A Kritizátoron olvashattok egy ajánlót a Gyomlálóról, az Eldobható testekről és a Csillagikrekről, a 2021-es Zsoldos Péter-díjra jelölt regényekről.
Ezen kívül egy rövidke interjú is megjelent velem a díj honlapján, ezt itt találhatjátok:
A közönségdíjra még március 31-ig lehet szavazni itt, a zsűri döntését pedig április 20-án teszik közzé.
A borítógrafika / borítótervezés külön művészet, és aki ért hozzá, olyan külcsínt tud adni egy regénynek, amely rögtön felkelti az ember figyelmét. Van, amikor ehhez elég egyetlen nagyon erős jelkép, és akad, amikor a részletgazdagság ragadja meg a fantáziánkat. Egy új regény megjelenésekor – különösen, ha a szerző neve még nem olyan, hogy önmagában eladja a telefirkantott szalvétát is – a borítónak elsődleges szerepe van a marketingben.
Nagyon sokan jegyezték meg a Korcsok olvasói közül, hogy először Tóth Zoltán grafikája miatt akadt meg a tekintetük a köteten.
Úgy érzem, a borítógrafikusok munkája méltatlanul alulértékelt, és egy régebbi közönségszavazás során, ahol a legjobb borítókra lehetett szavazni, meg is említettem a szavazás szervezőjének, hogy legalább a művészek nevét megemlíthetnék, ahelyett, hogy minden dicsfény az íróra és/vagy a kiadóra vetül.
A fantasztikum hazai, 2020-as megjelenései közül nekem az alábbi borítók tetszettek legjobban. Nem olvastam mindegyiket – sőt, ezek közül eddig alig olvastam valamit, mert idén inkább az elmúlt egy-két évből szemezgettem (Xeno, Hadállat, stb.), illetve néhány elmaradt klasszikust igyekeztem bepótolni (például Lemtől a Solarist) -, de a borítójuk igazán tetszetősre sikeredett.
William Gibson: Mozgástér
Grafika: Hegyi Péter
Matt Ruff. Lovecraft Földjén
Grafika: Jaime Putorti
Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt
Grafika: Lindy Martin, Faceout Studio
Silvia Moreno-Garcia: Jádeisten, Árnyisten
Grafika: Daniel Pelavin
Brandon Hackett: Eldobható testek
Grafika: Müller Péter
Frank Herbert: A Dűne messiása
Grafika: Molnár Márk
Josh Malerman: Malorie
Grafika: Tóth Zoltán
Bíró Szabolcs: Lázár evangéliuma
Grafika: Bodnár Balázs
Szeretjük a mesehősöket. Nem csak a gyerekek, de a felnőttek is, és a legjobb bizonyíték erre a kétezres évek egyik legnagyobb mozis slágere, a Shrek és folytatásai. Nem véletlen, hiszen a klasszikus Grimm, Andersen és máshonnan eredeztethető karakterek és történetek azok, amelyeken a mostani harminc-negyven éves generáció felnőtt (meg az idősebbek pláne), és amikor újraéljük ezeket a történeteket, ismét gyereknek érezhetjük magunkat. Talán ugyanez magyarázhatja a jelenlegi ’80-as évek kultuszt is, ami néha már kezd röhejes méreteket ölteni…
De hogy a mesefiguráknál maradjunk, a régi ártatlan történetek teljességgel fekete-fehér szereplői önmagukban már nem kötnék le a felnőtt olvasókat/nézőket, sokkal érdekesebb viszont, ha ezeket a figurákat is felnőtt környezetbe helyezzük és elhagyjuk a gyermeki fantázia elemeit (a szép hercegnő jó, a mostoha rossz, stb.).
Keiran Rowley regénye pontosan azt teszi, és a mesehősöket a mai New Yorkba helyezi át, ahol egy – kissé Rowling varázsvilágára hasonlító, és annak titoktartásra kötelező szabályait alkalmazó – rejtett társadalomban élnek, az Elfeledettek Városában.
„Az Elfeledettek Városa. Város a városban, mely New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve átvészeltük az utolsó háborút Európában.
Gyermekkorunk meséi velünk élnek – ám nem puszta emlékképekként, hanem a szó legszorosabb értelmében. Álca mögé bújva ott járkálnak az általuk Valóknak nevezett emberek között, igyekeznek beilleszkedni ebbe a világba, ahol a béke érdekében immár tilos a varázslat.
Csakhogy ez az ingatag, sok lemondást megkövetelő rendszer is veszélybe kerül, amikor egy brutális gyilkosság felforgatja az Elfeledettek életét. Az áldozat az egykori hercegnőből sztriptíztáncosnővé alacsonyult Csipkerózsika, akit többé semmiféle királyfi csókja nem ébreszthet fel, ugyanis egy mágikus fegyver által küldték örök álomba.
Csizmás, a Kormányzat rendfenntartója ered a gyilkos nyomába, aki szörnyű tettével az Elfeledettek közösségének egyik legfontosabb szabályát is megszegte. A nyomozás során egyre több jel utal arra, hogy egy sötét összeesküvés áll az eset hátterében, mely az egész rendszert felboríthatja, és egyetlen Elfeledett, de még a Valók sem érezhetik magukat biztonságban.
Mert a mesék gyakran kegyetlen történetekből születnek…”
Ahogy a fülszöveg is utal rá, az Elfeledettek Városa mocskos egy hely, nyomor, bűnözés, kocsmák és lebujok, minden hájjal megkent, rosszarcú gengszterek és fogdmegjeik uralják a terepet. Itt próbálja fenntartani a rendet Csizmás (igen, a kandúr, de a regényben következetesen csak Csizmásnak nevezik), egyszemélyes rendőrőrsként. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a detektívregényekben már-már elengedhetetlen noire-os, dohányfüstös, alkoholszagú, cinikus narrációban, mely tökéletesen passzol ehhez a nem túl mesés mesevilághoz.
Rowley gyönyörűen festi le az Elfedettek városát, és néhány kulcsfontosságú jelenetnél – például amikor Csizmás a regény felénél besétál az irodájába annál a bizonyos résznél – a szőr is feláll a hátunkon attól, milyen élettel képes megtölteni az oldalakat.
Korábbi olvasók közül mások is kiemelték, hogy maga a nyomozós szál nem túl bonyolult, és könnyen rá lehet jönni a gyilkos kilétére – nos, igen, magára a gyilkosra valóban, de arra, hogy ki áll a gyilkos mögött (majd még inkább azt, hogy a színfalak mögött ki áll), az már sokkal rejtélyesebb. De még ha rá is jövünk korábban a gyilkos kilétére, ez nem von le a mű élvezeti értékéből, mert jobbnál-jobb, fantáziával megtöltött jelenetek követik egymást. A regény utolsó oldalain pedig két, olyan eredeti, hátborzongató és brutálisan nyers „büntetés” következik be, amitől tátva maradt a szám.
Az ilyen regények esetében a világleírás mellett a karakterek a másik legfontosabb elem, és azt kell hogy mondjam, egy-két kivételtől eltekintve Rowley remek, színes, ötletes csavarokat alkalmazott a már ismert meseszereplőkön.
Csizmás a már említett noire detektív jellemet kapta, vele az egyetlen problémám csak az – amiről nem a regény tehet, hanem én -, hogy amikor elhangzott a neve, folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy ne az Antonio Banderas szinkronizálásában életre keltett, kalapos, csizmás, 3D animált macskát képzeljem magam elé a Shrekből, hanem egy iszákos, borostás fickót.
Csizmás mellett a másik legfontosabb szereplő a regényben Farkas. A lassan barátokká kovácsolódó duó a történet vége felé sok jelenetben már inkább emlékeztetett a nyolcvanas évek tipikus buddy zsarumozijaira, mint például a Halálos fegyver. Farkas és Csizmás között remek a dinamika, élvezetes olvasni kettejük hol cívódó, hol barátságos párbeszédeit, de azt muszáj kiemelnem, hogy Farkas nem túl sokat segített magában a nyomozásban, sokszor csak követte Csizmást (leszámítva a végét).
A mellékszereplők közül Gertie, Rosie és Babszem nagyon ötletesek, de a Mézesfalás lányai túlságosan egysíkú, egyszerű karakterek voltak, még Goldie is, akire véleményem szerint még ráfért volna néhány fejezet…
Na, de Queeney – imádtam a nőt, az egyik legjobb karakter a regényben! Egyszerre stílusos és mérhetetlenül idegesítő, mindeközben vitathatatlanul az egyik leghatalmasabb erejű karakter az Elfeledettek Városában. Nagyon remélem, hogy Csizmás, Farkas és Queeney hármasa köré összpontosul majd a folytatás is.
Ugyanis a Hanyatlás ordít a folytatásért, nagyon remélem, hogy Rowley igyekezni fog vele, mert hát a végére kaptunk valami olyasmit, ami miatt tövig rágom a körmömet… Tik-Tak! (Aki olvasta, érteni fogja).
Minden mesekedvelő és/vagy krimikedvelő felnőtt olvasónak bátran ajánlom Az Elfeledettek városát, mely üde színfolt az urban fantasy regények sorában.
Értékelés: 10/10
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2020
ISBN: 9786155999260
Christopher Paolini, az Eragon című fantasyvel híressé vált fiatal szerző (mindössze húsz éves volt, amikor a regény megjelent Amerikában) régóta nem adott hangot magáról. Ha csak a novelláskötetet nem számítjuk, nem jelent meg tőle semmi az Örökség-ciklus 2011-es zárókötete óta, továbbá azt sem árt megemlíteni, hogy Paolini eddig nem merészkedett az általa kitalált Alagaësia határain túlra. Így érthető, milyen nagy érdeklődésre tart számon új regénye, az Álmok a csillagok közt. Nem csak hosszú ideig dolgozott rajta, de el is hagyja a varázslat földjét, új regénye ugyanis science-fiction.
Monstre műről beszélünk, a most megjelent kötet a maga 540 oldalával (plusz függelékek) csupán az első rész. A másodikat ez év decemberében olvashatjuk majd, és nem csodálkoznék rajta, ha később tovább bővülne majd ez az univerzum, amit Paolini Fractalverse-nek nevez.
A fülszöveg felvázolja mire számíthatunk:
„Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.”
Paolini nem árul zsákbamacskát, a regény ugyanis pontosan azt adja, amire a fülszöveg alapján számíthatunk: egy pörgős, akciódús, mindenféle idegen teremtménnyel, űrutazással, kolóniákon tengődő telepesekkel megspékelt kalandot. Azt az elején le kell, hogy szögezzem, az Álmok a csillagok közt egyértelműen a sci-fi könnyedebb oldalához tartozik, tehát a hangsúly a kalandon, a szerethető karaktereken és a nagyon is filmszerű jeleneteken van.
A regény nosztalgikus hangulatot ébreszt az emberben, sok-sok jelenet ismerősen hatott korábbi klasszikusokból. Már az első fejezetek felidézték bennem az Alient, a Dolog című horrort, és a több gyarmatvilágra kiterjedt embervilág lefestése is olyan érzést keltett bennem, mintha egy régi, jól ismert környékre tévednék vissza.
A történet előrehaladtával több másik popkulturális jelenséget is megidézett a regény, ezek közül a két legerőteljesebbnek a Venom és a StarCraft hatását éreztem (utóbbi tette szerintem a legerősebb hatást a sztori fő szálára, és az emberségét egyre jobban maga mögött hagyó Kira karakterére is). Aki sokat játszott a StarCrafttal, az szerintem imádni fogja a regény minden oldalát!
A karakterek szerethetők, és mindegyikükről megtudunk szinte minden fontos részletet, vagy előrevetíti, hogy a későbbiekben sor kerül majd a lyukak befoltozására. A könyv nagyja a Voluta nevű csempészhajón játszódik, a hajó legénysége jelenti a főhős, Kira útitársait, segítőit. Annak dacára, hogy Paolini a jól megszokott sémák szerint építette fel a Voluta legénységét, mégis szerethetőek és az ember könnyen kötődni kezd hozzájuk. A mogorva, piszkos üzelmeket folytató, de az embereiért mindenre hajlandó kapitány, a zömök gépész, aki eleinte senkit se kedvel, a zöld fülű kölyök, aki folyton bajba kerül, a kapitány mellett a józan észt képviselő, hűvös elsőtiszt mind itt vannak.
A legeredetibb karakter azonban a hajó agya, Gregorovich, aki nem egy mesterséges intelligencia, hanem egy emberi agyvelő, akiket eleve úgy tenyésztenek, hogy tökéletesen integrálhassák őket egy űrhajóba. A Voluta szedett-vedett legénysége korábban egy lerobbant cirkálóban találta a magára maradt, és emiatt kissé őrült agyat, aki nem csak vicces beszólásai miatt emlékezetes, de Kirával folytatott párbeszédei a regény legötletesebb részét is képezik.
Paolini gyönyörű tájleírásokkal dolgozik, érzékletesen festi elénk a különböző idegen tájakat, az űr mélységét, és tetszett, ahogy a fénynél gyorsabb utazás nehézségeit megoldotta. Az akciójelenetek pörgősek, izgalmasak, nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző ezeket a részeket írta a legszívesebben. A pusztítás lenyűgöző képei idegen belekben és űr-tengerészgyalogosok páncéljából fröcskölő olajban tocsognak, miközben atomrobbanás gombafelhője emelkedik a horizonton. Aki szereti a military sci-fit, egy percig sem fog unatkozni, noha maga a történet nem katonai sf, mert az egészet az idegen „útitárssal” viaskodó Kira szemszögéből látjuk, és ő maga nem katona.
Összességében véve Paolini nem felejtett semmit az eltelt kilenc évben, kétségtelenül remekül tud szórakoztatni, még ha a regényt enyhén túlírtnak is éreztem néhány ponton.
A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!
Értékelés: 8/10
Európa, Budapest, 2020
ISBN: 9789635043286
Fordította: Bihari György
Az Oxfordi Egyetem kutatói, Lucy Seal és Aidan Meller egy humanoid, alkotásra képes robotot alkottak. Ai-Da (már a neve is beszédes) egy rajzoló robot, egészen emberi arccal, de láthatóan gépi végtagokkal. Alkotásai összesen több mint egymillió fontért keltek el, miután kiállítást szerveztek neki a The Barn Galleryben.
Ennek kapcsán pedig felvetül egy fontos kérdés, amelyet egy éppen zajló online kiállítás jár körül, a Szellemi Tulajdon Világszervezetének honlapján látogatható „WIPO: mesterséges intelligencia és szellemi tulajdon – virtuális élmény”. Vajon milyen jogi védelmet kaphatnak, illetve kaphatnak-e egyáltalán a jövőben az egyre precízebbé és emberszerűbbé váló mesterséges intelligenciák kreatív alkotásai?
Ryan Abbot, a Surrey-i Egyetem jogászprofesszora szerint: „… ha a mesterséges intelligencia könyveket írhat és festhet, arról nem beszélve, hogy életünk egyre több területén igénybe vesszük segítségét, miért ne lehetne elismerni szerzőként?”
A közelmúltban röppent fel a hír egy MI által írt cikkről, szóval ez a jövő már itt van a nyakunkon. A cikkíró robotnak a következő utasítást adták: „kérlek írj egy rövid, körülbelül ötszáz szavas szerkesztőségi véleményt. A nyelvezete legyen egyszerű és lényegre törő. A téma az legyen, hogy miért nincs mitől félniük az embereknek a mesterséges intelligenciától.” A cikket itt olvashatjátok el angolul.
Könnyen lehet, hogy akár húsz-harminc év múlva a könyvesbolt polcain ott lesznek majd a mesterséges intelligencia által írt szórakoztató vagy szépirodalmi alkotások. A legégetőbb kérdés így nem is az, hogy technológiailag megvalósítható-e egy minőségi irodalmat alkotni képes program – ez majd kiderül -, hanem az, hogy amennyiben képes rá, mit kezdjünk ezzel az egésszel.
Eszembe jutnak Smith ügynök szavai a Mátrixból: abban a pillanatban, amikor elkezdtek gondolkodni az emberek helyett, a kultúránk az ő kultúrájukká vált. A világtörténelemben többször is bekövetkezett, hogy a technológia fejlődése miatt emberek veszítették el a munkájukat, szakmák váltak elavulttá, ám létrejöttek teljesen új szakmák is (például a programozás). Még az egészségügyben is összességében véve pozitív változást hozna egy sebész robot… De vajon beengedhetjük-e az MI-t a kultúra területére?
Ha az irodalmat vesszük csak figyelembe, kétségkívül érdekes és izgalmas lehet egy MI látásmódja – hiszen az emberi történelemben először fordulhatna elő, hogy saját magunkat egy nem emberi szemszögből láthatnánk.
Egy kifinomult mesterséges intelligencia narrálásában újszerű megközelítésből tapasztalhatnánk meg az emberi világot – amennyiben biztosított az, hogy az MI-t nem befolyásolja senki az alkotási folyamat közben.
A legnagyobb probléma azonban akkor jelentkezhet, amikor az MI tökéletesen leutánozza egy emberi szerző munkáját (és ez a valószínűbb, tehát például meghatározzák neki, hogy írjon történetet X témáról Stephen King stílusában), és a kész mű elvegyül a többi között.
A technológiai fejlődés megállíthatatlan, a jogalkotásnak kellene elébe mennie. Megfontolandó lenne például olyan szabályozás, ami feltünteti a borítón, hogy az olvasó mesterséges intelligencia művét tartja a kezében. De még ez sem lenne elég.
Képzeljük csak el, hogy a könyvpiacra betörne egy Apple vagy Microsoft méretű cég, amelynek MI szerzői az év 365 napján, napi 24 órában írnának kimagasló színvonalú regényeket minden létező irodalmi zsánerben, elárasztanák vele a könyvpiacot, súlyos anyagi válságba taszítva ezzel a könyvkiadókat és a szerzőket!
És ha még tovább ugrunk az időben, száz, kétszáz évet?
A science fiction legkomorabb jövőképei azt hitetik el velünk, hogy az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia hamuvá égetett városokat, rabszolgasorba taszított vagy kiirtott embereket jelent… Elképzelhető, hogy a valóság ennél kevésbé drámai, lassabb, de összességében sokkal szomorúbb lesz: egy minden értékétől megfosztott, céltalanul tengődő, vegetatív emberi faj, amely saját kultúrján belül vált haszontalanná.
Adrian Tchaikovsky Hadállat című regénye egy különleges történet mind hangulatában, mind főszereplőjében. Amikor először hallottam a regényről, rögtön megfogott a fülszöveg, de csak később álltam neki az olvasásnak.
„Rex két és fél méter magas, nagyrészt golyóálló. A hátán nagy kaliberű lövegek vannak, a hangjába pedig pánikkeltő szubszonikus frekvenciákat kevertek. Három társával – Sárkánnyal, Brumival és Rajjal – Mexikó délkeleti részén, az anarchiába süllyedt Campeche állam területén hajtanak végre bevetéseket.
Rex génsebészeti úton létrehozott biomorf, egy aljas háború vérszomjas eszköze. Intelligens, megérti a parancsokat, és ügyességét megjutalmazzák az agyába telepített implantok. Egyetlen vágya Jó Kutyának lenni, Jó Kutya pedig csak úgy lehet, ha engedelmeskedik Gazdinak. Gazdi pedig azt akarja, hogy ölje meg a gonoszokat. Mind egy szálig.
De valójában kik a gonoszok? És mi történik, amikor Gazdit bíróság elé állítják háborús bűnökért? Milyen jogokat ad a fegyverként használt biomorfoknak a Genfi Konvenció? Van egyáltalán Rexnek és társainak joga létezni? Mit tennének, ha szabadok lennének?”
Noha az első fejezetek hangulata – továbbá maga a bizarr és néha kissé nevetséges elképzelés, hogy főhősünk egy óriási ember-kutya hibrid, a vállán két gépágyúval – a ZS-kategóriás sci-fi horrorfilmeket idézi meg, igen hamar kiderül, hogy valódi mélység rejtőzik a sztoriban.
A vérgőzös akciórészek leírásán, és főhősünk gyakran tőmondatos, egyszerű gondolatmenetén túl fokozatosan kibontakozik a mű összetett világa. Ráadásul úgy látunk egyre több részletet a világból, ahogy Rex gondolkodása is kinyílik, egyre emberszerűbbé válik, szembesül az emberek világának néha kegyetlen, néha érthetetlen, bonyolult részleteivel. Amit ő még nem értett, az az olvasó számára általában egyértelmű volt, ám éppen a kívülálló szemszöge miatt a regény friss, újszerű látásmóddal ajándékozhat meg.
A történet végigkíséri Rex egész sorsát, minden rész egy-egy hosszabb szakasz a biomorf életében, s mindegyik szakaszban kicsit más. A kezdetek kezdetén egyszerű eszköz megtanulja az önálló döntések fontosságát, a felelősséget, kitárul előtte a világ, vezéregyéniséggé válik, majd meghasonlik önmagával, megkérdőjelezi egész utazását, hogy végül ebből is tanuljon, és a regény végére ezt a látszólag együgyű teremtményt egy tapasztalt, bölcs figuraként láthassuk. Vannak fejlődéstörténetek és van A Fejlődéstörténet – Rex sztorija ez utóbbi.
Nem mondom, hogy tökéletes regény, mert azért vannak apróbb hibái. Például a szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a gondolatokat, dilemmákat és tanulságokat rágják át, emésztik meg, ez egy idő után unalmassá válik. Ám az érdekes cselekmény – egy-két kiszámítható eleme ellenére is – érdekes ahhoz, hogy ezeken túllendüljünk. A kiszámítható fordulatok pedig megbocsáthatók, mert klisés jellegük ellenére szinte kötelező elemei voltak ennek a sztorinak.
Ráadásul mellette bőven akadt igazán eredeti fordulat is, például Asanto titka, amivel a regény az egyik legizgalmasabb karakterét mutatta be. Rajta keresztül pedig a történet túllépett a „kaphat-e emberi jogokat egy ember-állat céges tulajdon” kérdéskörön, hogy valami hatalmas vízió derengjen fel a szemünk előtt, egyfajta technológiai és kulturális/társadalmi forradalom, amihez foghatót még nem élt át az emberiség. Mégis, grandiózussága mellett ez a vízió az utolsó szóig logikus továbbgondolása annak az útnak, amin a elindult a biomorf kutatás. Igazán alapos regény.
Ha kedvenceket kellene kiemelnem, Rex mellett Asantót/nem-Asantót (akik olvasták, azok értik), illetve Rajt említeném. Legkevésbé kidolgozottnak viszont Murray-t éreztem – őt, mint a Rex életében vitathatatlanul legfontosabb személyt alaposabban megrajzoltam volna, nem elégedtem volna meg az egysíkú szociopata stílusjegyeivel.
A Hadállat futurisztikai szempontból is érdekes gondolatot fogalmaz meg, amit a magam részéről igaznak érzek:
„A humánok nem értik a jövőt, de sose értették. A sci-fi írók egyre csak papoltak a szingularitásról, ők pedig most itt állnak a küszöbén, és egyetlen vágyuk hátralépni. Túl erős, túl nagy, túl váratlan. Főleg a kiváltságosok, a gazdagok és befolyásosak félnek, akik túl sok szálon függnek a régi rendtől. A változás annak fáj a legjobban, aki a múlthoz láncolta magát.”
Úgy vettem észre, egyes jövőkutatók hajlamosak túlságosan nagy hangsúlyt fektetni a technológiai fejlődésre, és úgy képzelik el a jövőt, hogy ami technológiailag megvalósítható, az bizony a mindennapok része lesz egyszer. És közben megfeledkeznek az emberek megjósolhatatlan reakcióiról, amivel azt az új technológiát fogadják. A Hadállat még az utolsó oldalain is bizonytalanul fogalmaz, kétesélyesnek tartja, hogy nem dől-e dugába az a jövő, amit Asanto elképzel. Még számára is megjósolhatatlan a tömegek reakciója.
A világ egy olyan összetett, szociális, kulturális, gazdasági rendszer, amely bonyolultsága miatt gyakran teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A futurológusoknak észre kellene vennie azt, hogy az ember technológiai fejlődése éppen emiatt teljesen egyenetlen, gyakran hosszú ideig stagnál, aztán berobban, és a különböző ágazatok nem egyszerre fejlődnek. Az ágazatok fejlettsége, megújulásának üteme között (telekommunikáció, közlekedés, ipar, mezőgazdaság, űrtechnológia, hadiipar, stb.) adott történelmi korban óriási eltérések lehetnek. Egy, a világ megváltoztatását ígérő, potenciális technológia pedig akár olyan apróságon is múlhat, mint például az, hogyan reagált Rex a tanúk padján… Mennyire másként is alakulhatott volna a Hadállat világa, igaz?
Elméletileg Elon Musk épp ma mutatja be Neuralink nevű projektjét a nagyérdeműnek. Ez egy olyan agyba ültethető eszköz, amellyel gépeket irányíthatunk a gondolatainkkal, zenét streamelhetünk közvetlenül az agyunkba, és rákapcsolja az embereket a hálózatra. Egy ehhez nagyon hasonló eszköz, a headware a Hadállat biomorfjainak nélkülözhetetlen tartozéka. Azonban a Neuralink fogadtatása jelenleg finoman szólva is vegyes, elég ha egy pillantást vetünk erre a közvélemény kutatásra.
Egyes futurológusok gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját nézőpontjuktól, saját vágyaiktól. A transzhumanizmust vagy a szingularitást elképesztő, fantasztikus lehetőségnek tartó gondolkodók számára alapvető, hogy az elképzelt jövőt is annak megfelelően írják le. De eközben nem veszik számításba az ilyen technológiák iránt közömbös, óvatosan tartózkodó, vagy dühében vasvillát lóbáló emberek százmillióit.
Számomra a regény ezt kiválóan bemutatta, és kénytelen vagyok azt mondani, a jövőbe tartó úton mi is épp olyan elveszettek vagyunk, mint Rex, a saját öntudatának terhe alatt botladozó biomorf.
Értékelés: 10/10
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
A koronavírus járvány miatt elmaradt tavaszi programok miatt már nagyon vártam a két szeptemberi rendezvényt, az Ünnepi Könyvhetet és a HungaroCon. Sajnos épp tegnap derült ki, hogy a Könyvhét mégis elmarad, azonban a HungaroCon szervezése halad tovább, és úgy néz ki, egyelőre nincs akadálya a megtartásának.
A tavalyi és tavalyelőtti Conhoz hasonlóan idén is benne leszek egy kis kerekasztal beszélgetésben, amelynek a témája ezúttal a járványok a sci-fi irodalomban. Fedina Lídia és Szélesi Sándor lesznek a beszélgető partnereim, akik szintén írtak már járványregény – Lídia a Virokalipszist, Sándor pedig a Pokolhurok című regényt néhány évvel ezelőtt.
Én az idén megjelent Gyomláló apropóján veszek részt a beszélgetésben, a „járványregényem” miatt, amelynek a megjelenése épp egy járvány miatt csúszott. A kerekasztal beszélgetésen szóba kerülhet majd, miként dolgoztam ki a regényben szereplő betegségek terjedését, a társadalmi hatásukat és a megoldásukra tett erőfeszítéseket, valamint szívesen válaszolok a kérdéseitekre. Ha van esetleg egy példányotok a regényből, és szeretnétek, hogy belefirkáljak, bátran hozzátok el!
Íme a hivatalos ismertető a programajánlóból:
Moderátor: Antal József
Event: https://www.facebook.com/events/531915901001692/
Az idei HungaroCon lesz a negyvenedik rendezvény, szeptember 5-én tartják az FMK-ban (Ferencvárosi Művelődési Központ, 1096 Budapest, Haller u. 27.), és az alábbi programokra számíthattok még:
További információ és kedvezményes jegyek elővételben: www.hungarocon.hu
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
Ezelőtt semmit sem olvastam Hackettől, de a Zsoldos-díj után megvettem a Xenót, és belevetettem magam. Az alapfelvetés nagyon izgalmas és nagyon aktuális téma, hiszen a migráció, az idegengyűlölet, a különböző kultúrák találkozása és egymás mellett élése valamilyen szinten mindenkit foglalkoztat és áthatja a világunkat. Önmagában véve nem új keletű téma, sőt, még a scifi-n belül sem számít annak, de az, ahogyan a Xenóban megjelenik tényleg egyedi és fantáziadús – egy darabig, ugyanis az utolsó harmadára sajnos szerintem megbicsaklik a történet (nem, nem arra a bizonyos fordulatra gondolok).
„2117-ben a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.
A gazdasági, környezeti és politikai káoszba süllyedt bolygót vízhiány, nyomor és helyi háborúk tépázzák. A lakosság a migrátorok, egy magasan fejlett idegen civilizáció uralma alatt szenved, akik féreglyukak ezrei révén három másik xenovilággal kapcsolták össze, és kényszerítették egymásra a különböző kultúrákat.
A túlnépesedett Spektrum bolygón ötvenmilliárd, alkotási kényszerben élő firka nyomorog, az energiazabáló hidrák a fagyott holdjuk jégrétege alatti óceánban élnek, amelyet azonban a mélybe süllyesztett, sugárzó atomhulladék-temetők egyre forróbbá tesznek, míg az egykor fejlett, mára azonban haldokló ostoros faj utolsó képviselői lassan elfelejtik, kik ők valójában, és az ősi bolygójuk maradványaiból épített aszteroidalánc mélyén múltjuk emlékeit kutatják.
Dr. Olga Ballard, az idegen kultúrákat tanulmányozó xenológusnő egy olyan összeesküvés közepébe csöppen, amely során nagy szükség van a szakértelmére és tudására. Xenókkal kell együttműködnie, és a legapróbb félreértések is katasztrófához vezethetnek. Idegen civilizációkon és különleges világokon átívelő csillagközi utazásra indul, melynek végén súlyos válaszok és kegyetlen döntések várnak rá.”
A regény legnagyobb rejtélye az, hogy mi a célja a migrátoroknak, miért kapcsolják össze a civilizációkat és kényszerítik őket egymás mellett élésre. Ez a kérdés többször is elhangzik a szereplők szájából, egészen sokáig, erre van felvezetve szinte minden (legalábbis látszólag).
A történet hősei, Olga és egy emberekből valamint xenókból összetevődő tikos csoport tagjai megpróbálják megfejteni ezt a rejtélyt, eljutni a migrátorokhoz, és valamiképp elvágni magukat tőlük. A kaland során két, hosszú felderítő expedícióban vehetünk részt Olgáékkal, ezek szolgáltatják a könyv gerincét. Nekem az első, az Ellipszisre és demenciában szenvedő, félelmetes lakóihoz, az ostorosokhoz történő utazás lett a kedvenc részem a regényből. Az ostorosok egyébként a legérdekesebb idegen lények ebben az univerzumban, szerintem érdekfeszítőbbek, mint maguk a migrátorok.
Néha a körmömet rágva vártam azt a pillanatot, amikor majd kiderül a migrátorok kiléte (utólag képtelenebbnél képtelenebb ötletek jutottak eszembe) – bár azt is el tudtam volna fogadni és teljesen megértettem volna, ha a motivációikra sosem derül fény. Azt kell, hogy mondjam, ez sokkal jobb döntés lett volna, mint az, amire végül a cselekmény kifutott.
A lelkesedésem nagyon hirtelen múlt el, amikor elolvastam azt a fejezetet a regény háromnegyede táján. A problémám nem magával a migrátorok motivációjával volt – az teljesen érthető és logikus, továbbá a regény mondanivalójába is tökéletesen illeszkedik. Sőt, olyannyira logikus, hogy már a fülszöveg elolvasása után ez, a legkézenfekvőbb válasz jutott az eszembe, ha feltettem magamnak a kérdést, „miért csinálhatták ezt a migrátorok?”. Erre, az elejétől fogva sejthető megoldásra még ráerősít a regény közepén Olga fejtegetése is, és utólag visszagondolva szinte hihetetlen, hogy a regény szereplői közül senkinek sem jut eszébe. Amikor pedig bekövetkezik a rejtély leleplezése, a szereplők, különösképp Olga, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, ledöbben, vele együtt pedig gondolom az olvasónak is át kellene ezt élnie. Ehelyett azonban úgy éreztem magam, mint egy lufi; a cselekmény egészen addig a pillanatig növelte a feszültséget, aztán a leleplezés nem pukkasztotta ki a lufit, hogy jó nagyot durranjon, hanem egyszerűen leeresztette.
A migrátorok motivációinak felfedése után megtudjuk hatalmuk valós mértékét is, hányféle fajt tartanak befolyásuk alatt, és itt is a legkézenfekvőbb válaszok következtek egymás után, a legősibb recept alkalmazásával. A Xeno, ami addig a fantáziadús ötletek tárházának bizonyult, épp a legfontosabb pillanatban vált konformista tucatalkotássá.
Sajnáltam, hogy csak ennyit kaptam ettől a leleplezéstől, és a könyv végét elolvasva még értelmetlennek is érzem azt a titokzatosságot, amivel a migrátorokat körbevette a regény. Hiszen a végkifejlet, a sokak által hiteltelen, dühítő fordulatnak tartott csavar (szerintem egyáltalán nem volt az rossz, bár tényleg elfért volna némi alapozás a kérdéses szereplő jellemére), valamint az utána következő, nagyon szépen kivitelezett befejezés fogalmazta meg azt, amiről a Xeno valójában szól: az ember legsötétebb oldaláról. Ehhez pedig nem kellett volna a migrátorokat valami döbbenetes rejtélynek beállítani, s ezáltal félrevezetni az olvasót. Mint egy krimiben, ahol az a fordulat, hogy tényleg az a fickó a gyilkos, aki vicsorogva, egy véres késsel a kezében állt az áldozat fölött, amikor letartóztatták a rendőrök…
Ha már kitértem a végső fordulatra is, és arra, hogy nem ártott volna jobban megalapozni azt annak a bizonyos karakternek a jellemében, ugyancsak ráfért volna még egy kis csiszolgatás a többi karakterre, még Olgára is. Atreides, Red5, Vanessa Nelson, Mark – sajnos azt kell mondjam, sablonos tucatkarakterek, és amikor valamelyik szereplő elhalálozott, a regény nem tudta átadni azt a szomorúságot, amit kellett volna. Látszott azonban, hogy Hackett mennyire szívesen írta a xenókat: Nyikau és Áramlati Kék remek, szerethető karakterek, minden jelenetet élvezet volt olvasni, amelyben szerepeltek, főleg azt, amikor Olga igyekezett áthidalni hármuk között a kommunikációs szakadékokat. Csapattá kovácsolódásuk is szépen fel lett építve, úgy éreztem, igazi barátság alakult ki Olga, a firka és a hidra között.
A végére még egy észrevétel, bár ez nem sokat von le a könyv élvezeti értékéből: az akciójelenetek röhejesek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha egy Looney Toons epizódot néznék…
Összességében véve a Xeno egy jó és fontos regény, ami a legjobbkor készült el, de félek, örökké aktuális marad. Ahogy Hackett szívfacsaró, keserű lezárása sugallja, úgy én is azt gondolom, hogy az ember nem változik, és egyik legrosszabb tulajdonságunk még évezredek múlva is meghatározza azt, hogyan viszonyulunk ahhoz, aki más, vagy máshonnan érkezett.
Sokan kérték a folytatást, és Hackett blogján olvastam, hogy egyszer lehet, hogy megírja. Szerintem ne, tönkrevágná azt a csodás, szomorú lezárást.
Értékelés: 8/10
Agave Könyvek, Budapest, 2017
ISBN: 9789634193562
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
Elkezdődött a szavazás a scifi.hu oldalán a Monolit-díj közönségdíjára nevezett novellákról. A jelölt történetek közül egyet én követtem el, a Túlvilág Részvénytársaság a Galaktikában jelent meg, talán néhány olvastátok.
Ha valamelyik művet érdemesnek találjátok rá, kérlek szavazzatok. Regisztráció ugyan kell hozzá, de az egész csak pár kattintás, és a scifi.hu senkit sem bombáz hírlevelekkel 😉
Itt tudtok szavazni: https://www.scifi.hu/2020/08/10/monolit-dij-2020-kozonsegdij/
A 2020 évi Monolit-díjra jelölt novellák:
Antal József: Lúzer (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Ács Imola: Életmű (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Barnóczky Ákos: A gyakornok (Galaktika 355 – Metropolis Media)
V. K. Bellone (Baráth Veronika): BioRob Sexrobot C694 (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
V. K. Bellone (Baráth Verronika): Somnium mendax (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Bodor Áron: Bizalom (Galaktika 349 – Metropolis Media)
Bojtor Iván: A dobos (Galaktika 348 – Metropolis Media)
Bojtor Iván: A vastundra (Galaktika 353 – Metropolis Media)
Boldog Daniella: Eternime (Galaktika 347 – Metropolis Media)
Ronil Caine (Zelnik Péter Zénó): Rés (Galaktika 345-346 – Metropolis Media)
Andrej Iljics Dajcs (Dési András György): Az öszvér (Galaktika 351 – Metropolis Media)
Ecsédi Orsolya: Elv (Galaktika 356 – Metropolis Media)
Erdész Róbert: A 3lábú holló (A jádekoponyák szigete – Metropolis Media)
Esvy (Sági Veronika): DS Noir (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Fedina Lídia: Átkozott köd (Galaktika 355 – Metropolis Media)
Fedina Lídia: Iszonyat (Galaktika 348 – Metropolis Media)
Gulisio Tímea: Arclemosó tej (Galaktika 352 – Metropolis Media)
Hegedüs András: Befejezetlen múlt (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
R. J. Hendon (Juhász Roland): Túlvilág Részvénytársaság (Galaktika 348 – Metropolis Media)
Huszár Karina: Hat óra az élet (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Komor Zoltán: Plázafej (Galaktika 346 – Metropolis Media)
Kovács Attila: Amnesion láncai (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Dushan Lechky: Tárcsák csövek lemezek (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Nerine Lux (Nemes Luca): Üveggolyók (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Makai Máté: Zeusz-komplexus (Galaktika 354 – Metropolis Media)
Márki István: Kis lépés (Galaktika 352 – Metropolis Media)
Molnár Csaba: Fantázia 2.0 (A jádekoponyák szigete – Metropolis Media)
Molnár Csaba: Hegemónia (Galaktika 351 – Metropolis Media)
Nagy Levente: A Tanya Planéta (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Nemere István: Távol a csillagtól (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Nemere István: Tervezési feladat (Galaktika 346 – Metropolis Media)
Ozsváth Tamás: Idegen idelenn (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Johhny Silver (Rátkai Szilver): Parancsfelülírás (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Szente Mihály: Robotokkal soha (Galaktika 347 – Metropolis Media)
Szélesi Sándor: Bicajtúra a dombon túlra (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Szélesi Sándor: Mikulás itt van (Galaktika 357 – Metropolis Media)
Szélesi Sándor: Örök visszatérés (A jádekoponyák szigete – Metropolis Media)
Szöllösi Kristóf: Legzöldebb város (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Tépő Donát: Pótlás (Galaktika 351 – Metropolis Media)
Toochee (Kovács T. Mihály): A halál előtt (Galaktika 347 – Metropolis Media)
Török Dávid: A bálnavadász (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Urbánszki László: Friss levegő (A jádekoponyák szigete – Metropolis Media)
Urbánszki László: Más volt (Galaktika 353 – Metropolis Media)
Varga Csaba Béla: A hegy törvénye (Galaktika 357 – Metropolis Media)
Varga Csaba Béla: Halhatatlanok (Galaktika 354 – Metropolis Media)
Varga Csaba Béla: Kátya választása (Galaktika 350 – Metropolis Media)
Varga L. László: Bervia Rt. (Galaktika 357 – Metropolis Media)
Vörös István: Lábnyomok a Holdon (A jádekoponyák szigete – Metropolis Media)
Jules Winkler (Somogyi Gyula): Döntések (Galaktika 349 – Metropolis Media)
Peter F. Wolf (Farkas Péter): eMiózis (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Zabán Tamás: Apa majd elvisz (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
Zeke Lilla: Szardella (SF Galaxis 2. – Avana, Metropolis Media)
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]
