat – nátriumvegyületeket, nitrogént, metánt és szén-dioxidot – találtak.

 

 

Az Enceladus jégpáncélja alatt is óceán található, csakúgy, mint az Europán. Mindkét holdon megvan a lehetősége az életnek, de míg az Europán több kilométert kellene fúrni ahhoz, hogy elérjük a folyékony vizet, az Enceladuson maga a víz tör felszínre gejzírek formájában.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Kroese: Tudatzavar

Robert Kroese legújabb regénye őrült nyomozásra hívja olvasóit. Korábban semmit sem olvastam a szerzőtől, így csak az alapján tájékozódhattam róla, amit a neten találtam, illetve, amit a kötet végén írtak. A regényről több helyen megjegyezték, hogy hajaz a Szárnyas Fejvadász világára, és olyan, mintha Philip K. Dick művét Terry Pratchettel íratták volna újra. Mégsem alakult ki bennem egy tiszta kép arról, hogy mire számíthatok a regénytől, amely végül rendesen meglepett – jó értelemben!

A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk egy Összeomlás után, amely teljesen átformálta a ma ismert Los Angelest. Az Angyalok Városa két részre tagolódik ebben a világban: a fallal körülvett belső területeken nagyjából normális körülményekben halad tovább az élet, a falon kívüli, úgynevezett Kirekesztési Térben viszont burjánzik a bűnözés és a nyomor.

Ebben a kettős világban tevékenykedik Erasmus Keane magánnyomozó (aki ragaszkodik a jelenségkutató megnevezéshez) és társa, Blake Fowler. Legújabb megbízójuk az Esper Corporation nevű biotechnológiai vállalat, akik egy különleges, génmódosított birka felkutatásával bízzák meg őket, amelyet a laborjukból loptak el. Hamarosan pedig egy másik ügyük is lesz: egy gyönyörű tévé sztár, Priya Mistry attól tart, valaki az életére tör, és segítségért könyörög Erasmus Keane-nek, hogy védje meg.
Hamarosan megdöbbentő titkok sorozatára bukkan a nyomozópáros, és rájönnek, hogy a két ügy – a tévésztár és az ellopott birka esete – szorosan összefügg egymással, a háttérben pedig egymással vetélkedő erők munkálkodnak egy ördögi terv végrehajtásán.

A Tudatzavar nagyon élvezetes olvasmány volt, a történet gördülékenyen halad előre, egymást követik a meglepő vagy épp nevetésre késztető jelenetek. Ez egyébként a történet egyik legnagyobb erénye, noha nem kifejezetten komédiára kell gondolnunk. A humor forrása nem sorozatosan durrogtatott poénok vagy gegek, hanem a cselekmény abszurditásából és Erasmus Keane jelleméből fakad.

A sztorit nem Erasmus szemszögéből láthatjuk, az elbeszélőnk a segítőtársa, Blake Fowler, az egykori biztonsági alkalmazott / ex-katona. Fowler egy meglehetősen hétköznapi fickó – legalábbis Erasmushoz képest, rajta keresztül az olvasó is csak próbálja felfogni Keane gondolkodásmódját, amely minden, csak nem átlagos. Ez a felállás a Sherlock Holmes történeteket juttatta eszembe, ahol a sztorik túlnyomó többségét Watson narrálja, az olvasó pedig vele együtt lohol Holmes nyomában. Azonban Erasmus Keane nem csupán a túlzottan intelligens, különc zseni mintapéldánya – jóllehet, elsősorban ez határozza meg a karakterét -, de el is tér ettől az archetípustól abban, hogy nem mindig a logikus gondolkozást tartja célravezetőnek. Megérzések, fejben elkészített jellemrajzok alapján nyomoz, gyakran úgy zár ki az ügyből lehetséges gyanúsítottakat, hogy csupán egy pillantást vet a cipőjükre. Fowler – és ezáltal az olvasó – elméje emiatt néha nehezen veszi be Erasmus következtetéseit, gyakran egyenesen egy idiótának láthatjuk. Továbbá Erasmus Keane karaktere abban sem a „szuper detektív” látszatra hajaz, hogy az akcióban, tűzpárbajokban, rajtaütésekben teljességgel hasznavehetetlen figura, akinek a kezébe még Fowler is csak alapos átgondolás után nyomna fegyvert. A híres tévésorozat főszereplőjéhez, Monkhoz sem hasonlítanám, mert Monk számos fóbiája és lineáris gondolatmenete, egyértelműen logikára alapuló következtetései sem hasonlítanak Keane munkamódszeréhez és jelleméhez. Egyszóval nagyon ötletes karakter, amelynek megalkotásával Robert Kroese képes újat mutatni a témában.

Egyébként a regény számtalan tipikus elemét vonultatja fel a klasszikus detektívtörténeteknek, noire-oknak, cyberpunk történeteknek, és találunk pár utalást is (pl. Tannhauser Institut a Szárnyas Fejvadász Tannhauser Kapujáról). A típuskarakterek közül a már említett különc zseni és hétköznapibb társa mellett rendre visszaköszön az oldalakról a drabál, de vajszívű testőr, a minden hájjal megkent cégvezető, az autisztikus tüneteket mutató tudós, a paranoiás filmcsillag, az alvilág királya, vagy például a gonosz médiamogul. Mégis, Kroese képes csavarni egyet-egyet ezeken a karaktereken, amelyek meghökkentő, és gyakran nevetséges jelenetek sorát hozzák (vegyük például azt a részt, amikor az alvilág királyáról kiderül, hogy mi az eredeti szakmája). A fordulatok pedig a sztori végéhez közeledve annyira összekuszálódnak (de nyugi, ki is bogozza a végére az író!), hogy egy teljesen abszurd, szinte szürreálisba hajló finálét kapunk. A filmszerű jelenetekben pedig olyan kis megmosolyogtató szituációkra bukkanunk, mint amikor a legnagyobb tűzpárbaj közepette átrohan az emberek között egy százharminc kilós, bégető óriásbirka.

Az egyetlen furcsaság (talán hiba?), amit fel tudok hozni a regénnyel kapcsolatban, az a Gwen-mellékszál, illetve a második fejezetben tárgyalt előzmények. Amikor elkezdtem olvasni a regényt, meggyőződésem volt, hogy egy sorozat második vagy sokadik részébe fogtam bele, ugyanis a második fejezet épp úgy tárgyalja Erasmus Keane és Blake Fowler megismerkedésének történetét, mint amikor az író egy előző epizódot akar összefoglalni, és emlékeztetni az olvasót a lényeges pontokra. Ám kis kutakodás után rájöttem, hogy a Tudatzavarnak nincs előző része, vagyis ez az első rész egy remélhetőleg minél hosszabb életű SF/krimi-sorozatban.

A regény folytatása már elkészült The Last Iota címmel, amelyben Keane és Fowler újabb nyomozását ismerhetjük meg, és cselekménye szorosan összefügg a Tudatzavar utolsó jelenetével. Nagyon remélem, hogy ez is megjelenik majd magyar kiadásban, főleg, ha hasonló színvonalat képvisel, mint a Tudatzavar.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

 

Értékelés: 10/9

Eredeti cím : The Big Sheep

Fordító : Fedina Lídia

Oldalszám : 328

ISBN : 978-615-5628-43-6

Ár : 3 490 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]