AJÁNLÓ – Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

 

Andy Weir A Marsi elképesztő sikere után egycsapásra világhírű sci-fi íróvá vált, azon kívül pedig a self publishing kiadók világszerte őrá mutogatnak, hogy magukhoz csábítsák a kezdő írókat, mondván “te is akkora sztár lehetsz majd, mint Andy Weir”. Azért Weir sikeréhez kellett egy s más, és bizony második regényénél, az Artemisnél kissé megbicsaklott. Kiütköztek a gyengeségei, azok a területek, ahol íróként még fejlődnie kell – de azért így is sikerült összehoznia egy közepes űrkalandot.

Féltem, hogy Weir is egykönyves csoda lesz majd, mint Ernest Cline, aki a Ready Player One világsikere után kiadott egy Utolsó Csillagharcos-koppintást, ami pocsék lett, majd idén kijött a Ready Player Two-val, amit ugyan még nem olvastam, de ha hihetünk a kritikusoknak, sajnos nagyon mellényúlt vele.

Andy Weir Cline-hoz hasonlóan harmadik könyvével visszakanyarodott a nagysikerű kezdetekhez, és egy, A Marsihoz hasonló alapszituációból indul ki: magányos űrhajós rettenetesen messze a Földtől, ahol csak önmagára és a fizikára támaszkodhat…

De Weir ügyesen elkerülte, hogy csak lemásolja A Marsit, és egy olyan eredeti, ötletgazdag és szórakoztató történetet tárt elénk, hogy pár fejezet után a padlón keresgéltem az állam.

“Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.”

 

A regény két szálon fut: az egyik az űrhajón rekedt Grace ténykedését mutatja be, a másik a múltbéli, földi eseményeket, amelyek elvezettek oda, hogy a férfi a Hail Mary fedélzetére került, hiányos emlékekkel.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a tudomány megint előtérbe kerül, talán még jobban, mint A Marsiban, és nagyon nagyon sokat fogunk számolni Grace-szel együtt (már akinek van kedve hozzá). Mégsem csak ennyi a regény, nem csupán egy túlélésért folytatott küzdelem, annál rövidesen valami sokkal többé és fontosabbá válik.

A Hail Mary küldetésének célja ugyanis az emberiség megmentése, amelyet egy újonnan felfedezett, földönkívüli organizmus fenyeget, az asztrofág. Ezek lényegében egysejtű, űrbéli lények, a csillagok felszínén tanyáznak és végtelenül szaporodnak. Szaporodásuk közben azonban sajnálatos módon csökkentik a csillag fényerejét, amely klímakatasztrófát idéz elő a Földön.

Az asztrofág egy lenyűgöző létforma, látszik, hogy Weir élvezettel dolgozta ki a lény minden életciklusát, apró tulajdonságait, erősségeit és gyengeségeit. Olyan hitelesen tárja elénk fantáziájának szüleményét, hogy néha akár meg is feledkezhetünk róla, mindez kitaláció.

Szóval Weir új regényében vannak bizony földönkívüli létformák, csillagközi utazás és az emberiség megmentése – ez már önmagában bizonyíthatja, hogy a hasonló alapszituáció ellenére képes volt túllépni A Marsin, és úgy fedezett fel új területeket, hogy közben észben tartotta, mi megy neki jól.

Kedvelem Weir-t, mert amellett, hogy egy jó fej, rendes fickó, aki szívesen válaszol messengeren még az ilyen távoli rajongóinak is, képben van azzal, hogy milyen területeken kell fejlődnie. Az Artemis a legtöbb kritikát a főhősnő, Jazz Bashara miatt kapta. Hiteltelennek érződött, gyakran nevetségesnek hatott, és sokszor nem lehetett átérezni, hogy valóban női karakterről van szó.

Weir most újra férfi elbeszélőt választott, aki első látásra Mark Watney 2-nek tűnik, azt leszámítva, hogy ritkán hagyja el a száját csúnya szó. A regény elején ezt még a kisebb negatívumok közé soroltam (mármint azt, hogy Watney másolata, nem azt, hogy nem káromkodik), hiszen úgy látszott, a szerző biztosra játszik, vagy csak ezt az egy karaktert tudja hozni. Olyan nagyon nem haragudtam volna érte, hiszen a regénynek más van a fókuszában, a tudományos körítés, az izgalmas cselekmény mellett elfér, ha a karakterei nem túl izgalmasak vagy egyediek.

De később rájöttem, hogy tévedtem. Weir két ponton is bebizonyítja, hogy sokat fejlődött karakter-ügyben. Egyrészt a könyv háromnegyedénél csavar egyet főhőse jellemvonásain, amellyel új megvilágításba helyezi, és én ezt olvasóként kellemes meglepetésnek éreztem. Másrészt a regénynek van két igen érdekes mellékszereplője, akik szintén nem hétköznapi figurák. Az egyikük a visszaemlékezős részekben szerepel, és az a feladata, hogy megszervezze a Hail Mary-küldetést. Weir elérte, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem Strattet, sokszor megnevettetett és megdöbbentett; se az Artemisben, se A Marsiban nem található ilyen jól megírt mellékkarakter.

A másik mellékszereplő pedig…
Nos, a nevén kívül (Rocky) róla nem árulhatok el szinte semmit, akkora spoiler lenne. De talán elhiszitek nekem, ha azt mondom, nagyon különleges és szerethető figura. Rocky a kedvenc karakterem lett a regényben, és ő a történet egyik fénypontja.

Hogy folytassam az összehasonlítást A Marsival, a környezet sokkal változatosabb, és a felmerülő és megoldandó problémák is mások, mint ott. Ha van olyasmi amiben talán nem működött olyan jól, az a humor. Szerintem A Marsi ezen a téren jobban teljesített, természetesebb, ösztönösebb volt, a Hail Mary-küldetés humorosabb jelenetei sajnos néha-néha félremennek, és nevetséges szituációkat szülnek. Ezek semmiben nem befolyásolják a történet következetességét, jelentőségük sincs, és csupán a feszültség oldása miatt kerültek bele. Tényleg nagyon szórakoztató és vicces regény lett, de amikor a két asztronauta a szexuális együttlétüket ecseteli a kínosan hallgató Grace-nek, ott már enyhén szólva túltolta a szerző.

A regény összességében véve fejlődés A Marsihoz képest, mindenképpen jobb könyvről beszélünk, ami ugyanahhoz az olvasóközönséghez szól. Szóval akik szerették A Marsit (és vagyunk egy páran), azok most nagyon jól járnak.
Ennél azonban többről van szó. A hard sf-től sokszor még a scifi kedvelő olvasók is idegenkednek, főleg, ha nagyon hard sf-ről beszélünk. A száraz tudomány, a matematika, fizika, csillagászat sokakat elijeszthet, és lelki szemeik előtt talán komolykodó, tudós szerzők követhetetlenül bonyolult regényei jelennek meg…
Weir azonban megmutatja, hogy ez nem igaz, a hard sf ugyanolyan szórakoztató lehet, mint bármi más, és éppúgy alkalmas arra, hogy elvarázsoljon minket, mint egy űropera.

Nem tudom, mi lesz az Artemis filmváltozatával, egy ideje nem hallani róla semmit. Elképzelhető, hogy titkon jegelték a regény szerény kritikai sikere után, és inkább A Hail Mary-küldetésre helyezik a hangsúlyt. Ennek vannak már előjelei, ugyanis a filmváltozathoz leszerződtették Ryan Goslingot (bár én olvasás közben inkább egy Ryan Reynolds-szerű fickót képzeltem magam elé). Igen jól megfilmesíthető alapanyagról van szó, reméljük nem fogják elszúrni, mert alig várom, hogy a mozivásznon lássam Rocky-t!

 

Értékelés: 9/10

 

Ryan Gosling az Első ember című filmben

 


Eredeti cím: The Hail Mary-project
Magyar kiadás: Fumax, Budapest, 2021
Fordította: Rusznyák Csaba
512 oldal
ISBN: 9789634702009

AJÁNLÓ – Alien: Izoláció

Régen olvastam már Alien-regényeket, gimnazista koromban fogtam utoljára a kezemben az első három rész könyvváltozatát. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, vagy az, hogy előbb láttam a filmeket, ezért a képzeletemben sokkal vizuálisabb volt minden jelenet, de Alan Dean Foster regényeit szerettem. A többi Alien, majd Alien vs Predator regényeket már nem olvastam, nem nagyon érdekelt a történet, csupán egy-két képregényt forgattam át, mint pl. a Lidérces Utazást.

A videójátékok közül az AvP három részét játszottam végig, a Colonial Marines viszont folyton összeomlott, ezért gyorsan letakarítottam a gépemről… Aztán jött az Alien: Isolation.

Az elképesztő hangulata, csodás grafikája, az első film díszleteit idéző környezete miatt számomra a valaha készült legjobb Alien-játék volt, és nagy kedvencemmé vált. Emlékszem, hogy éjszaka, fülhallgatóval játszottam, miután lefektettük a gyerekeket, aztán amikor váratlanul megjelent mellettem a kisfiam, hogy egy pohár vizet kérjen, majdnem eldobtam ijedtemben a laptopot. Az Isolation átgondolt játékmenete sikeresen átadta azt a rettegést és kiszolgáltatottságot, amit a film szerelőjáratokban bujkáló karakterei érezhettek.

Sajnos ez már nem mondható el a belőle készült regényről.

Nagyon vártam az Izolációt, habár ismertem a történetet, de ez nem tartott vissza attól, hogy amint meghozta a futár, el is kezdjem a könyvet.

“Amanda Ripley élete sosem volt könnyű… Szülei a szegénység peremén vergődtek, így édesanyja, Ellen Ripley kénytelen különböző, nem éppen veszélytelen munkákra szerződni, míg végül a Nostromo kereskedelmi teherhajó fedélzetére kerül. A mélyűri hajó eltűnését követően Amanda immár felnőttként egyetlen dologra összpontosít: kideríteni, mi is történt Ellen Ripleyvel?

Küldetése során megjárja az ismert világ legmélyebb bugyrait, ahol nem sok mindenkiben bízhat az ember. S amikor már úgy érezi, olyan mélyre zuhant, mint még soha, felragyog előtte egy új reménysugár, amit követve elutazik a távoli Sevastopol-állomásra, hogy végre választ kapjon kérdéseire. Ám az állomás romokban áll, folyosóin a halál ólálkodik, méghozzá a legrettenetesebb idegen élőlény formájában, amit Amanda valaha is el tudott képzelni…”

A regény korábbról kezdi mesélni Amanda történetét, mint a játék, és nagyon jól teszi. Megismerhetjük a kislányt, akit az anyagi gondokkal küzdő Ellen Ripley kénytelen részeges nevelő apjánál hagyni a hosszú küldetés miatt a Nostromóval. Láthatjuk az anyját hiába váró kislányt, majd az életét és tehetségét elfecsérlő kamaszlányt, aki nem kér a segítségből, se a protekcióból.

Ezeket a részeket a szerző, Keith R. A. DeCandido tette hozzá a történethez, és kezdésnek, alapozásnak teljesen megállják a helyüket. A probléma akkor kezdődik, amikor a sztoriban megérkezünk a játék kezdetéhez.

Amandát felkeresi egy Samuels nevű fickó a Weyland-Yutani vállalattól, hogy elmondja neki: egy roncsvadász hajó megtalálta a Nostromo feketedobozát, és a Sevastopol-állomásra szállította a Zeta Reticuli rendszerbe (ez az a rendszer, ahol az LV-426 is található). Amanda, aki csak azt hitte, hogy túltette magát anyja eltűnésén, Samuels és egy ügyvéd társaságában elindul a Sevastopolra.

A játék igazi cselekménye akkor kezdődik, amikor a hármas megpróbál átszállni a sérült és semmilyen hívásra nem reagáló állomásra, de egy baleset miatt elkeverednek egymástól. Amandára hosszú és félelmetes felfedező út vár a csaknem kihalt, sötét űrállomás folyosóin.

Kettő nagy probléma van a regénnyel, és sajnos ezek mellett nem lehet elmenni, mert nem csupán néhány elfuserált jelentről vagy lapos karakterről van szó, hanem az egészről. Szinte hihetetlen, de abban a pillanatban, hogy az író elkezdi papírra vetni a játék jeleneteit az egész szöveg egy végigjátszássá silányul. Száraz, hangulatrombolóan sivár leírások következnek helyszínről helyszínre, Amanda itt balra fordul, utána jobbra, lemegy a lépcsőn, bemegy az ajtón, átkutat egy hullát, felvesz egy tárgyat, ami még hasznos lehet. Olvasás közben szinte látjuk a szemünk előtt az inventoryt.

DeCandido néha megpróbálja érzékeltetni velünk Amanda rettegését, de ezek ügyetlen, gyenge próbálkozások, amelyek elvesznek a végigjátszásra hajazó leírás tengerében. Ráadásul minduntalan igyekszik ostoba, belső megjegyzésekkel tarkítani a szöveget, mint például Amanda egy brutális gyilkosság láttán olyasmit mond magának, hogy “Egy újabb szép nap a Sevastopol-állomáson”.

És sajnos ez a stílus végigvonul az egész regényen. Fontos, drámai pillanatokat elintéz egyszerű tényközléssel, Amanda idegességét pedig azzal próbálja átadni, hogy minden oldalon vagy ötször szerepel a “Basszus”.

Alien regényről beszélünk, tehát szót kell ejtenünk a Xenomorph-ról is, hiszen elvileg ő a történet lényege, az első számú ok, amiért belekezdtünk a könyvbe. Szereplőink először találkoznak az idegennel, korábban sosem hallottak róla, Amanda csupán pár titokzatoskodó megjegyzést kap, hogy valamilyen gyilkos teremtmény ólálkodik az állomáson. Amikor eljön az ominózus találkozás, és először pillantja meg a lényt (először csak a farkát), sajnos ugyanolyan unalomba fulladó, a döbbenetet és iszonyatot a legkisebb mértékig sem átadni képes mondatokban ölt formát.

A szerző logikátlan pillanatokkal tarkítja a történetet, például egy menekülős rész közben Amandának valamiért megfordul a fejében, hogy mit csinálhat most a barátnője, Zula Hendricks. Zula nem szerepelt a játékban, a regényben rövid ideig felbukkan ugyan, de ő elsősorban az Isolationnel nagyjából egyidőben játszódó képregény, az Alien: Defiance főszereplője, valamint az Isolation folytatásának számító Alien: Resistance egyik szereplője is. Feltételezem, hogy DeCandido részéről ez valamiféle kikacsintás lehetett az olvasó felé, egy utalás arra, hogy a tengerészgyalogos Zulának is épp van egy icipici Xenomorph-problémája, de a regény szempontjából ez teljességgel értelmetlen, semmi sem indokolja, semmi sem alapozza meg, hogy abban a jelenetben Amanda épp Zulára gondoljon.

Nagyon sajnáltam az Izolációt, a kezdeti lelkesedésem gyorsan elkezdett lohadni, de az elején még reménykedtem, hogy csak egy átmeneti, gyengébb részt olvasok a könyvben. De sajnos nem. Nem tudom másképp megfogalmazni: az Alien: Izoláció egy rosszul megírt regény. Ha valaki szeretné megismerni ezt a történetet, az inkább vegye elő a játékot – garantáltan félelmetes utazásban lesz része.

Értékelés: 5/10

Megjelenés: 2020
Kiadó: Szukits
Oldalszám: 364
ISBN: 9789634976134

https://youtu.be/vXc9VImsp_s

 

AJÁNLÓ – Keiran Rowley: Az Elfeledettek városa I. – Hanyatlás

Szeretjük a mesehősöket. Nem csak a gyerekek, de a felnőttek is, és a legjobb bizonyíték erre a kétezres évek egyik legnagyobb mozis slágere, a Shrek és folytatásai. Nem véletlen, hiszen a klasszikus Grimm, Andersen és máshonnan eredeztethető karakterek és történetek azok, amelyeken a mostani harminc-negyven éves generáció felnőtt (meg az idősebbek pláne), és amikor újraéljük ezeket a történeteket, ismét gyereknek érezhetjük magunkat. Talán ugyanez magyarázhatja a jelenlegi ’80-as évek kultuszt is, ami néha már kezd röhejes méreteket ölteni…

De hogy a mesefiguráknál maradjunk, a régi ártatlan történetek teljességgel fekete-fehér szereplői önmagukban már nem kötnék le a felnőtt olvasókat/nézőket, sokkal érdekesebb viszont, ha ezeket a figurákat is felnőtt környezetbe helyezzük és elhagyjuk a gyermeki fantázia elemeit (a szép hercegnő jó, a mostoha rossz, stb.).

Keiran Rowley regénye pontosan azt teszi, és a mesehősöket a mai New Yorkba helyezi át, ahol egy – kissé Rowling varázsvilágára hasonlító, és annak titoktartásra kötelező szabályait alkalmazó – rejtett társadalomban élnek, az Elfeledettek Városában.

“Az ​Elfeledettek Városa. Város a városban, mely New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve átvészeltük az utolsó háborút Európában.
Gyermekkorunk meséi velünk élnek – ám nem puszta emlékképekként, hanem a szó legszorosabb értelmében. Álca mögé bújva ott járkálnak az általuk Valóknak nevezett emberek között, igyekeznek beilleszkedni ebbe a világba, ahol a béke érdekében immár tilos a varázslat.
Csakhogy ez az ingatag, sok lemondást megkövetelő rendszer is veszélybe kerül, amikor egy brutális gyilkosság felforgatja az Elfeledettek életét. Az áldozat az egykori hercegnőből sztriptíztáncosnővé alacsonyult Csipkerózsika, akit többé semmiféle királyfi csókja nem ébreszthet fel, ugyanis egy mágikus fegyver által küldték örök álomba.
Csizmás, a Kormányzat rendfenntartója ered a gyilkos nyomába, aki szörnyű tettével az Elfeledettek közösségének egyik legfontosabb szabályát is megszegte. A nyomozás során egyre több jel utal arra, hogy egy sötét összeesküvés áll az eset hátterében, mely az egész rendszert felboríthatja, és egyetlen Elfeledett, de még a Valók sem érezhetik magukat biztonságban.
Mert a mesék gyakran kegyetlen történetekből születnek…”

Ahogy a fülszöveg is utal rá, az Elfeledettek Városa mocskos egy hely, nyomor, bűnözés, kocsmák és lebujok, minden hájjal megkent, rosszarcú gengszterek és fogdmegjeik uralják a terepet. Itt próbálja fenntartani a rendet Csizmás (igen, a kandúr, de a regényben következetesen csak Csizmásnak nevezik), egyszemélyes rendőrőrsként. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a detektívregényekben már-már elengedhetetlen noire-os, dohányfüstös, alkoholszagú, cinikus narrációban, mely tökéletesen passzol ehhez a nem túl mesés mesevilághoz.

Rowley gyönyörűen festi le az Elfedettek városát, és néhány kulcsfontosságú jelenetnél – például amikor Csizmás a regény felénél besétál az irodájába annál a bizonyos résznél – a szőr is feláll a hátunkon attól, milyen élettel képes megtölteni az oldalakat.

Korábbi olvasók közül mások is kiemelték, hogy maga a nyomozós szál nem túl bonyolult, és könnyen rá lehet jönni a gyilkos kilétére – nos, igen, magára a gyilkosra valóban, de arra, hogy ki áll a gyilkos mögött (majd még inkább azt, hogy a színfalak mögött ki áll), az már sokkal rejtélyesebb. De még ha rá is jövünk korábban a gyilkos kilétére, ez nem von le a mű élvezeti értékéből, mert jobbnál-jobb, fantáziával megtöltött jelenetek követik egymást. A regény utolsó oldalain pedig két, olyan eredeti, hátborzongató és brutálisan nyers “büntetés” következik be, amitől tátva maradt a szám.

Az ilyen regények esetében a világleírás mellett a karakterek a másik legfontosabb elem, és azt kell hogy mondjam, egy-két kivételtől eltekintve Rowley remek, színes, ötletes csavarokat alkalmazott a már ismert meseszereplőkön.

Csizmás a már említett noire detektív jellemet kapta, vele az egyetlen problémám csak az – amiről nem a regény tehet, hanem én -, hogy amikor elhangzott a neve, folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy ne az Antonio Banderas szinkronizálásában életre keltett, kalapos, csizmás, 3D animált macskát képzeljem magam elé a Shrekből, hanem egy iszákos, borostás fickót.

Csizmás mellett a másik legfontosabb szereplő a regényben Farkas. A lassan barátokká kovácsolódó duó a történet vége felé sok jelenetben már inkább emlékeztetett a nyolcvanas évek tipikus buddy zsarumozijaira, mint például a Halálos fegyver. Farkas és Csizmás között remek a dinamika, élvezetes olvasni kettejük hol cívódó, hol barátságos párbeszédeit, de azt muszáj kiemelnem, hogy Farkas nem túl sokat segített magában a nyomozásban, sokszor csak követte Csizmást (leszámítva a végét).

A mellékszereplők közül Gertie, Rosie és Babszem nagyon ötletesek, de a Mézesfalás lányai túlságosan egysíkú, egyszerű karakterek voltak, még Goldie is, akire véleményem szerint még ráfért volna néhány fejezet…

Na, de Queeney – imádtam a nőt, az egyik legjobb karakter a regényben! Egyszerre stílusos és mérhetetlenül idegesítő, mindeközben vitathatatlanul az egyik leghatalmasabb erejű karakter az Elfeledettek Városában. Nagyon remélem, hogy Csizmás, Farkas és Queeney hármasa köré összpontosul majd a folytatás is.

Ugyanis a Hanyatlás ordít a folytatásért, nagyon remélem, hogy Rowley igyekezni fog vele, mert hát a végére kaptunk valami olyasmit, ami miatt tövig rágom a körmömet… Tik-Tak! (Aki olvasta, érteni fogja).

Minden mesekedvelő és/vagy krimikedvelő felnőtt olvasónak bátran ajánlom Az Elfeledettek városát, mely üde színfolt az urban fantasy regények sorában.

Értékelés: 10/10

Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2020
ISBN: 9786155999260

AJÁNLÓ – Christopher Paolini: Álmok a csillagok közt

Christopher Paolini, az Eragon című fantasyvel híressé vált fiatal szerző (mindössze húsz éves volt, amikor a regény megjelent Amerikában) régóta nem adott hangot magáról. Ha csak a novelláskötetet nem számítjuk, nem jelent meg tőle semmi az Örökség-ciklus 2011-es zárókötete óta, továbbá azt sem árt megemlíteni, hogy Paolini eddig nem merészkedett az általa kitalált Alagaësia határain túlra. Így érthető, milyen nagy érdeklődésre tart számon új regénye, az Álmok a csillagok közt. Nem csak hosszú ideig dolgozott rajta, de el is hagyja a varázslat földjét, új regénye ugyanis science-fiction.

Monstre műről beszélünk, a most megjelent kötet a maga 540 oldalával (plusz függelékek) csupán az első rész. A másodikat ez év decemberében olvashatjuk majd, és nem csodálkoznék rajta, ha később tovább bővülne majd ez az univerzum, amit Paolini Fractalverse-nek nevez.

A fülszöveg felvázolja mire számíthatunk:

“Kira Navárez xenobiológus egy kolonializálatlan bolygón végzett rutinszerű felmérés során idegen életforma nyomaira bukkan, a váratlan találkozás azonban az első pillanatok csodáiból a rémálmokba taszítja.
A sorsfordító találkozás hatására a misszió minden tagja halálos veszélybe kerül, és Kirának is menekülnie kell a túlélésért. Eközben kitör a galaktikus háború a csillagok közt, a Föld és gyarmatai a megsemmisülés szélére kerülnek, és az emberiség sorsáért folytatott elszánt küzdelem a galaxis legtávolabbi pontjaiba sodorja Kirát. Ez az utazás nemcsak őt, hanem a történelem egész menetét is átalakítja. És Kira lehet az emberiség egyetlen és legnagyobb reménye…
Az Álmok a csillagok közt a személyes emberi erő, az együttérzés és a félelem lenyűgöző könyve, egyszerre grandiózus űreposz és óda a science-fiction irodalmához.”

Paolini nem árul zsákbamacskát, a regény ugyanis pontosan azt adja, amire a fülszöveg alapján számíthatunk: egy pörgős, akciódús, mindenféle idegen teremtménnyel, űrutazással, kolóniákon tengődő telepesekkel megspékelt kalandot. Azt az elején le kell, hogy szögezzem, az Álmok a csillagok közt egyértelműen a sci-fi könnyedebb oldalához tartozik, tehát a hangsúly a kalandon, a szerethető karaktereken és a nagyon is filmszerű jeleneteken van.

A regény nosztalgikus hangulatot ébreszt az emberben, sok-sok jelenet ismerősen hatott korábbi klasszikusokból. Már az első fejezetek felidézték bennem az Alient, a Dolog című horrort, és a több gyarmatvilágra kiterjedt embervilág lefestése is olyan érzést keltett bennem, mintha egy régi, jól ismert környékre tévednék vissza.

A történet előrehaladtával több másik popkulturális jelenséget is megidézett a regény, ezek közül a két legerőteljesebbnek a Venom és a StarCraft hatását éreztem (utóbbi tette szerintem a legerősebb hatást a sztori fő szálára, és az emberségét egyre jobban maga mögött hagyó Kira karakterére is). Aki sokat játszott a StarCrafttal, az szerintem imádni fogja a regény minden oldalát!

A karakterek szerethetők, és mindegyikükről megtudunk szinte minden fontos részletet, vagy előrevetíti, hogy a későbbiekben sor kerül majd a lyukak befoltozására. A könyv nagyja a Voluta nevű csempészhajón játszódik, a hajó legénysége jelenti a főhős, Kira útitársait, segítőit. Annak dacára, hogy Paolini a jól megszokott sémák szerint építette fel a Voluta legénységét, mégis szerethetőek és az ember könnyen kötődni kezd hozzájuk. A mogorva, piszkos üzelmeket folytató, de az embereiért mindenre hajlandó kapitány, a zömök gépész, aki eleinte senkit se kedvel, a zöld fülű kölyök, aki folyton bajba kerül, a kapitány mellett a józan észt képviselő, hűvös elsőtiszt mind itt vannak.

A legeredetibb karakter azonban a hajó agya, Gregorovich, aki nem egy mesterséges intelligencia, hanem egy emberi agyvelő, akiket eleve úgy tenyésztenek, hogy tökéletesen integrálhassák őket egy űrhajóba. A Voluta szedett-vedett legénysége korábban egy lerobbant cirkálóban találta a magára maradt, és emiatt kissé őrült agyat, aki nem csak vicces beszólásai miatt emlékezetes, de Kirával folytatott párbeszédei a regény legötletesebb részét is képezik.

Paolini gyönyörű tájleírásokkal dolgozik, érzékletesen festi elénk a különböző idegen tájakat, az űr mélységét, és tetszett, ahogy a fénynél gyorsabb utazás nehézségeit megoldotta. Az akciójelenetek pörgősek, izgalmasak, nem hagy kétséget afelől, hogy a szerző ezeket a részeket írta a legszívesebben. A pusztítás lenyűgöző képei idegen belekben és űr-tengerészgyalogosok páncéljából fröcskölő olajban tocsognak, miközben atomrobbanás gombafelhője emelkedik a horizonton. Aki szereti a military sci-fit, egy percig sem fog unatkozni, noha maga a történet nem katonai sf, mert az egészet az idegen “útitárssal” viaskodó Kira szemszögéből látjuk, és ő maga nem katona.

Összességében véve Paolini nem felejtett semmit az eltelt kilenc évben, kétségtelenül remekül tud szórakoztatni, még ha a regényt enyhén túlírtnak is éreztem néhány ponton.

A kötetet köszönöm az Európa Kiadónak!

Értékelés: 8/10

Európa, Budapest, 2020
ISBN: 9789635043286
Fordította: Bihari György

AJÁNLÓ – Adrian Tchaikovsky: Hadállat

Adrian Tchaikovsky Hadállat című regénye egy különleges történet mind hangulatában, mind főszereplőjében. Amikor először hallottam a regényről, rögtön megfogott a fülszöveg, de csak később álltam neki az olvasásnak.

“Rex két és fél méter magas, nagyrészt golyóálló. A hátán nagy kaliberű lövegek vannak, a hangjába pedig pánikkeltő szubszonikus frekvenciákat kevertek. Három társával – Sárkánnyal, Brumival és Rajjal – Mexikó délkeleti részén, az anarchiába süllyedt Campeche állam területén hajtanak végre bevetéseket.

Rex génsebészeti úton létrehozott biomorf, egy aljas háború vérszomjas eszköze. Intelligens, megérti a parancsokat, és ügyességét megjutalmazzák az agyába telepített implantok. Egyetlen vágya Jó Kutyának lenni, Jó Kutya pedig csak úgy lehet, ha engedelmeskedik Gazdinak. Gazdi pedig azt akarja, hogy ölje meg a gonoszokat. Mind egy szálig.

De valójában kik a gonoszok? És mi történik, amikor Gazdit bíróság elé állítják háborús bűnökért? Milyen jogokat ad a fegyverként használt biomorfoknak a Genfi Konvenció? Van egyáltalán Rexnek és társainak joga létezni? Mit tennének, ha szabadok lennének?”

Noha az első fejezetek hangulata – továbbá maga a bizarr és néha kissé nevetséges elképzelés, hogy főhősünk egy óriási ember-kutya hibrid, a vállán két gépágyúval – a ZS-kategóriás sci-fi horrorfilmeket idézi meg, igen hamar kiderül, hogy valódi mélység rejtőzik a sztoriban.

A vérgőzös akciórészek leírásán, és főhősünk gyakran tőmondatos, egyszerű gondolatmenetén túl fokozatosan kibontakozik a mű összetett világa. Ráadásul úgy látunk egyre több részletet a világból, ahogy Rex gondolkodása is kinyílik, egyre emberszerűbbé válik, szembesül az emberek világának néha kegyetlen, néha érthetetlen, bonyolult részleteivel. Amit ő még nem értett, az az olvasó számára általában egyértelmű volt, ám éppen a kívülálló szemszöge miatt a regény friss, újszerű látásmóddal ajándékozhat meg.

A történet végigkíséri Rex egész sorsát, minden rész egy-egy hosszabb szakasz a biomorf életében, s mindegyik szakaszban kicsit más. A kezdetek kezdetén egyszerű eszköz megtanulja az önálló döntések fontosságát, a felelősséget, kitárul előtte a világ, vezéregyéniséggé válik, majd meghasonlik önmagával, megkérdőjelezi egész utazását, hogy végül ebből is tanuljon, és a regény végére ezt a látszólag együgyű teremtményt egy tapasztalt, bölcs figuraként láthassuk. Vannak fejlődéstörténetek és van A Fejlődéstörténet – Rex sztorija ez utóbbi.

Nem mondom, hogy tökéletes regény, mert azért vannak apróbb hibái. Például a szereplők gyakran újra és újra ugyanazokat a gondolatokat, dilemmákat és tanulságokat rágják át, emésztik meg, ez egy idő után unalmassá válik. Ám az érdekes cselekmény – egy-két kiszámítható eleme ellenére is – érdekes ahhoz, hogy ezeken túllendüljünk. A kiszámítható fordulatok pedig megbocsáthatók, mert klisés jellegük ellenére szinte kötelező elemei voltak ennek a sztorinak.

Ráadásul mellette bőven akadt igazán eredeti fordulat is, például Asanto titka, amivel a regény az egyik legizgalmasabb karakterét mutatta be. Rajta keresztül pedig a történet túllépett a “kaphat-e emberi jogokat egy ember-állat céges tulajdon” kérdéskörön, hogy valami hatalmas vízió derengjen fel a szemünk előtt, egyfajta technológiai és kulturális/társadalmi forradalom, amihez foghatót még nem élt át az emberiség. Mégis, grandiózussága mellett ez a vízió az utolsó szóig logikus továbbgondolása annak az útnak, amin a elindult a biomorf kutatás. Igazán alapos regény.

Ha kedvenceket kellene kiemelnem, Rex mellett Asantót/nem-Asantót (akik olvasták, azok értik), illetve Rajt említeném. Legkevésbé kidolgozottnak viszont Murray-t éreztem – őt, mint a Rex életében vitathatatlanul legfontosabb személyt alaposabban megrajzoltam volna, nem elégedtem volna meg az egysíkú szociopata stílusjegyeivel.

A Hadállat futurisztikai szempontból is érdekes gondolatot fogalmaz meg, amit a magam részéről igaznak érzek:

“A humánok nem értik a jövőt, de sose értették. A sci-fi írók egyre csak papoltak a szingularitásról, ők pedig most itt állnak a küszöbén, és egyetlen vágyuk hátralépni. Túl erős, túl nagy, túl váratlan. Főleg a kiváltságosok, a gazdagok és befolyásosak félnek, akik túl sok szálon függnek a régi rendtől. A változás annak fáj a legjobban, aki a múlthoz láncolta magát.”

Úgy vettem észre, egyes jövőkutatók hajlamosak túlságosan nagy hangsúlyt fektetni a technológiai fejlődésre, és úgy képzelik el a jövőt, hogy ami technológiailag megvalósítható, az bizony a mindennapok része lesz egyszer. És közben megfeledkeznek az emberek megjósolhatatlan reakcióiról, amivel azt az új technológiát fogadják. A Hadállat még az utolsó oldalain is bizonytalanul fogalmaz, kétesélyesnek tartja, hogy nem dől-e dugába az a jövő, amit Asanto elképzel. Még számára is megjósolhatatlan a tömegek reakciója.

A világ egy olyan összetett, szociális, kulturális, gazdasági rendszer, amely bonyolultsága miatt gyakran teljesen kiszámíthatatlanul viselkedik. A futurológusoknak észre kellene vennie azt, hogy az ember technológiai fejlődése éppen emiatt teljesen egyenetlen, gyakran hosszú ideig stagnál, aztán berobban, és a különböző ágazatok nem egyszerre fejlődnek. Az ágazatok fejlettsége, megújulásának üteme között (telekommunikáció, közlekedés, ipar, mezőgazdaság, űrtechnológia, hadiipar, stb.) adott történelmi korban óriási eltérések lehetnek. Egy, a világ megváltoztatását ígérő, potenciális technológia pedig akár olyan apróságon is múlhat, mint például az, hogyan reagált Rex a tanúk padján… Mennyire másként is alakulhatott volna a Hadállat világa, igaz?

Elméletileg Elon Musk épp ma mutatja be Neuralink nevű projektjét a nagyérdeműnek. Ez egy olyan agyba ültethető eszköz, amellyel gépeket irányíthatunk a gondolatainkkal, zenét streamelhetünk közvetlenül az agyunkba, és rákapcsolja az embereket a hálózatra. Egy ehhez nagyon hasonló eszköz, a headware a Hadállat biomorfjainak nélkülözhetetlen tartozéka. Azonban a Neuralink fogadtatása jelenleg finoman szólva is vegyes, elég ha egy pillantást vetünk erre a közvélemény kutatásra.

Egyes futurológusok gyakran beleesnek abba a hibába is, hogy nehezen tudnak elvonatkoztatni a saját nézőpontjuktól, saját vágyaiktól. A transzhumanizmust vagy a szingularitást elképesztő, fantasztikus lehetőségnek tartó gondolkodók számára alapvető, hogy az elképzelt jövőt is annak megfelelően írják le. De eközben nem veszik számításba az ilyen technológiák iránt közömbös, óvatosan tartózkodó, vagy dühében vasvillát lóbáló emberek százmillióit.

Számomra a regény ezt kiválóan bemutatta, és kénytelen vagyok azt mondani, a jövőbe tartó úton mi is épp olyan elveszettek vagyunk, mint Rex, a saját öntudatának terhe alatt botladozó biomorf.

Értékelés: 10/10

Fumax, Budapest, 2018
ISBN: 9789634700456

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Brandon Hackett: XENO

Ezelőtt semmit sem olvastam Hackettől, de a Zsoldos-díj után megvettem a Xenót, és belevetettem magam. Az alapfelvetés nagyon izgalmas és nagyon aktuális téma, hiszen a migráció, az idegengyűlölet, a különböző kultúrák találkozása és egymás mellett élése valamilyen szinten mindenkit foglalkoztat és áthatja a világunkat. Önmagában véve nem új keletű téma, sőt, még a scifi-n belül sem számít annak, de az, ahogyan a Xenóban megjelenik tényleg egyedi és fantáziadús – egy darabig, ugyanis az utolsó harmadára sajnos szerintem megbicsaklik a történet (nem, nem arra a bizonyos fordulatra gondolok).

“2117-ben ​a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.
A gazdasági, környezeti és politikai káoszba süllyedt bolygót vízhiány, nyomor és helyi háborúk tépázzák. A lakosság a migrátorok, egy magasan fejlett idegen civilizáció uralma alatt szenved, akik féreglyukak ezrei révén három másik xenovilággal kapcsolták össze, és kényszerítették egymásra a különböző kultúrákat.
A túlnépesedett Spektrum bolygón ötvenmilliárd, alkotási kényszerben élő firka nyomorog, az energiazabáló hidrák a fagyott holdjuk jégrétege alatti óceánban élnek, amelyet azonban a mélybe süllyesztett, sugárzó atomhulladék-temetők egyre forróbbá tesznek, míg az egykor fejlett, mára azonban haldokló ostoros faj utolsó képviselői lassan elfelejtik, kik ők valójában, és az ősi bolygójuk maradványaiból épített aszteroidalánc mélyén múltjuk emlékeit kutatják.
Dr. Olga Ballard, az idegen kultúrákat tanulmányozó xenológusnő egy olyan összeesküvés közepébe csöppen, amely során nagy szükség van a szakértelmére és tudására. Xenókkal kell együttműködnie, és a legapróbb félreértések is katasztrófához vezethetnek. Idegen civilizációkon és különleges világokon átívelő csillagközi utazásra indul, melynek végén súlyos válaszok és kegyetlen döntések várnak rá.”

A regény legnagyobb rejtélye az, hogy mi a célja a migrátoroknak, miért kapcsolják össze a civilizációkat és kényszerítik őket egymás mellett élésre. Ez a kérdés többször is elhangzik a szereplők szájából, egészen sokáig, erre van felvezetve szinte minden (legalábbis látszólag).
A történet hősei, Olga és egy emberekből valamint xenókból összetevődő tikos csoport tagjai megpróbálják megfejteni ezt a rejtélyt, eljutni a migrátorokhoz, és valamiképp elvágni magukat tőlük. A kaland során két, hosszú felderítő expedícióban vehetünk részt Olgáékkal, ezek szolgáltatják a könyv gerincét. Nekem az első, az Ellipszisre és demenciában szenvedő, félelmetes lakóihoz, az ostorosokhoz történő utazás lett a kedvenc részem a regényből. Az ostorosok egyébként a legérdekesebb idegen lények ebben az univerzumban, szerintem érdekfeszítőbbek, mint maguk a migrátorok.

Néha a körmömet rágva vártam azt a pillanatot, amikor majd kiderül a migrátorok kiléte (utólag képtelenebbnél képtelenebb ötletek jutottak eszembe) – bár azt is el tudtam volna fogadni és teljesen megértettem volna, ha a motivációikra sosem derül fény. Azt kell, hogy mondjam, ez sokkal jobb döntés lett volna, mint az, amire végül a cselekmény kifutott.
A lelkesedésem nagyon hirtelen múlt el, amikor elolvastam azt a fejezetet a regény háromnegyede táján. A problémám nem magával a migrátorok motivációjával volt – az teljesen érthető és logikus, továbbá a regény mondanivalójába is tökéletesen illeszkedik. Sőt, olyannyira logikus, hogy már a fülszöveg elolvasása után ez, a legkézenfekvőbb válasz jutott az eszembe, ha feltettem magamnak a kérdést, “miért csinálhatták ezt a migrátorok?”. Erre, az elejétől fogva sejthető megoldásra még ráerősít a regény közepén Olga fejtegetése is, és utólag visszagondolva szinte hihetetlen, hogy a regény szereplői közül senkinek sem jut eszébe. Amikor pedig bekövetkezik a rejtély leleplezése, a szereplők, különösképp Olga, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, ledöbben, vele együtt pedig gondolom az olvasónak is át kellene ezt élnie. Ehelyett azonban úgy éreztem magam, mint egy lufi; a cselekmény egészen addig a pillanatig növelte a feszültséget, aztán a leleplezés nem pukkasztotta ki a lufit, hogy jó nagyot durranjon, hanem egyszerűen leeresztette.
A migrátorok motivációinak felfedése után megtudjuk hatalmuk valós mértékét is, hányféle fajt tartanak befolyásuk alatt, és itt is a legkézenfekvőbb válaszok következtek egymás után, a legősibb recept alkalmazásával. A Xeno, ami addig a fantáziadús ötletek tárházának bizonyult, épp a legfontosabb pillanatban vált konformista tucatalkotássá.

Sajnáltam, hogy csak ennyit kaptam ettől a leleplezéstől, és a könyv végét elolvasva még értelmetlennek is érzem azt a titokzatosságot, amivel a migrátorokat körbevette a regény. Hiszen a végkifejlet, a sokak által hiteltelen, dühítő fordulatnak tartott csavar (szerintem egyáltalán nem volt az rossz, bár tényleg elfért volna némi alapozás a kérdéses szereplő jellemére), valamint az utána következő, nagyon szépen kivitelezett befejezés fogalmazta meg azt, amiről a Xeno valójában szól: az ember legsötétebb oldaláról. Ehhez pedig nem kellett volna a migrátorokat valami döbbenetes rejtélynek beállítani, s ezáltal félrevezetni az olvasót. Mint egy krimiben, ahol az a fordulat, hogy tényleg az a fickó a gyilkos, aki vicsorogva, egy véres késsel a kezében állt az áldozat fölött, amikor letartóztatták a rendőrök…

Ha már kitértem a végső fordulatra is, és arra, hogy nem ártott volna jobban megalapozni azt annak a bizonyos karakternek a jellemében, ugyancsak ráfért volna még egy kis csiszolgatás a többi karakterre, még Olgára is. Atreides, Red5, Vanessa Nelson, Mark – sajnos azt kell mondjam, sablonos tucatkarakterek, és amikor valamelyik szereplő elhalálozott, a regény nem tudta átadni azt a szomorúságot, amit kellett volna. Látszott azonban, hogy Hackett mennyire szívesen írta a xenókat: Nyikau és Áramlati Kék remek, szerethető karakterek, minden jelenetet élvezet volt olvasni, amelyben szerepeltek, főleg azt, amikor Olga igyekezett áthidalni hármuk között a kommunikációs szakadékokat. Csapattá kovácsolódásuk is szépen fel lett építve, úgy éreztem, igazi barátság alakult ki Olga, a firka és a hidra között.

A végére még egy észrevétel, bár ez nem sokat von le a könyv élvezeti értékéből: az akciójelenetek röhejesek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha egy Looney Toons epizódot néznék…

Összességében véve a Xeno egy jó és fontos regény, ami a legjobbkor készült el, de félek, örökké aktuális marad. Ahogy Hackett szívfacsaró, keserű lezárása sugallja, úgy én is azt gondolom, hogy az ember nem változik, és egyik legrosszabb tulajdonságunk még évezredek múlva is meghatározza azt, hogyan viszonyulunk ahhoz, aki más, vagy máshonnan érkezett.
Sokan kérték a folytatást, és Hackett blogján olvastam, hogy egyszer lehet, hogy megírja. Szerintem ne, tönkrevágná azt a csodás, szomorú lezárást.

Értékelés: 8/10

Agave Könyvek, Budapest, 2017
ISBN: 9789634193562

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Claudia Fugazza: Csináld utánam!

Rendhagyó könyvajánlóval jelentkezem, ugyanis ez a mostani nem egy sci-fi, de még csak nem is regény, hanem a Metropolis Media kiadásában magyarul megjelent Csináld utánam! című módszertan-könyv. Mint tudjátok, a sci-fi mellett a másik szerelemem a kutyák világa, ez a könyv pedig egy új módszert ismeretet meg az olvasókkal a kutyakiképzésről, valamint a kutyák szociális tanulásáról.

Lehetséges-e szociális tanulással tréningezni a kutyákat? Igen!

A kiképzők és gazdák számára van egy igen jó hírünk. Magyar kutatók munkájának köszönhetően ma már tudjuk, hogy a kutyák képesek az emberi viselkedés megfigyelése révén új feladatokat elsajátítani. A Do As I Do hasznos lehet segítő- és terápiás kutyák vagy más munkakutyák képzése során is, de családi kutyáknak ugyanúgy, ha szeretnénk, hogy kedvencünk bonyolultabb feladatokat is meg tudjon tanulni. Azonban a Do As I Do módszernek van még egy nagy előnye: a gazdák, akik ezzel a módszerrel (is) dolgoznak, egy sokkal mélyebb kutya–gazda kapcsolatra tehetnek szert, ami az élet más területein is meghálálja magát.

A könyv tartalmazza a kezdő lépéseket és videomelléklettel segíti a módszer elsajátítását. A Do As I Do módszer azonban folyamatosan tovább alakul.

Az említett videó letöltéséhez szükséges adatokat megtalálja a könyvben.

Írója, Dr. Claudia Fugazza az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerezte meg PHD fokozatát az Etológia Tanszéken, és jelenleg is aktívan folytatja kutatásait a témában. Ennek a kutatásnak az eredménye ez a könyv, valamint a módszer, amelynek neve eredetileg “Do as I do” – vagyis csináld utánam (vagy csináld, ahogy én).

A könyvajánlót egy hozzáértő személlyel együtt írom, aki nem más, mint a feleségem, Rita, a Jócsontok fehérvári kutyaiskola tagja. A Csináld utánam! már felkeltette a figyelmét a jelentősebb magyar kutyaiskoláknak is, azonban azt már az elején hangsúlyozni kell, hogy ez a módszertan nem a kezdő kutyásoknak való. Tehát egész pontosan ez a könyv nem fog segíteni azoknak, akik éppen meg akarják tanítani Fifikét, hogy ne ráncigálja a pórázt és ne akarja meggyilkolni a szomszéd macskát vagy hogy kiszökdössön, amikor tombol a tüzelési időszak. A Csináld utánam! nem egy külön, teljes értékű tanulási módszer, hanem a már meglévőkre épít – feltételezi, hogy a kutyának már megvan az alapképzettsége (az azonban mindegy, hogy a hagyományos vagy a tükör módszer szerint képezték a kutyát).

Lényege a szociális tanulás, vagyis a fejlett, társas közegben élő állatok azon képessége, hogy kölyökkorban ellesik egymástól a fontos dolgokat.

A hat fejezetre bontott könyv első fejezete elmeséli, hogy Claudia hogyan jött rá erre a módszerre saját kutyája kapcsán. Síria, a csehszlovák farkaskutya imádott a megnyitott csapnál inni, és esténként mindig megkérte gazdáját, hogy nyissa meg neki. Egyik este azonban Claudia nem ért rá, ezért a kutya megoldotta maga. Amikor erre Claudia rájött, megleste a kutyát, és a saját szemével bizonyosodhatott meg róla, hogy Síria bizony elleste tőle, hogyan kell kinyitni a csapot!

Sokáig vita tárgya volt az a nézet, hogy a kutyák képesek a szociális tanulás révén embertől ellesni különböző dolgokat, azonban az ELTE Etológiai Tanszékén végzett kutatás bebizonyította, hogy igenis működik a dolog.

A második fejezet egy kicsit bővebb betekintést nyújt a szociális tanulásba, amelyet korábban már több fajnál is tanulmányoztak, például a delfineknél, papagájoknál, teknősöknél, fókáknál és a csimpánznál is. Mindegyik állat ellesett az embertől trükköket és képes volt alkalmazni is a tanultakat. Kutyák esetében a szociális tanulásra mutató jeleket felfedeztek már, például a drogkereső kutyák kiképzése közben: az a kölyök sokkal ügyesebbnek bizonyult, amelyik egy felnőtt drogkereső kutya mellett tanulhatott. De az embertől való szociális tanulás még sokáig ellentmondásos volt.

A harmadik fejezetben kezdődik az izgalmas rész, gyakorlati példákon keresztül vezet be a módszertanba. Először az utánzás szabályait kell megtanítanunk a kutyának olyan dolgokkal, amiket már tud. Tehát, ha a kutya például a hagyományos vagy a tükörmódszerrel megtanulta, hogyan kell vezényszóra megkerülni egy bóját, akkor úgy vezethetjük rá az utánzásra, imitációra, ha mi magunk megmutatjuk, mit kell tenni, és utána egy vezényszóval (pl. csináld!) dolgára küldjük. Az elő-tréning során hat feladatot kell a kutyának teljesítenie, csak vezényszóra, testjelek nélkül (tehát nem mutogatunk, csak mondjuk), és egyedül, emberi interakció nélkül.

A feladatok érdekesek, izgalmasak, főleg azok számára, akik szeretnék tágítani az ismereteiket a kutyakiképzések fajtáiról, valamint akiket komolyabban érdekel az etológia. Fontos leszögezni, hogy ez nem nevelési módszertan, hanem tanítási módszer, már jól nevelt és tanulni szerető kutyáknak.

A negyedik fejezet az alapozás után új dolgokat tanít, olyanokat, amilyeneket a kutya még nem tanult meg, illetve amiket a hagyományos módszerrel túl bonyolult lenne megtanítani neki. Például, húzza ki az egyik fiókot és hozzon belőle valamit…

A gyakorlatokhoz mellékelt folyamatábrák nagyon jók, szemléletesek, valamint ehhez még hozzájön a videó anyag, ami további segítséget nyújt, de egy tapasztaltabb gazdinak már a képek is elég segítséget nyújtanak. Ehhez még hozzáadódik Claudia egészen olvasmányos stílusa, a könyv közérthető nyelvezete, valamint a fordító, Petró Eszter hozzáértése – aki maga is az ELTE Etológia Tanszékén folytatta tanulmányait, és jelenleg az MTA Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Kutatócsoportjában dolgozik, továbbá kutyakiképző is.

Az ötödik fejezet kitér a bukkanókra, részletezi, hogy mire kell figyelni, például milyen legyen a kutya idegállapota a gyakorlatok közben (ne legyen túlságosan energikus, de ne is legyen teljesen lefárasztva), és milyen legyen a környezet, ahol tanulunk vele (ne legyen ingergazdag, ami elvonhatja az állat figyelmét).

 

 

A hatodik fejezetben Claudia összegzi az eddigieket, és elmondja, hogy elsősorban milyen kutyáknak ajánlja a módszert. Tárgymanipulációs feladatoknál kifejezetten előnyös, főleg segítő kutyák kiképzése során (csengetés, ajtónyitás, stb.), mert könnyebben tanítható az állat utánzással.
Ritát felvillanyozta ez az új módszertan, nagyon szeretné kipróbálni a két kutyánkkal, Angie-vel és Ranyval, valamint hozzátette, hogy a “do as I do” nagyon hasznos lehet túlérzékeny kutyák tanítására (mint amilyen a mi Ranynk, aki egy gorombább nézéstől is kiszaladna a világból), mert kizárólag pozitív megerősítéssel dolgozik.

Továbbá az is elnyerte a tetszését, hogy a könyv nem ígéri le a csillagokat az égről, tárgyilagos és objektív, az új módszertannal nem akarja kiváltani a régieket, hanem azokra építve teremt új lehetőségeket az oktatók és a kíváncsi gazdik előtt.

A könyvet köszönjük szépen a Metropolis Mediának!

A Csináld utánam! megvásárolható a Galaktika webshopjában és a könyvesboltokban.

 


Értékelés: 10/10

Bolt ára: 2990 Ft

ISBN: 978-615-5859-24-3

Brand: Univerzum Könyvek

Műfaj: ismeretterjesztő

Oldalszám: 112

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Charles Wilson: Affinitások

Robert Charles Wilson Pörgés című regénye az egyik kedvencem, lenyűgözött a történet monumentalitása, a felgyorsult idő és a probléma megoldására tett kísérletek döbbenetes mértéke, ezért kíváncsian vártam az Affinitásokat. A Pörgésen kívül azonban mást nem olvastam a szerzőtől (még), de így is régi ismerősként köszöntöttem a stílusát.

A regény fülszövege is nagyon érdekes kérdéseket feszegetett, ráadásul amúgy is imádom a társadalmi science-fictiont:

A közeli jövő. A katasztrófák és egyenlőtlenségek között vergődő emberiség megmentése, mai életformánk fenntarthatósága immár csak globális együttműködés keretében képzelhető el. Erre kínál új utakat a „humán szociodinamika” friss tudománya.
Adam Fisk szűk látókörű családja elől menekül Torontóba, hogy befogadóbb környezetet keressen a boldoguláshoz. Ekkor botlik bele az InterAlia nevű cégbe, amely az új technológia segítségével nem kevesebbet kínál, mint az egyformán gondolkodók tökéletes családját – persze nem önzetlenül. Az üzletből mégis sokkal fontosabb dolgok születnek, mint bárki előre gondolta volna, a létrejött huszonkét Affinitás-csoport tagjai egyre nagyobb befolyásra tesznek szert.
A tökéletes együttműködés azonban nem mindenki szemében áldás; akik a régi rend fenntartásában érdekeltek, nem szívesen adják át hatalmukat egy új nemzedéknek. És az Affinitások között is megkezdődik a rivalizálás. Talán az ember nem hazudtolhatja meg önmagát: a forradalmak ma is, holnap is, éppúgy, mint a múltban, könnyen vérontásba torkollhatnak.

A történet gyorsan beszippantott és érdeklődve faltam az oldalakat. A főszereplő Adam sok gondolatát éreztem magaménak, könnyen tudtam azonosulni vele, és vártam, mi sül ki ebből az egészből.

Azonban a lelkesedés egy idő után kissé alább hagyott. A három részre bontott regény első része hibátlanul mutatja be az Affinitásokhoz csatlakozó Adam ismerkedését a föníciai “táv” betű jelével megnevezett csoportjával. Azonban a második rész egy nagy időbeli ugrással folytatódik, ahol Adam már a táv falkáinak vezetésében is aktív részt vállal. Ezek a kihagyott évek (majd még egyszer a második és harmadik rész közötti időugrás esetében) szerintem a regény fájó pontjai, hiányosságai. Ugyanis, míg a Pörgésben szépen, fokozatosan láthattuk a világ változását a főszereplő, Tyler Dupree szemén keresztül, tanúi voltunk minden lényeges eseménynek, itt sokszor Adam elmeséléséből jövünk rá lényeges fordulópontokra, akár a magánéletével, akár az azzal szorosan összefüggő Affinitásokról van szó. Ez önmagában még nem lenne probléma, azonban egynémely ilyen átugrott esemény igen jelentős, nagy hatással van a világra vagy magára Adamre, illetve a körülötte lévő szereplőkre. A táv és hét nevű affinitáson kívül a többi húsz csak említés szintjén van (vagy még úgy sincs) jelen, és alig tudunk meg pár szükségtelen információt arról, hogy milyen embertípusok kerülnek ezekbe.

Adam amúgy egy igen érdekes figura. Sok szempontból hasonlít Tyler Dupree-re: ugyanaz a sztoikus, a magánéleti viharokat és a világ változását sokszor belenyugvással és enyhe közönnyel szemlélő figura. Tyler valódi érzéseit, gondolatait, kételyeit tisztán láthatta az olvasó, Adam meglátásai azonban sokszor rejtve maradnak előlünk, vagy legfeljebb csak sejteti az író, például néhány stratégiai pontossággal félbemaradt beszélgetéssel. Olyan érzésem volt, mintha Adam saját magának sem akarná bevallani, milyen kételyek ébredtek benne az Affinitások iránt. Amelyek persze később felszínre törnek, de ez már a történet végkifejlete.

Adamen kívül a többi szereplő kissé egyszerűbb, szerintem a befejezés szempontjából legfontosabb karakterekre (Jennyt, Aaront, Damian Lévayt, stb. értem ezek alatt) nem ártott volna több időt szánni, jobban elmélyedni bennük. Ez megint csak visszavezethető arra, hogy a regény szerintem túlságosan rövid lett, és az időbeli ugrások kárára váltak a sztorinak. Ráadásul ezeknek a fontosabb mellékszereplőknek a sorsa jórészt befejezetlenül marad a végén, sőt, sokan egyszerűen eltűnnek, mintha az író megfeledkezett volna róluk.

Ettől a problémától eltekintve – nevezetesen, hogy az Affinitásokba még elfért volna legalább egy vagy kettő, hasonló terjedelmű plusz rész – egy gyönyörűen megírt regényről van szó, amely komoly gondolatokat ébreszt az olvasóban. A társadalom szerkezetét boncolgató kérdések nagyon aktuálisak, a safe space-ek, interneten terjedő ideológiák köré szerveződő, zárt csoportok, közösségi oldalak kora legalább annyi veszélyt rejtenek magukban, mint amennyi előnnyel szolgálhatnak az emberiségnek, és senki sem tudja biztosan, hová vezet majd az az út, amin elindultunk. Az Affinitások egy olyan elképzelést valósít meg, amelyben a safe space-ek ötlete az elképzelhető legmagasabb szinten szerveződik és alakul át egy újfajta “nációvá”, amely aztán egyre több és több önrendelkezést valósít meg, illetve követel ki magának. Az elmélet egyszerre utópisztikus és elkeserítő, és kétségkívül első hallásra nagyon vonzó, hogy kizárólag olyan emberekkel vehessük körbe magunkat, akikkel mindenben egyetértünk és egy húron pendülünk. Azonban egy ilyen alapon szerveződő társadalmi csoport – ha autonómiára törekszik – hosszú távon kudarcra lenne ítélve, éppen alapvető tulajdonsága, a véleménykülönbségek minimalizálása és az egyetértés maximalizálása miatt. A konstruktív vita, a nézőpont-különbségek, az, hogy különböző személyiségek különbözőképpen közelítenek meg egy adott problémát, az emberi civilizáció sajátossága, működésének elengedhetetlen eleme. Úgy is mondhatnám: égető szükségünk van arra, hogy ne értsünk egyet mindig mindenben!

Visszatérő kérdés az Affinitások kapcsán, hogy vajon sci-finek bélyegezhetjük-e vagy sem. Letya ajánlójában úgy fogalmazott, hogy az Affinitások nem science-fiction, hanem társadalmi dráma, és valóban: a sci-fi elemek nagyon minimális mértékben vannak jelen, bár tagadhatatlan tény, hogy azok az elemek a történet magvában találhatók. Az InterAlia cég által alkalmazott szűrés, amellyel a jelentkezőket besorolják a huszonkét Affinitás valamelyikébe, nagyon fejlett, ma még nem létező algoritmusokon és az agyat vizsgáló eszközökön alapulnak. A bibi ott van, hogy ezek a nagyon fejlett eszközök itt vannak a küszöbön – akár már holnap valósággá válhatnak. Körülbelül olyan ez, mintha az első okos telefonok megjelenése előtt röpke egy évvel írt volna valaki egy olyan regényt, amely ehhez hasonló telefonok társadalomra gyakorolt hatásáról szól.

Nagyon billeg a mérleg, hogy az Affinitások sci-fi-e vagy sem, de én amondó vagyok, hogy még éppen az.

Ez azonban teljesen lényegtelen kérdés a mű minőségét tekintve, amely nagyszerű, a mű elgondolkoztat és leköti az embert, csak jó lett volna, ha az író egy kicsit bő lére ereszti a mondandóját és jobban elmerül az eseményekben. Mert egy ilyen téma megérdemelte volna azt a plusz száz oldalt.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

A regény megvásárolható a Galaktika webáruházában és a könyvesboltokban.

 


Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5508 82 0

Metropolis Media, 2017

Fordította: J. Magyar Nelly

Terjedelem: 310 oldal

Bolti ár: 3490,- Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Tal M. Klein: Portál

Tal M. Klein, magyar származású amerikai sci-fi író első regénye a Portál (eredeti címén a The Punch Escrow), amely olyan, elképzelt jövőbe repít minket, ahol a teleportáció a leghétköznapibb közlekedési forma, ahol a nanotechnológiának hála a várható élettartamot sikerült százötven évnél is hosszabbra kitolni, a genetikailag módosított szúnyogok raja pedig a légszennyezést zabálja a város fölött.

Főhősünk, Joel Byram egy hétköznapi fickó, aki azzal keresi kenyerét, hogy beugratós vicceket mesél mesterséges intelligenciáknak, hogy ez által azok emberibbé váljanak – ezt hívják a könyvbeli szakkifejezéssel élve “sózásnak”. Joel épp nyaralni indul feleségével, Sylviával Costa Ricába, hogy megpróbálják helyrehozni kihűlt házasságukat, amikor terrortámadás éri a teleportáló állomást. Joel túléli a balesetet, azonban hamarosan megtudja, hogy a támadás következtében egy bizarr baleset és félreértés folytán megkettőződött. A két Joel az élő bizonyítéka annak, hogy a teleportálás nem egészen úgy működik, ahogyan azt az embereknek bemesélték, ezért az International Transport nevű óriásvállalat emberei mindent megtesznek azért, hogy eltüntessék a két, élő bizonyítékot.

Igen szórakoztató regény a Portál, gyorsan beszippantja az olvasót, aki egy bámulatos részletességgel (néha túlzottan is, de erről később) felépített világban találja magát. A helyzetkomikum, Joel néhol infantilis humora, valamint a mesterséges intelligenciák, appok az emberi viselkedéstől oly idegen mivolta bőven szolgál kacagtató percekkel.

De Klein nem csak humorral próbálja eladni a regényt, hanem a döbbenetes mennyiségű információtartalommal, amellyel megfesti ezt a világot. Néhol olyan érzésem volt, hogy a történet már-már túlírt, ugyanis a jövőbeni technológiák és az elmúlt száz év történései (a regény a XXII. század derekán játszódik) nem csak leíró részekben kerülnek kifejtésre, hanem még lábjegyzetekben is, amelyeket néha nem elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy megértse az olvasó. Ezeknél a lábjegyzeteknél éreztem azt, hogy kicsit már sok, ráadásul olyan stílusban írta meg Klein, mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy fejfájást okozzon. Nem egyszer kiáltottam fel ezen lábjegyezetek elolvasása után, hogy “mi van?!” Ez azonban később már inkább önmagában is szórakoztatóvá válik, hiszen hogy lehetne annál jobban szemléltetni az eljövendő, számunkra isteni színvonalú technológiai vívmányait, mintha szembesítenek vele, hogy a mai kor embere számára ez majdhogynem felfoghatatlan? Ami Joel számára a hétköznapi élet, az számunkra még idegen és bonyolult.

Azonban a problémák, amelyek a teleportációból fakadnak, nagyon is valósak, és Klein remek érzékkel boncolgatja a filozófiai kérdéseket is, amelyeket ez a technológia felvet. Meddig terjed az ember énképe, meddig tekinthető valaki önmagának, és mikortól beszélhetünk csak egy másolatról? Hogyan befolyásolja ez a technológia a lélekről vallott felfogást, hogyan birkóznak meg vele a vallásos emberek? A vallásnak kiemelt szerepet szán Klein a regény világában. Alapvetően kétpólusú világ fogad minket: az egyik, ismerősebb science-fiction környezet a mai nyugati társadalomból nőtte ki magát, és ért el odáig, hogy a kormányok szerepe már csak látszólagos, és mindent a nagyvállalatok irányítanak; a másik pólus a levanteiek társadalma, amely elutasítja a teleportációt és három nagy világvallás egyesítéséből született kultúrájuk szerves része az emberek életének. Klein nem e két világ szembeállításából építi fel az alapkonfliktust, nem tör lándzsát egyik világnézet felett sem, csupán kérdéseket dob elénk, amelyekről az események tükrében eldönthetjük, melyik világnézetet tartjuk helyesnek vagy igaznak.

Ami Klein regényében a fő konfliktust szüli az egyrészt a túlzott elvakultság – egyik oldalon egy bigott szekta, másikon az istent játszó, őrült tudós archetípusa. A regény jól ismert és a zsánerben sokat látott karaktertípusokat vonultat fel, és maga a történetszövés fonala, alapkonfliktusa is ismerős lehet más alkotásokból, de Klein mindegyiken tud akkorát csavarni, hogy egyedivé és emlékezetessé tudja tenni. Talán az egyetlen olyan stílusjegy, amelyet erőltetettnek, szükségtelennek tartottam, az a nyolcvanas évek popkulturális utalásai. Manapság ez iszonyú népszerű, elég, ha csak a Ready Player One-ra gondolunk, vagy a Stranger Things sorozatra. Azonban míg a Ready Player One történetében kiemelt szerepe és jelentősége volt ezeknek a retro-hangulatelemeknek, addig itt úgy tűnik, a szerző csak gondolt egyet és beledobálta. Nincs semmilyen különösebb jelentősége a sztori vagy a karakter jelleme szempontjából, hogy Joel imádja az 1980-as évek zenéjét és filmjeit – ez, különösebb magyarázat nélkül amúgy is eléggé valószínűtlennek hangzik egy XXII. századi fickó szempontjából. Szóval úgy éreztem, hogy Klein csak azért keverte bele ezt az adalékot, mert manapság divatos, de funkciót nem adott neki.

Összességében véve nagyon kellemes olvasmányról van szó, amely a szórakoztatás mellett elgondolkodtat, megdolgoztatja az olvasó agyát, és azon kapja magát, hogy falja az oldalakat. Az akció filmszerű és izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag – bár a regény közepénél apróbb stílusváltásnak éreztem, hogy a korábbi “menekülök – majdnem elkapnak – elájulok – valaki megment” sorba hirtelen beköszön a naturális trancsírozás (kitört nyakak, bezúzott fejek és leszakadó végtagok), mintha Klein meg akarta volna mutatni, hogy ilyet is tud. De nem baj, a hangulat remek ezekben a részekben is, csak hirtelennek találtam a váltást.

Állítólag hamarosan film is készülhet belőle, legalábbis elkeltek a megfilmesítési jogok. Meglátjuk, mit hoz ki belőle az álomgyár lehet belőle akár egy második Emlékmás is (mármint a Schwarzenegger-félére gondolok, nem a remake borzalomra).

Bátran ajánlom a Portált a hard-sf rajongóinak, a bizarr, néhol humoros sci-fi kedvelőinek.

A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.

 


Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5628 71 9

Metropolis Media, 2018

Fordította: Tamás Dénes

Terjedelme: 328 oldal

Ára: 3990 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Kroese: Tudatzavar

Robert Kroese legújabb regénye őrült nyomozásra hívja olvasóit. Korábban semmit sem olvastam a szerzőtől, így csak az alapján tájékozódhattam róla, amit a neten találtam, illetve, amit a kötet végén írtak. A regényről több helyen megjegyezték, hogy hajaz a Szárnyas Fejvadász világára, és olyan, mintha Philip K. Dick művét Terry Pratchettel íratták volna újra. Mégsem alakult ki bennem egy tiszta kép arról, hogy mire számíthatok a regénytől, amely végül rendesen meglepett – jó értelemben!

A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk egy Összeomlás után, amely teljesen átformálta a ma ismert Los Angelest. Az Angyalok Városa két részre tagolódik ebben a világban: a fallal körülvett belső területeken nagyjából normális körülményekben halad tovább az élet, a falon kívüli, úgynevezett Kirekesztési Térben viszont burjánzik a bűnözés és a nyomor.

Ebben a kettős világban tevékenykedik Erasmus Keane magánnyomozó (aki ragaszkodik a jelenségkutató megnevezéshez) és társa, Blake Fowler. Legújabb megbízójuk az Esper Corporation nevű biotechnológiai vállalat, akik egy különleges, génmódosított birka felkutatásával bízzák meg őket, amelyet a laborjukból loptak el. Hamarosan pedig egy másik ügyük is lesz: egy gyönyörű tévé sztár, Priya Mistry attól tart, valaki az életére tör, és segítségért könyörög Erasmus Keane-nek, hogy védje meg.
Hamarosan megdöbbentő titkok sorozatára bukkan a nyomozópáros, és rájönnek, hogy a két ügy – a tévésztár és az ellopott birka esete – szorosan összefügg egymással, a háttérben pedig egymással vetélkedő erők munkálkodnak egy ördögi terv végrehajtásán.

A Tudatzavar nagyon élvezetes olvasmány volt, a történet gördülékenyen halad előre, egymást követik a meglepő vagy épp nevetésre késztető jelenetek. Ez egyébként a történet egyik legnagyobb erénye, noha nem kifejezetten komédiára kell gondolnunk. A humor forrása nem sorozatosan durrogtatott poénok vagy gegek, hanem a cselekmény abszurditásából és Erasmus Keane jelleméből fakad.

A sztorit nem Erasmus szemszögéből láthatjuk, az elbeszélőnk a segítőtársa, Blake Fowler, az egykori biztonsági alkalmazott / ex-katona. Fowler egy meglehetősen hétköznapi fickó – legalábbis Erasmushoz képest, rajta keresztül az olvasó is csak próbálja felfogni Keane gondolkodásmódját, amely minden, csak nem átlagos. Ez a felállás a Sherlock Holmes történeteket juttatta eszembe, ahol a sztorik túlnyomó többségét Watson narrálja, az olvasó pedig vele együtt lohol Holmes nyomában. Azonban Erasmus Keane nem csupán a túlzottan intelligens, különc zseni mintapéldánya – jóllehet, elsősorban ez határozza meg a karakterét -, de el is tér ettől az archetípustól abban, hogy nem mindig a logikus gondolkozást tartja célravezetőnek. Megérzések, fejben elkészített jellemrajzok alapján nyomoz, gyakran úgy zár ki az ügyből lehetséges gyanúsítottakat, hogy csupán egy pillantást vet a cipőjükre. Fowler – és ezáltal az olvasó – elméje emiatt néha nehezen veszi be Erasmus következtetéseit, gyakran egyenesen egy idiótának láthatjuk. Továbbá Erasmus Keane karaktere abban sem a “szuper detektív” látszatra hajaz, hogy az akcióban, tűzpárbajokban, rajtaütésekben teljességgel hasznavehetetlen figura, akinek a kezébe még Fowler is csak alapos átgondolás után nyomna fegyvert. A híres tévésorozat főszereplőjéhez, Monkhoz sem hasonlítanám, mert Monk számos fóbiája és lineáris gondolatmenete, egyértelműen logikára alapuló következtetései sem hasonlítanak Keane munkamódszeréhez és jelleméhez. Egyszóval nagyon ötletes karakter, amelynek megalkotásával Robert Kroese képes újat mutatni a témában.

Egyébként a regény számtalan tipikus elemét vonultatja fel a klasszikus detektívtörténeteknek, noire-oknak, cyberpunk történeteknek, és találunk pár utalást is (pl. Tannhauser Institut a Szárnyas Fejvadász Tannhauser Kapujáról). A típuskarakterek közül a már említett különc zseni és hétköznapibb társa mellett rendre visszaköszön az oldalakról a drabál, de vajszívű testőr, a minden hájjal megkent cégvezető, az autisztikus tüneteket mutató tudós, a paranoiás filmcsillag, az alvilág királya, vagy például a gonosz médiamogul. Mégis, Kroese képes csavarni egyet-egyet ezeken a karaktereken, amelyek meghökkentő, és gyakran nevetséges jelenetek sorát hozzák (vegyük például azt a részt, amikor az alvilág királyáról kiderül, hogy mi az eredeti szakmája). A fordulatok pedig a sztori végéhez közeledve annyira összekuszálódnak (de nyugi, ki is bogozza a végére az író!), hogy egy teljesen abszurd, szinte szürreálisba hajló finálét kapunk. A filmszerű jelenetekben pedig olyan kis megmosolyogtató szituációkra bukkanunk, mint amikor a legnagyobb tűzpárbaj közepette átrohan az emberek között egy százharminc kilós, bégető óriásbirka.

Az egyetlen furcsaság (talán hiba?), amit fel tudok hozni a regénnyel kapcsolatban, az a Gwen-mellékszál, illetve a második fejezetben tárgyalt előzmények. Amikor elkezdtem olvasni a regényt, meggyőződésem volt, hogy egy sorozat második vagy sokadik részébe fogtam bele, ugyanis a második fejezet épp úgy tárgyalja Erasmus Keane és Blake Fowler megismerkedésének történetét, mint amikor az író egy előző epizódot akar összefoglalni, és emlékeztetni az olvasót a lényeges pontokra. Ám kis kutakodás után rájöttem, hogy a Tudatzavarnak nincs előző része, vagyis ez az első rész egy remélhetőleg minél hosszabb életű SF/krimi-sorozatban.

A regény folytatása már elkészült The Last Iota címmel, amelyben Keane és Fowler újabb nyomozását ismerhetjük meg, és cselekménye szorosan összefügg a Tudatzavar utolsó jelenetével. Nagyon remélem, hogy ez is megjelenik majd magyar kiadásban, főleg, ha hasonló színvonalat képvisel, mint a Tudatzavar.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

 


Értékelés: 10/9

Eredeti cím : The Big Sheep

Fordító : Fedina Lídia

Oldalszám : 328

ISBN : 978-615-5628-43-6

Ár : 3 490 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]