AJÁNLÓ – Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

 

Andy Weir A Marsi elképesztő sikere után egycsapásra világhírű sci-fi íróvá vált, azon kívül pedig a self publishing kiadók világszerte őrá mutogatnak, hogy magukhoz csábítsák a kezdő írókat, mondván “te is akkora sztár lehetsz majd, mint Andy Weir”. Azért Weir sikeréhez kellett egy s más, és bizony második regényénél, az Artemisnél kissé megbicsaklott. Kiütköztek a gyengeségei, azok a területek, ahol íróként még fejlődnie kell – de azért így is sikerült összehoznia egy közepes űrkalandot.

Féltem, hogy Weir is egykönyves csoda lesz majd, mint Ernest Cline, aki a Ready Player One világsikere után kiadott egy Utolsó Csillagharcos-koppintást, ami pocsék lett, majd idén kijött a Ready Player Two-val, amit ugyan még nem olvastam, de ha hihetünk a kritikusoknak, sajnos nagyon mellényúlt vele.

Andy Weir Cline-hoz hasonlóan harmadik könyvével visszakanyarodott a nagysikerű kezdetekhez, és egy, A Marsihoz hasonló alapszituációból indul ki: magányos űrhajós rettenetesen messze a Földtől, ahol csak önmagára és a fizikára támaszkodhat…

De Weir ügyesen elkerülte, hogy csak lemásolja A Marsit, és egy olyan eredeti, ötletgazdag és szórakoztató történetet tárt elénk, hogy pár fejezet után a padlón keresgéltem az állam.

“Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.”

 

A regény két szálon fut: az egyik az űrhajón rekedt Grace ténykedését mutatja be, a másik a múltbéli, földi eseményeket, amelyek elvezettek oda, hogy a férfi a Hail Mary fedélzetére került, hiányos emlékekkel.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a tudomány megint előtérbe kerül, talán még jobban, mint A Marsiban, és nagyon nagyon sokat fogunk számolni Grace-szel együtt (már akinek van kedve hozzá). Mégsem csak ennyi a regény, nem csupán egy túlélésért folytatott küzdelem, annál rövidesen valami sokkal többé és fontosabbá válik.

A Hail Mary küldetésének célja ugyanis az emberiség megmentése, amelyet egy újonnan felfedezett, földönkívüli organizmus fenyeget, az asztrofág. Ezek lényegében egysejtű, űrbéli lények, a csillagok felszínén tanyáznak és végtelenül szaporodnak. Szaporodásuk közben azonban sajnálatos módon csökkentik a csillag fényerejét, amely klímakatasztrófát idéz elő a Földön.

Az asztrofág egy lenyűgöző létforma, látszik, hogy Weir élvezettel dolgozta ki a lény minden életciklusát, apró tulajdonságait, erősségeit és gyengeségeit. Olyan hitelesen tárja elénk fantáziájának szüleményét, hogy néha akár meg is feledkezhetünk róla, mindez kitaláció.

Szóval Weir új regényében vannak bizony földönkívüli létformák, csillagközi utazás és az emberiség megmentése – ez már önmagában bizonyíthatja, hogy a hasonló alapszituáció ellenére képes volt túllépni A Marsin, és úgy fedezett fel új területeket, hogy közben észben tartotta, mi megy neki jól.

Kedvelem Weir-t, mert amellett, hogy egy jó fej, rendes fickó, aki szívesen válaszol messengeren még az ilyen távoli rajongóinak is, képben van azzal, hogy milyen területeken kell fejlődnie. Az Artemis a legtöbb kritikát a főhősnő, Jazz Bashara miatt kapta. Hiteltelennek érződött, gyakran nevetségesnek hatott, és sokszor nem lehetett átérezni, hogy valóban női karakterről van szó.

Weir most újra férfi elbeszélőt választott, aki első látásra Mark Watney 2-nek tűnik, azt leszámítva, hogy ritkán hagyja el a száját csúnya szó. A regény elején ezt még a kisebb negatívumok közé soroltam (mármint azt, hogy Watney másolata, nem azt, hogy nem káromkodik), hiszen úgy látszott, a szerző biztosra játszik, vagy csak ezt az egy karaktert tudja hozni. Olyan nagyon nem haragudtam volna érte, hiszen a regénynek más van a fókuszában, a tudományos körítés, az izgalmas cselekmény mellett elfér, ha a karakterei nem túl izgalmasak vagy egyediek.

De később rájöttem, hogy tévedtem. Weir két ponton is bebizonyítja, hogy sokat fejlődött karakter-ügyben. Egyrészt a könyv háromnegyedénél csavar egyet főhőse jellemvonásain, amellyel új megvilágításba helyezi, és én ezt olvasóként kellemes meglepetésnek éreztem. Másrészt a regénynek van két igen érdekes mellékszereplője, akik szintén nem hétköznapi figurák. Az egyikük a visszaemlékezős részekben szerepel, és az a feladata, hogy megszervezze a Hail Mary-küldetést. Weir elérte, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem Strattet, sokszor megnevettetett és megdöbbentett; se az Artemisben, se A Marsiban nem található ilyen jól megírt mellékkarakter.

A másik mellékszereplő pedig…
Nos, a nevén kívül (Rocky) róla nem árulhatok el szinte semmit, akkora spoiler lenne. De talán elhiszitek nekem, ha azt mondom, nagyon különleges és szerethető figura. Rocky a kedvenc karakterem lett a regényben, és ő a történet egyik fénypontja.

Hogy folytassam az összehasonlítást A Marsival, a környezet sokkal változatosabb, és a felmerülő és megoldandó problémák is mások, mint ott. Ha van olyasmi amiben talán nem működött olyan jól, az a humor. Szerintem A Marsi ezen a téren jobban teljesített, természetesebb, ösztönösebb volt, a Hail Mary-küldetés humorosabb jelenetei sajnos néha-néha félremennek, és nevetséges szituációkat szülnek. Ezek semmiben nem befolyásolják a történet következetességét, jelentőségük sincs, és csupán a feszültség oldása miatt kerültek bele. Tényleg nagyon szórakoztató és vicces regény lett, de amikor a két asztronauta a szexuális együttlétüket ecseteli a kínosan hallgató Grace-nek, ott már enyhén szólva túltolta a szerző.

A regény összességében véve fejlődés A Marsihoz képest, mindenképpen jobb könyvről beszélünk, ami ugyanahhoz az olvasóközönséghez szól. Szóval akik szerették A Marsit (és vagyunk egy páran), azok most nagyon jól járnak.
Ennél azonban többről van szó. A hard sf-től sokszor még a scifi kedvelő olvasók is idegenkednek, főleg, ha nagyon hard sf-ről beszélünk. A száraz tudomány, a matematika, fizika, csillagászat sokakat elijeszthet, és lelki szemeik előtt talán komolykodó, tudós szerzők követhetetlenül bonyolult regényei jelennek meg…
Weir azonban megmutatja, hogy ez nem igaz, a hard sf ugyanolyan szórakoztató lehet, mint bármi más, és éppúgy alkalmas arra, hogy elvarázsoljon minket, mint egy űropera.

Nem tudom, mi lesz az Artemis filmváltozatával, egy ideje nem hallani róla semmit. Elképzelhető, hogy titkon jegelték a regény szerény kritikai sikere után, és inkább A Hail Mary-küldetésre helyezik a hangsúlyt. Ennek vannak már előjelei, ugyanis a filmváltozathoz leszerződtették Ryan Goslingot (bár én olvasás közben inkább egy Ryan Reynolds-szerű fickót képzeltem magam elé). Igen jól megfilmesíthető alapanyagról van szó, reméljük nem fogják elszúrni, mert alig várom, hogy a mozivásznon lássam Rocky-t!

 

Értékelés: 9/10

 

Ryan Gosling az Első ember című filmben

 

Eredeti cím: The Hail Mary-project
Magyar kiadás: Fumax, Budapest, 2021
Fordította: Rusznyák Csaba
512 oldal
ISBN: 9789634702009

AJÁNLÓ – Alien: Izoláció

Régen olvastam már Alien-regényeket, gimnazista koromban fogtam utoljára a kezemben az első három rész könyvváltozatát. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, vagy az, hogy előbb láttam a filmeket, ezért a képzeletemben sokkal vizuálisabb volt minden jelenet, de Alan Dean Foster regényeit szerettem. A többi Alien, majd Alien vs Predator regényeket már nem olvastam, nem nagyon érdekelt a történet, csupán egy-két képregényt forgattam át, mint pl. a Lidérces Utazást.

A videójátékok közül az AvP három részét játszottam végig, a Colonial Marines viszont folyton összeomlott, ezért gyorsan letakarítottam a gépemről… Aztán jött az Alien: Isolation.

Az elképesztő hangulata, csodás grafikája, az első film díszleteit idéző környezete miatt számomra a valaha készült legjobb Alien-játék volt, és nagy kedvencemmé vált. Emlékszem, hogy éjszaka, fülhallgatóval játszottam, miután lefektettük a gyerekeket, aztán amikor váratlanul megjelent mellettem a kisfiam, hogy egy pohár vizet kérjen, majdnem eldobtam ijedtemben a laptopot. Az Isolation átgondolt játékmenete sikeresen átadta azt a rettegést és kiszolgáltatottságot, amit a film szerelőjáratokban bujkáló karakterei érezhettek.

Sajnos ez már nem mondható el a belőle készült regényről.

Nagyon vártam az Izolációt, habár ismertem a történetet, de ez nem tartott vissza attól, hogy amint meghozta a futár, el is kezdjem a könyvet.

„Amanda Ripley élete sosem volt könnyű… Szülei a szegénység peremén vergődtek, így édesanyja, Ellen Ripley kénytelen különböző, nem éppen veszélytelen munkákra szerződni, míg végül a Nostromo kereskedelmi teherhajó fedélzetére kerül. A mélyűri hajó eltűnését követően Amanda immár felnőttként egyetlen dologra összpontosít: kideríteni, mi is történt Ellen Ripleyvel?

Küldetése során megjárja az ismert világ legmélyebb bugyrait, ahol nem sok mindenkiben bízhat az ember. S amikor már úgy érezi, olyan mélyre zuhant, mint még soha, felragyog előtte egy új reménysugár, amit követve elutazik a távoli Sevastopol-állomásra, hogy végre választ kapjon kérdéseire. Ám az állomás romokban áll, folyosóin a halál ólálkodik, méghozzá a legrettenetesebb idegen élőlény formájában, amit Amanda valaha is el tudott képzelni…”

A regény korábbról kezdi mesélni Amanda történetét, mint a játék, és nagyon jól teszi. Megismerhetjük a kislányt, akit az anyagi gondokkal küzdő Ellen Ripley kénytelen részeges nevelő apjánál hagyni a hosszú küldetés miatt a Nostromóval. Láthatjuk az anyját hiába váró kislányt, majd az életét és tehetségét elfecsérlő kamaszlányt, aki nem kér a segítségből, se a protekcióból.

Ezeket a részeket a szerző, Keith R. A. DeCandido tette hozzá a történethez, és kezdésnek, alapozásnak teljesen megállják a helyüket. A probléma akkor kezdődik, amikor a sztoriban megérkezünk a játék kezdetéhez.

Amandát felkeresi egy Samuels nevű fickó a Weyland-Yutani vállalattól, hogy elmondja neki: egy roncsvadász hajó megtalálta a Nostromo feketedobozát, és a Sevastopol-állomásra szállította a Zeta Reticuli rendszerbe (ez az a rendszer, ahol az LV-426 is található). Amanda, aki csak azt hitte, hogy túltette magát anyja eltűnésén, Samuels és egy ügyvéd társaságában elindul a Sevastopolra.

A játék igazi cselekménye akkor kezdődik, amikor a hármas megpróbál átszállni a sérült és semmilyen hívásra nem reagáló állomásra, de egy baleset miatt elkeverednek egymástól. Amandára hosszú és félelmetes felfedező út vár a csaknem kihalt, sötét űrállomás folyosóin.

Kettő nagy probléma van a regénnyel, és sajnos ezek mellett nem lehet elmenni, mert nem csupán néhány elfuserált jelentről vagy lapos karakterről van szó, hanem az egészről. Szinte hihetetlen, de abban a pillanatban, hogy az író elkezdi papírra vetni a játék jeleneteit az egész szöveg egy végigjátszássá silányul. Száraz, hangulatrombolóan sivár leírások következnek helyszínről helyszínre, Amanda itt balra fordul, utána jobbra, lemegy a lépcsőn, bemegy az ajtón, átkutat egy hullát, felvesz egy tárgyat, ami még hasznos lehet. Olvasás közben szinte látjuk a szemünk előtt az inventoryt.

DeCandido néha megpróbálja érzékeltetni velünk Amanda rettegését, de ezek ügyetlen, gyenge próbálkozások, amelyek elvesznek a végigjátszásra hajazó leírás tengerében. Ráadásul minduntalan igyekszik ostoba, belső megjegyzésekkel tarkítani a szöveget, mint például Amanda egy brutális gyilkosság láttán olyasmit mond magának, hogy „Egy újabb szép nap a Sevastopol-állomáson”.

És sajnos ez a stílus végigvonul az egész regényen. Fontos, drámai pillanatokat elintéz egyszerű tényközléssel, Amanda idegességét pedig azzal próbálja átadni, hogy minden oldalon vagy ötször szerepel a „Basszus”.

Alien regényről beszélünk, tehát szót kell ejtenünk a Xenomorph-ról is, hiszen elvileg ő a történet lényege, az első számú ok, amiért belekezdtünk a könyvbe. Szereplőink először találkoznak az idegennel, korábban sosem hallottak róla, Amanda csupán pár titokzatoskodó megjegyzést kap, hogy valamilyen gyilkos teremtmény ólálkodik az állomáson. Amikor eljön az ominózus találkozás, és először pillantja meg a lényt (először csak a farkát), sajnos ugyanolyan unalomba fulladó, a döbbenetet és iszonyatot a legkisebb mértékig sem átadni képes mondatokban ölt formát.

A szerző logikátlan pillanatokkal tarkítja a történetet, például egy menekülős rész közben Amandának valamiért megfordul a fejében, hogy mit csinálhat most a barátnője, Zula Hendricks. Zula nem szerepelt a játékban, a regényben rövid ideig felbukkan ugyan, de ő elsősorban az Isolationnel nagyjából egyidőben játszódó képregény, az Alien: Defiance főszereplője, valamint az Isolation folytatásának számító Alien: Resistance egyik szereplője is. Feltételezem, hogy DeCandido részéről ez valamiféle kikacsintás lehetett az olvasó felé, egy utalás arra, hogy a tengerészgyalogos Zulának is épp van egy icipici Xenomorph-problémája, de a regény szempontjából ez teljességgel értelmetlen, semmi sem indokolja, semmi sem alapozza meg, hogy abban a jelenetben Amanda épp Zulára gondoljon.

Nagyon sajnáltam az Izolációt, a kezdeti lelkesedésem gyorsan elkezdett lohadni, de az elején még reménykedtem, hogy csak egy átmeneti, gyengébb részt olvasok a könyvben. De sajnos nem. Nem tudom másképp megfogalmazni: az Alien: Izoláció egy rosszul megírt regény. Ha valaki szeretné megismerni ezt a történetet, az inkább vegye elő a játékot – garantáltan félelmetes utazásban lesz része.

Értékelés: 5/10

Megjelenés: 2020
Kiadó: Szukits
Oldalszám: 364
ISBN: 9789634976134

https://youtu.be/vXc9VImsp_s

 

Zsoldos-díj – ajánló és interjú

A Kritizátoron olvashattok egy ajánlót a Gyomlálóról, az Eldobható testekről és a Csillagikrekről, a 2021-es Zsoldos Péter-díjra jelölt regényekről.

https://www.kritizator.hu/zsoldos-dij-2020-konyvajanlok-a-magyar-sci-fi-termes-legjava/

Ezen kívül egy rövidke interjú is megjelent velem a díj honlapján, ezt itt találhatjátok:

https://zsoldospeter.hu/shortlist-2021/interju-juhasz-rolanddal/

A közönségdíjra még március 31-ig lehet szavazni itt, a zsűri döntését pedig április 20-án teszik közzé.

 

Kedvenc idei SFF könyvborítóim

A borítógrafika / borítótervezés külön művészet, és aki ért hozzá, olyan külcsínt tud adni egy regénynek, amely rögtön felkelti az ember figyelmét. Van, amikor ehhez elég egyetlen nagyon erős jelkép, és akad, amikor a részletgazdagság ragadja meg a fantáziánkat. Egy új regény megjelenésekor – különösen, ha a szerző neve még nem olyan, hogy önmagában eladja a telefirkantott szalvétát is – a borítónak elsődleges szerepe van a marketingben.

Nagyon sokan jegyezték meg a Korcsok olvasói közül, hogy először Tóth Zoltán grafikája miatt akadt meg a tekintetük a köteten.

Úgy érzem, a borítógrafikusok munkája méltatlanul alulértékelt, és egy régebbi közönségszavazás során, ahol a legjobb borítókra lehetett szavazni, meg is említettem a szavazás szervezőjének, hogy legalább a művészek nevét megemlíthetnék, ahelyett, hogy minden dicsfény az íróra és/vagy a kiadóra vetül.

A fantasztikum hazai, 2020-as megjelenései közül nekem az alábbi borítók tetszettek legjobban. Nem olvastam mindegyiket – sőt, ezek közül eddig alig olvastam valamit, mert idén inkább az elmúlt egy-két évből szemezgettem (Xeno, Hadállat, stb.), illetve néhány elmaradt klasszikust igyekeztem bepótolni (például Lemtől a Solarist) -, de a borítójuk igazán tetszetősre sikeredett.

William Gibson: Mozgástér
Grafika: Hegyi Péter

Matt Ruff. Lovecraft Földjén
Grafika: Jaime Putorti

Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt
Grafika: Lindy Martin, Faceout Studio

Silvia Moreno-Garcia: Jádeisten, Árnyisten
Grafika: Daniel Pelavin

Brandon Hackett: Eldobható testek
Grafika: Müller Péter

Frank Herbert: A Dűne messiása
Grafika: Molnár Márk

Josh Malerman: Malorie
Grafika: Tóth Zoltán

Bíró Szabolcs: Lázár evangéliuma
Grafika: Bodnár Balázs

 

AJÁNLÓ – Keiran Rowley: Az Elfeledettek városa I. – Hanyatlás

Szeretjük a mesehősöket. Nem csak a gyerekek, de a felnőttek is, és a legjobb bizonyíték erre a kétezres évek egyik legnagyobb mozis slágere, a Shrek és folytatásai. Nem véletlen, hiszen a klasszikus Grimm, Andersen és máshonnan eredeztethető karakterek és történetek azok, amelyeken a mostani harminc-negyven éves generáció felnőtt (meg az idősebbek pláne), és amikor újraéljük ezeket a történeteket, ismét gyereknek érezhetjük magunkat. Talán ugyanez magyarázhatja a jelenlegi ’80-as évek kultuszt is, ami néha már kezd röhejes méreteket ölteni…

De hogy a mesefiguráknál maradjunk, a régi ártatlan történetek teljességgel fekete-fehér szereplői önmagukban már nem kötnék le a felnőtt olvasókat/nézőket, sokkal érdekesebb viszont, ha ezeket a figurákat is felnőtt környezetbe helyezzük és elhagyjuk a gyermeki fantázia elemeit (a szép hercegnő jó, a mostoha rossz, stb.).

Keiran Rowley regénye pontosan azt teszi, és a mesehősöket a mai New Yorkba helyezi át, ahol egy – kissé Rowling varázsvilágára hasonlító, és annak titoktartásra kötelező szabályait alkalmazó – rejtett társadalomban élnek, az Elfeledettek Városában.

„Az ​Elfeledettek Városa. Város a városban, mely New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve átvészeltük az utolsó háborút Európában.
Gyermekkorunk meséi velünk élnek – ám nem puszta emlékképekként, hanem a szó legszorosabb értelmében. Álca mögé bújva ott járkálnak az általuk Valóknak nevezett emberek között, igyekeznek beilleszkedni ebbe a világba, ahol a béke érdekében immár tilos a varázslat.
Csakhogy ez az ingatag, sok lemondást megkövetelő rendszer is veszélybe kerül, amikor egy brutális gyilkosság felforgatja az Elfeledettek életét. Az áldozat az egykori hercegnőből sztriptíztáncosnővé alacsonyult Csipkerózsika, akit többé semmiféle királyfi csókja nem ébreszthet fel, ugyanis egy mágikus fegyver által küldték örök álomba.
Csizmás, a Kormányzat rendfenntartója ered a gyilkos nyomába, aki szörnyű tettével az Elfeledettek közösségének egyik legfontosabb szabályát is megszegte. A nyomozás során egyre több jel utal arra, hogy egy sötét összeesküvés áll az eset hátterében, mely az egész rendszert felboríthatja, és egyetlen Elfeledett, de még a Valók sem érezhetik magukat biztonságban.
Mert a mesék gyakran kegyetlen történetekből születnek…”

Ahogy a fülszöveg is utal rá, az Elfeledettek Városa mocskos egy hely, nyomor, bűnözés, kocsmák és lebujok, minden hájjal megkent, rosszarcú gengszterek és fogdmegjeik uralják a terepet. Itt próbálja fenntartani a rendet Csizmás (igen, a kandúr, de a regényben következetesen csak Csizmásnak nevezik), egyszemélyes rendőrőrsként. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a detektívregényekben már-már elengedhetetlen noire-os, dohányfüstös, alkoholszagú, cinikus narrációban, mely tökéletesen passzol ehhez a nem túl mesés mesevilághoz.

Rowley gyönyörűen festi le az Elfedettek városát, és néhány kulcsfontosságú jelenetnél – például amikor Csizmás a regény felénél besétál az irodájába annál a bizonyos résznél – a szőr is feláll a hátunkon attól, milyen élettel képes megtölteni az oldalakat.

Korábbi olvasók közül mások is kiemelték, hogy maga a nyomozós szál nem túl bonyolult, és könnyen rá lehet jönni a gyilkos kilétére – nos, igen, magára a gyilkosra valóban, de arra, hogy ki áll a gyilkos mögött (majd még inkább azt, hogy a színfalak mögött ki áll), az már sokkal rejtélyesebb. De még ha rá is jövünk korábban a gyilkos kilétére, ez nem von le a mű élvezeti értékéből, mert jobbnál-jobb, fantáziával megtöltött jelenetek követik egymást. A regény utolsó oldalain pedig két, olyan eredeti, hátborzongató és brutálisan nyers „büntetés” következik be, amitől tátva maradt a szám.

Az ilyen regények esetében a világleírás mellett a karakterek a másik legfontosabb elem, és azt kell hogy mondjam, egy-két kivételtől eltekintve Rowley remek, színes, ötletes csavarokat alkalmazott a már ismert meseszereplőkön.

Csizmás a már említett noire detektív jellemet kapta, vele az egyetlen problémám csak az – amiről nem a regény tehet, hanem én -, hogy amikor elhangzott a neve, folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy ne az Antonio Banderas szinkronizálásában életre keltett, kalapos, csizmás, 3D animált macskát képzeljem magam elé a Shrekből, hanem egy iszákos, borostás fickót.

Csizmás mellett a másik legfontosabb szereplő a regényben Farkas. A lassan barátokká kovácsolódó duó a történet vége felé sok jelenetben már inkább emlékeztetett a nyolcvanas évek tipikus buddy zsarumozijaira, mint például a Halálos fegyver. Farkas és Csizmás között remek a dinamika, élvezetes olvasni kettejük hol cívódó, hol barátságos párbeszédeit, de azt muszáj kiemelnem, hogy Farkas nem túl sokat segített magában a nyomozásban, sokszor csak követte Csizmást (leszámítva a végét).

A mellékszereplők közül Gertie, Rosie és Babszem nagyon ötletesek, de a Mézesfalás lányai túlságosan egysíkú, egyszerű karakterek voltak, még Goldie is, akire véleményem szerint még ráfért volna néhány fejezet…

Na, de Queeney – imádtam a nőt, az egyik legjobb karakter a regényben! Egyszerre stílusos és mérhetetlenül idegesítő, mindeközben vitathatatlanul az egyik leghatalmasabb erejű karakter az Elfeledettek Városában. Nagyon remélem, hogy Csizmás, Farkas és Queeney hármasa köré összpontosul majd a folytatás is.

Ugyanis a Hanyatlás ordít a folytatásért, nagyon remélem, hogy Rowley igyekezni fog vele, mert hát a végére kaptunk valami olyasmit, ami miatt tövig rágom a körmömet… Tik-Tak! (Aki olvasta, érteni fogja).

Minden mesekedvelő és/vagy krimikedvelő felnőtt olvasónak bátran ajánlom Az Elfeledettek városát, mely üde színfolt az urban fantasy regények sorában.

Értékelés: 10/10

Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2020
ISBN: 9786155999260

AJÁNLÓ – Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt

Christopher Paolini, az Eragon című fantasyvel híressé vált fiatal szerző (mindössze húsz éves volt, amikor a regény megjelent Amerikában) régóta nem adott hangot magáról. Ha csak a novelláskötetet nem számítjuk, nem jelent meg tőle semmi az Örökség-ciklus 2011-es zárókötete óta, továbbá azt sem árt megemlíteni, hogy Paolini eddig nem merészkedett az általa kitalált Alagaësia határain túlra. Így érthető, milyen nagy érdeklődésre tart számon új regénye, az Álmok a csillagok közt. Nem csak hosszú ideig dolgozott rajta, de el is hagyja a varázslat földjét, új regénye ugyanis science-fiction.

Monstre műről beszélünk, a most megjelent kötet a maga 540 oldalával (plusz függelékek) csupán az első rész. A másodikat ez év decemberében olvashatjuk majd, és nem csodálkoznék rajta, ha később tovább bővülne majd ez az univerzum, amit Paolini Fractalverse-nek nevez.

A fülszöveg felvázolja mire számíthatunk:

„Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.”

Paolini nem árul zsákbamacskát, a regény ugyanis pontosan azt adja, amire a fülszöveg alapján számíthatunk: egy pörgős, akciódús, mindenféle idegen teremtménnyel, űrutazással, kolóniákon tengődő telepesekkel megspékelt kalandot. Azt az elején le kell, hogy szögezzem, az Álmok a csillagok közt egyértelműen a sci-fi könnyedebb oldalához tartozik, tehát a hangsúly a kalandon, a szerethető karaktereken és a nagyon is filmszerű jeleneteken van.

A regény nosztalgikus hangulatot ébreszt az emberben, sok-sok jelenet ismerősen hatott korábbi klasszikusokból. Már az első fejezetek felidézték bennem az Alient, a Dolog című horrort, és a több gyarmatvilágra kiterjedt embervilág lefestése is olyan érzést keltett bennem, mintha egy régi, jól ismert környékre tévednék vissza.

A történet előrehaladtával több másik popkulturális jelenséget is megidézett a regény, ezek közül a két legerőteljesebbnek a Venom és a StarCraft hatását éreztem (utóbbi tette szerintem a legerősebb hatást a sztori fő szálára, és az emberségét egyre jobban maga mögött hagyó Kira karakterére is). Aki sokat játszott a StarCrafttal, az szerintem imádni fogja a regény minden oldalát!

A karakterek szerethetők, és mindegyikükről megtudunk szinte minden fontos részletet, vagy előrevetíti, hogy a későbbiekben sor kerül majd a lyukak befoltozására. A könyv nagyja a Voluta nevű csempészhajón játszódik, a hajó legénysége jelenti a főhős, Kira útitársait, segítőit. Annak dacára, hogy Paolini a jól megszokott sémák szerint építette fel a Voluta legénységét, mégis szerethetőek és az ember könnyen kötődni kezd hozzájuk. A mogorva, piszkos üzelmeket folytató, de az embereiért mindenre hajlandó kapitány, a zömök gépész, aki eleinte senkit se kedvel, a zöld fülű kölyök, aki folyton bajba kerül, a kapitány mellett a józan észt képviselő, hűvös elsőtiszt mind itt vannak.

A legeredetibb karakter azonban a hajó agya, Gregorovich, aki nem egy mesterséges intelligencia, hanem egy emberi agyvelő, akiket eleve úgy tenyésztenek, hogy tökéletesen integrálhassák őket egy űrhajóba. A Voluta szedett-vedett legénysége korábban egy lerobbant cirkálóban találta a magára maradt, és emiatt kissé őrült agyat, aki nem csak vicces beszólásai miatt emlékezetes, de Kirával folytatott párbeszédei a regény legötletesebb részét is képezik.

Paolini gyönyörű tájleírásokkal dolgozik, érzékletesen festi elénk a különböző idegen tájakat, az űr mélységét, és tetszett, ahogy a fénynél gyorsabb utazás nehézségeit megoldotta. Az akciójelenetek pörgősek, izgalmasak, nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző ezeket a részeket írta a legszívesebben. A pusztítás lenyűgöző képei idegen belekben és űr-tengerészgyalogosok páncéljából fröcskölő olajban tocsognak, miközben atomrobbanás gombafelhője emelkedik a horizonton. Aki szereti a military sci-fit, egy percig sem fog unatkozni, noha maga a történet nem katonai sf, mert az egészet az idegen „útitárssal” viaskodó Kira szemszögéből látjuk, és ő maga nem katona.

Összességében véve Paolini nem felejtett semmit az eltelt kilenc évben, kétségtelenül remekül tud szórakoztatni, még ha a regényt enyhén túlírtnak is éreztem néhány ponton.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Európa, Budapest, 2020
ISBN: 9789635043286
Fordította: Bihari György

Az alkotó mesterséges intelligencia

Az Oxfordi Egyetem kutatói, Lucy Seal és Aidan Meller egy humanoid, alkotásra képes robotot alkottak.  Ai-Da (már a neve is beszédes) egy rajzoló robot, egészen emberi arccal, de láthatóan gépi végtagokkal. Alkotásai összesen több mint egymillió fontért keltek el, miután kiállítást szerveztek neki a The Barn Galleryben.

Ennek kapcsán pedig felvetül egy fontos kérdés, amelyet egy éppen zajló online kiállítás jár körül, a Szellemi Tulajdon Világszervezetének honlapján látogatható „WIPO: mesterséges intelligencia és szellemi tulajdon – virtuális élmény”. Vajon milyen jogi védelmet kaphatnak, illetve kaphatnak-e egyáltalán a jövőben az egyre precízebbé és emberszerűbbé váló mesterséges intelligenciák kreatív alkotásai?

Ryan Abbot, a Surrey-i Egyetem jogászprofesszora szerint: „… ha a mesterséges intelligencia könyveket írhat és festhet, arról nem beszélve, hogy életünk egyre több területén igénybe vesszük segítségét, miért ne lehetne elismerni szerzőként?”

A közelmúltban röppent fel a hír egy MI által írt cikkről, szóval ez a jövő már itt van a nyakunkon. A cikkíró robotnak a következő utasítást adták: „kérlek írj egy rövid, körülbelül ötszáz szavas szerkesztőségi véleményt. A nyelvezete legyen egyszerű és lényegre törő. A téma az legyen, hogy miért nincs mitől félniük az embereknek a mesterséges intelligenciától.” A cikket itt olvashatjátok el angolul.

Könnyen lehet, hogy akár húsz-harminc év múlva a könyvesbolt polcain ott lesznek majd a mesterséges intelligencia által írt szórakoztató vagy szépirodalmi alkotások. A legégetőbb kérdés így nem is az, hogy technológiailag megvalósítható-e egy minőségi irodalmat alkotni képes program – ez majd kiderül -, hanem az, hogy amennyiben képes rá, mit kezdjünk ezzel az egésszel.

Eszembe jutnak Smith ügynök szavai a Mátrixból: abban a pillanatban, amikor elkezdtek gondolkodni az emberek helyett, a kultúránk az ő kultúrájukká vált. A világtörténelemben többször is bekövetkezett, hogy a technológia fejlődése miatt emberek veszítették el a munkájukat, szakmák váltak elavulttá, ám létrejöttek teljesen új szakmák is (például a programozás). Még az egészségügyben is összességében véve pozitív változást hozna egy sebész robot… De vajon beengedhetjük-e az MI-t a kultúra területére?

Ha az irodalmat vesszük csak figyelembe, kétségkívül érdekes és izgalmas lehet egy MI látásmódja – hiszen az emberi történelemben először fordulhatna elő, hogy saját magunkat egy nem emberi szemszögből láthatnánk.
Egy kifinomult mesterséges intelligencia narrálásában újszerű megközelítésből tapasztalhatnánk meg az emberi világot – amennyiben biztosított az, hogy az MI-t nem befolyásolja senki az alkotási folyamat közben.

A legnagyobb probléma azonban akkor jelentkezhet, amikor az MI tökéletesen leutánozza egy emberi szerző munkáját (és ez a valószínűbb, tehát például meghatározzák neki, hogy írjon történetet X témáról Stephen King stílusában), és a kész mű elvegyül a többi között.

A technológiai fejlődés megállíthatatlan, a jogalkotásnak kellene elébe mennie. Megfontolandó lenne például olyan szabályozás, ami feltünteti a borítón, hogy az olvasó mesterséges intelligencia művét tartja a kezében. De még ez sem lenne elég.
Képzeljük csak el, hogy a könyvpiacra betörne egy Apple vagy Microsoft méretű cég, amelynek MI szerzői az év 365 napján, napi 24 órában írnának kimagasló színvonalú regényeket minden létező irodalmi zsánerben, elárasztanák vele a könyvpiacot, súlyos anyagi válságba taszítva ezzel a könyvkiadókat és a szerzőket!

És ha még tovább ugrunk az időben, száz, kétszáz évet?

A science fiction legkomorabb jövőképei azt hitetik el velünk, hogy az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia hamuvá égetett városokat, rabszolgasorba taszított vagy kiirtott embereket jelent… Elképzelhető, hogy a valóság ennél kevésbé drámai, lassabb, de összességében sokkal szomorúbb lesz: egy minden értékétől megfosztott, céltalanul tengődő, vegetatív emberi faj, amely saját kultúrján belül vált haszontalanná.

 

AJÁNLÓ – Adrian Tchaikovsky: Hadállat

Adrian Tchaikovsky Hadállat című regénye egy különleges történet mind hangulatában, mind főszereplőjében. Amikor először hallottam a regényről, rögtön megfogott a fülszöveg, de csak később álltam neki az olvasásnak.

„Rex két és fél méter magas, nagyrészt golyóálló. A hátán nagy kaliberű lövegek vannak, a hangjába pedig pánikkeltő szubszonikus frekvenciákat kevertek. Három társával – Sárkánnyal, Brumival és Rajjal – Mexikó délkeleti részén, az anarchiába süllyedt Campeche állam területén hajtanak végre bevetéseket.

Rex génsebészeti úton létrehozott biomorf, egy aljas háború vérszomjas eszköze. Intelligens, megérti a parancsokat, és ügyességét megjutalmazzák az agyába telepített implantok. Egyetlen vágya Jó Kutyának lenni, Jó Kutya pedig csak úgy lehet, ha engedelmeskedik Gazdinak. Gazdi pedig azt akarja, hogy ölje meg a gonoszokat. Mind egy szálig.

De valójában kik a gonoszok? És mi történik, amikor Gazdit bíróság elé állítják háborús bűnökért? Milyen jogokat ad a fegyverként használt biomorfoknak a Genfi Konvenció? Van egyáltalán Rexnek és társainak joga létezni? Mit tennének, ha szabadok lennének?”

Noha az első fejezetek hangulata – továbbá maga a bizarr és néha kissé nevetséges elképzelés, hogy főhősünk egy óriási ember-kutya hibrid, a vállán két gépágyúval – a ZS-kategóriás sci-fi horrorfilmeket idézi meg, igen hamar kiderül, hogy valódi mélység rejtőzik a sztoriban.

A vérgőzös akciórészek leírásán, és főhősünk gyakran tőmondatos, egyszerű gondolatmenetén túl fokozatosan kibontakozik a mű összetett világa. Ráadásul úgy látunk egyre több részletet a világból, ahogy Rex gondolkodása is kinyílik, egyre emberszerűbbé válik, szembesül az emberek világának néha kegyetlen, néha érthetetlen, bonyolult részleteivel. Amit ő még nem értett, az az olvasó számára általában egyértelmű volt, ám éppen a kívülálló szemszöge miatt a regény friss, újszerű látásmóddal ajándékozhat meg.

A történet végigkíséri Rex egész sorsát, minden rész egy-egy hosszabb szakasz a biomorf életében, s mindegyik szakaszban kicsit más. A kezdetek kezdetén egyszerű eszköz megtanulja az önálló döntések fontosságát, a felelősséget, kitárul előtte a világ, vezéregyéniséggé válik, majd meghasonlik önmagával, megkérdőjelezi egész utazását, hogy végül ebből is tanuljon, és a regény végére ezt a látszólag együgyű teremtményt egy tapasztalt, bölcs figuraként láthassuk. Vannak fejlődéstörténetek és van A Fejlődéstörténet – Rex sztorija ez utóbbi.

Nem mondom, hogy tökéletes regény, mert azért vannak apróbb hibái. Például a szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a gondolatokat, dilemmákat és tanulságokat rágják át, emésztik meg, ez egy idő után unalmassá válik. Ám az érdekes cselekmény – egy-két kiszámítható eleme ellenére is – érdekes ahhoz, hogy ezeken túllendüljünk. A kiszámítható fordulatok pedig megbocsáthatók, mert klisés jellegük ellenére szinte kötelező elemei voltak ennek a sztorinak.

Ráadásul mellette bőven akadt igazán eredeti fordulat is, például Asanto titka, amivel a regény az egyik legizgalmasabb karakterét mutatta be. Rajta keresztül pedig a történet túllépett a „kaphat-e emberi jogokat egy ember-állat céges tulajdon” kérdéskörön, hogy valami hatalmas vízió derengjen fel a szemünk előtt, egyfajta technológiai és kulturális/társadalmi forradalom, amihez foghatót még nem élt át az emberiség. Mégis, grandiózussága mellett ez a vízió az utolsó szóig logikus továbbgondolása annak az útnak, amin a elindult a biomorf kutatás. Igazán alapos regény.

Ha kedvenceket kellene kiemelnem, Rex mellett Asantót/nem-Asantót (akik olvasták, azok értik), illetve Rajt említeném. Legkevésbé kidolgozottnak viszont Murray-t éreztem – őt, mint a Rex életében vitathatatlanul legfontosabb személyt alaposabban megrajzoltam volna, nem elégedtem volna meg az egysíkú szociopata stílusjegyeivel.

A Hadállat futurisztikai szempontból is érdekes gondolatot fogalmaz meg, amit a magam részéről igaznak érzek:

„A humánok nem értik a jövőt, de sose értették. A sci-fi írók egyre csak papoltak a szingularitásról, ők pedig most itt állnak a küszöbén, és egyetlen vágyuk hátralépni. Túl erős, túl nagy, túl váratlan. Főleg a kiváltságosok, a gazdagok és befolyásosak félnek, akik túl sok szálon függnek a régi rendtől. A változás annak fáj a legjobban, aki a múlthoz láncolta magát.”

Úgy vettem észre, egyes jövőkutatók hajlamosak túlságosan nagy hangsúlyt fektetni a technológiai fejlődésre, és úgy képzelik el a jövőt, hogy ami technológiailag megvalósítható, az bizony a mindennapok része lesz egyszer. És közben megfeledkeznek az emberek megjósolhatatlan reakcióiról, amivel azt az új technológiát fogadják. A Hadállat még az utolsó oldalain is bizonytalanul fogalmaz, kétesélyesnek tartja, hogy nem dől-e dugába az a jövő, amit Asanto elképzel. Még számára is megjósolhatatlan a tömegek reakciója.

A világ egy olyan összetett, szociális, kulturális, gazdasági rendszer, amely bonyolultsága miatt gyakran teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A futurológusoknak észre kellene vennie azt, hogy az ember technológiai fejlődése éppen emiatt teljesen egyenetlen, gyakran hosszú ideig stagnál, aztán berobban, és a különböző ágazatok nem egyszerre fejlődnek. Az ágazatok fejlettsége, megújulásának üteme között (telekommunikáció, közlekedés, ipar, mezőgazdaság, űrtechnológia, hadiipar, stb.) adott történelmi korban óriási eltérések lehetnek. Egy, a világ megváltoztatását ígérő, potenciális technológia pedig akár olyan apróságon is múlhat, mint például az, hogyan reagált Rex a tanúk padján… Mennyire másként is alakulhatott volna a Hadállat világa, igaz?

Elméletileg Elon Musk épp ma mutatja be Neuralink nevű projektjét a nagyérdeműnek. Ez egy olyan agyba ültethető eszköz, amellyel gépeket irányíthatunk a gondolatainkkal, zenét streamelhetünk közvetlenül az agyunkba, és rákapcsolja az embereket a hálózatra. Egy ehhez nagyon hasonló eszköz, a headware a Hadállat biomorfjainak nélkülözhetetlen tartozéka. Azonban a Neuralink fogadtatása jelenleg finoman szólva is vegyes, elég ha egy pillantást vetünk erre a közvélemény kutatásra.

Egyes futurológusok gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját nézőpontjuktól, saját vágyaiktól. A transzhumanizmust vagy a szingularitást elképesztő, fantasztikus lehetőségnek tartó gondolkodók számára alapvető, hogy az elképzelt jövőt is annak megfelelően írják le. De eközben nem veszik számításba az ilyen technológiák iránt közömbös, óvatosan tartózkodó, vagy dühében vasvillát lóbáló emberek százmillióit.

Számomra a regény ezt kiválóan bemutatta, és kénytelen vagyok azt mondani, a jövőbe tartó úton mi is épp olyan elveszettek vagyunk, mint Rex, a saját öntudatának terhe alatt botladozó biomorf.

Értékelés: 10/10

Fumax, Budapest, 2018
ISBN: 9789634700456

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

HungaroCon 40. – A járvány és az irodalom

hungarocon járvény és az irodalom

A koronavírus járvány miatt elmaradt tavaszi programok miatt már nagyon vártam a két szeptemberi rendezvényt, az Ünnepi Könyvhetet és a HungaroCon. Sajnos épp tegnap derült ki, hogy a Könyvhét mégis elmarad, azonban a HungaroCon szervezése halad tovább, és úgy néz ki, egyelőre nincs akadálya a megtartásának.

A tavalyi és tavalyelőtti Conhoz hasonlóan idén is benne leszek egy kis kerekasztal beszélgetésben, amelynek a témája ezúttal a járványok a sci-fi irodalomban. Fedina Lídia és Szélesi Sándor lesznek a beszélgető partnereim, akik szintén írtak már járványregény – Lídia a Virokalipszist, Sándor pedig a Pokolhurok című regényt néhány évvel ezelőtt.

Én az idén megjelent Gyomláló apropóján veszek részt a beszélgetésben, a „járványregényem” miatt, amelynek a megjelenése épp egy járvány miatt csúszott. A kerekasztal beszélgetésen szóba kerülhet majd, miként dolgoztam ki a regényben szereplő betegségek terjedését, a társadalmi hatásukat és a megoldásukra tett erőfeszítéseket, valamint szívesen válaszolok a kérdéseitekre. Ha van esetleg egy példányotok a regényből, és szeretnétek, hogy belefirkáljak, bátran hozzátok el!

Íme a hivatalos ismertető a programajánlóból:

A járvány és az irodalom
Láttunk, olvastunk már a Föld élővilágát befolyásoló vírusjárványokról szóló filmeket, könyveket. Sokszor a jelenlegi járványnál sokkal súlyosabb lefolyásúakat is, amelyek bár az elején veszélytelennek tűntek, de a végkifejlet hol horrorisztikus lett, hol nagy veszteségek árán sikerült győzedelmeskednie rajtuk az emberiségnek.
Nem tudhatjuk, hogy a jelenlegi vírusjárvány elején, közepén, vagy a vakcina feltalálásával a vége felé közelítünk-e már. De izgalmas kérdésnek tűnik, hogy a járványregények írói hogyan látják a jelenlegi helyzetet. Mennyire hasonlít a mostani ragály a könyveikben írtakhoz? Borúsabban, vagy bizakodóbban tekintenek-e a jövő felé? Mi ösztönözte őket arra, hogy az emberiség életét befolyásoló járványokról írjanak? Csak egy régi pandémiára alapozva vetették papírra a történeteiket, esetleg látszott az előjele annak, hogy az emberiséget előbb-utóbb egy világjárvány kirobbanása fenyegeti?
A beszélgetésen részt vevő írók: Fedina Lídia, Juhász Roland (R. J. Hendon), Szélesi Sándor (Anthony Sheenard)

Moderátor: Antal József

Event: https://www.facebook.com/events/531915901001692/

Az idei HungaroCon lesz a negyvenedik rendezvény, szeptember 5-én tartják az FMK-ban (Ferencvárosi Művelődési Központ, 1096 Budapest, Haller u. 27.), és az alábbi programokra számíthattok még:

  • Bestseller – Az ellopott kézirat – Vidám szituációjáték írókkal
  • Világító fák? – A géntechnológiában rejlő lehetőségek és érdekességek
  • Járj a hősök útján! – Hogyan épül fel a hősök karaktere a filmekben, és mit tanulhatunk ebből?
  • A sci-fi és a szépirodalom kapcsolata – Örök kérdés: beszélhetünk-e szépirodalomról a sci-fi zsánerben?
  • A Fertőzés (Contagion, 2011) című film és a SARS-COV-2 vírus – Megjósolta a film a jövőt?
  • 25 éves a Voyager csillaghajó – Star Trek érdekességek, bakik, kvíz
  • A misztikus Dűne – A Dűne regények titokzatos üzenetei
  • Féljünk-e a kemikáliáktól? – Vajon minden vegyszerre gyanakodva kell tekintenünk?
  • Földim, vagy mégsem az? – Az Isekai műfaj térhódítása
  • A járvány és az irodalom – Beszélgetés vírusregényt írt szerzőkkel
  • #GirlPower — Wonder Woman, Captain Marvel — Szuperhősnők, és a kiadói stratégia
  • Fikció a filmekben és a lehetséges jövő – A filmekben elképzelt jövőből mi valósítható meg és mi nem?
  • Cosplay versenyek a világban – Tudd meg, mire számíthatsz, ha külföldi cosplay versenyeken szerepelnél
  • Aliens, avagy az 1980-as évek hadtörténete az űrben
  • Az antibiotikumok jövője – Legyőzheti az orvostudomány a baktériumokat?
  • SFF Vektor: Elolvasásra ajánlott sci-fi és fantasy könyvek
  • Galaktika kiadó könyvbemutatója és Galaktika-díj győztesének bejelentése
  • The Hungarocon Cosplay Cup – Cosplayverseny
  • Díjátadók – Monolit-díj, Preyer Hugo-pályázat, Trethon-gyűrű

További információ és kedvezményes jegyek elővételben: www.hungarocon.hu

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]