AJÁNLÓ – Tal M. Klein: Portál

Tal M. Klein, magyar származású amerikai sci-fi író első regénye a Portál (eredeti címén a The Punch Escrow), amely olyan, elképzelt jövőbe repít minket, ahol a teleportáció a leghétköznapibb közlekedési forma, ahol a nanotechnológiának hála a várható élettartamot sikerült százötven évnél is hosszabbra kitolni, a genetikailag módosított szúnyogok raja pedig a légszennyezést zabálja a város fölött.

Főhősünk, Joel Byram egy hétköznapi fickó, aki azzal keresi kenyerét, hogy beugratós vicceket mesél mesterséges intelligenciáknak, hogy ez által azok emberibbé váljanak – ezt hívják a könyvbeli szakkifejezéssel élve “sózásnak”. Joel épp nyaralni indul feleségével, Sylviával Costa Ricába, hogy megpróbálják helyrehozni kihűlt házasságukat, amikor terrortámadás éri a teleportáló állomást. Joel túléli a balesetet, azonban hamarosan megtudja, hogy a támadás következtében egy bizarr baleset és félreértés folytán megkettőződött. A két Joel az élő bizonyítéka annak, hogy a teleportálás nem egészen úgy működik, ahogyan azt az embereknek bemesélték, ezért az International Transport nevű óriásvállalat emberei mindent megtesznek azért, hogy eltüntessék a két, élő bizonyítékot.

Igen szórakoztató regény a Portál, gyorsan beszippantja az olvasót, aki egy bámulatos részletességgel (néha túlzottan is, de erről később) felépített világban találja magát. A helyzetkomikum, Joel néhol infantilis humora, valamint a mesterséges intelligenciák, appok az emberi viselkedéstől oly idegen mivolta bőven szolgál kacagtató percekkel.

De Klein nem csak humorral próbálja eladni a regényt, hanem a döbbenetes mennyiségű információtartalommal, amellyel megfesti ezt a világot. Néhol olyan érzésem volt, hogy a történet már-már túlírt, ugyanis a jövőbeni technológiák és az elmúlt száz év történései (a regény a XXII. század derekán játszódik) nem csak leíró részekben kerülnek kifejtésre, hanem még lábjegyzetekben is, amelyeket néha nem elég egyszer elolvasni ahhoz, hogy megértse az olvasó. Ezeknél a lábjegyzeteknél éreztem azt, hogy kicsit már sok, ráadásul olyan stílusban írta meg Klein, mintha szándékosan az lett volna a célja, hogy fejfájást okozzon. Nem egyszer kiáltottam fel ezen lábjegyezetek elolvasása után, hogy “mi van?!” Ez azonban később már inkább önmagában is szórakoztatóvá válik, hiszen hogy lehetne annál jobban szemléltetni az eljövendő, számunkra isteni színvonalú technológiai vívmányait, mintha szembesítenek vele, hogy a mai kor embere számára ez majdhogynem felfoghatatlan? Ami Joel számára a hétköznapi élet, az számunkra még idegen és bonyolult.

Azonban a problémák, amelyek a teleportációból fakadnak, nagyon is valósak, és Klein remek érzékkel boncolgatja a filozófiai kérdéseket is, amelyeket ez a technológia felvet. Meddig terjed az ember énképe, meddig tekinthető valaki önmagának, és mikortól beszélhetünk csak egy másolatról? Hogyan befolyásolja ez a technológia a lélekről vallott felfogást, hogyan birkóznak meg vele a vallásos emberek? A vallásnak kiemelt szerepet szán Klein a regény világában. Alapvetően kétpólusú világ fogad minket: az egyik, ismerősebb science-fiction környezet a mai nyugati társadalomból nőtte ki magát, és ért el odáig, hogy a kormányok szerepe már csak látszólagos, és mindent a nagyvállalatok irányítanak; a másik pólus a levanteiek társadalma, amely elutasítja a teleportációt és három nagy világvallás egyesítéséből született kultúrájuk szerves része az emberek életének. Klein nem e két világ szembeállításából építi fel az alapkonfliktust, nem tör lándzsát egyik világnézet felett sem, csupán kérdéseket dob elénk, amelyekről az események tükrében eldönthetjük, melyik világnézetet tartjuk helyesnek vagy igaznak.

Ami Klein regényében a fő konfliktust szüli az egyrészt a túlzott elvakultság – egyik oldalon egy bigott szekta, másikon az istent játszó, őrült tudós archetípusa. A regény jól ismert és a zsánerben sokat látott karaktertípusokat vonultat fel, és maga a történetszövés fonala, alapkonfliktusa is ismerős lehet más alkotásokból, de Klein mindegyiken tud akkorát csavarni, hogy egyedivé és emlékezetessé tudja tenni. Talán az egyetlen olyan stílusjegy, amelyet erőltetettnek, szükségtelennek tartottam, az a nyolcvanas évek popkulturális utalásai. Manapság ez iszonyú népszerű, elég, ha csak a Ready Player One-ra gondolunk, vagy a Stranger Things sorozatra. Azonban míg a Ready Player One történetében kiemelt szerepe és jelentősége volt ezeknek a retro-hangulatelemeknek, addig itt úgy tűnik, a szerző csak gondolt egyet és beledobálta. Nincs semmilyen különösebb jelentősége a sztori vagy a karakter jelleme szempontjából, hogy Joel imádja az 1980-as évek zenéjét és filmjeit – ez, különösebb magyarázat nélkül amúgy is eléggé valószínűtlennek hangzik egy XXII. századi fickó szempontjából. Szóval úgy éreztem, hogy Klein csak azért keverte bele ezt az adalékot, mert manapság divatos, de funkciót nem adott neki.

Összességében véve nagyon kellemes olvasmányról van szó, amely a szórakoztatás mellett elgondolkodtat, megdolgoztatja az olvasó agyát, és azon kapja magát, hogy falja az oldalakat. Az akció filmszerű és izgalmas, meglepő fordulatokban gazdag – bár a regény közepénél apróbb stílusváltásnak éreztem, hogy a korábbi “menekülök – majdnem elkapnak – elájulok – valaki megment” sorba hirtelen beköszön a naturális trancsírozás (kitört nyakak, bezúzott fejek és leszakadó végtagok), mintha Klein meg akarta volna mutatni, hogy ilyet is tud. De nem baj, a hangulat remek ezekben a részekben is, csak hirtelennek találtam a váltást.

Állítólag hamarosan film is készülhet belőle, legalábbis elkeltek a megfilmesítési jogok. Meglátjuk, mit hoz ki belőle az álomgyár lehet belőle akár egy második Emlékmás is (mármint a Schwarzenegger-félére gondolok, nem a remake borzalomra).

Bátran ajánlom a Portált a hard-sf rajongóinak, a bizarr, néhol humoros sci-fi kedvelőinek.

A kötetet köszönöm a Metropolis Media Kiadónak.

 


Értékelés: 10/8

ISBN: 978 615 5628 71 9

Metropolis Media, 2018

Fordította: Tamás Dénes

Terjedelme: 328 oldal

Ára: 3990 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Az emberiség legnagyobb találmánya

2016 augusztusában írtam egy cikket az internetről a Scifi.hu-ra, ekkor lett ugyanis huszonöt éves a világ első weboldala.

A Megtisztítás című novellám azt a problémát járja körül, amely miatt – és amelynek ellenére – az internet az emberiség legnagyobb technológiai vívmányának nevezhető – legalábbis szerintem.

Alighanem elég sokan beszélgettünk már arról ismerőseinkkel, barátainkkal, legalább egyszer, hogy mi a világ legnagyobb találmánya. Szinte klasszikus válasz a könyvnyomtatás vagy az írás felemlegetése, mint az emberiség legmeghatározóbb vívmánya. Szokták még említeni az elektromosságot, a belső égésű motort, sőt, a Donnie Darko filmben a címszereplő a higiéniát nevezi meg, mint a társadalmunkat leginkább átformáló felfedezést.

 

 

És hogy szerintem miért az internet az emberiség legnagyobb találmánya?  Nem tagadom, hogy személyesen is rajongok érte, internetfüggő vagyok, naponta nagyjából négy-öt órát töltök olvasgatással a világhálón és egy informatikai cégnél dolgozom. Ezek mellett nem csoda, ha ilyen fontos felfedezésnek tartom a “hálózatok hálózatát”, de van egy tulajdonsága, melyben – hatását tekintve – túlszárnyalta a könyvnyomtatást, sőt, magát az írást is.

Az internet hangot adott a hülyéknek.

Igen, ez a tulajdonsága teszi a legnagyobb emberi találmánnyá. Nem azt mondtam, a legjobb találmánnyá (az a cím, azt hiszem a mogyorós tejcsokit illeti), hanem a legnagyobbá. Legnagyobbá olyan értelemben, hogy a hatása globálisabb és nagyságrendekkel gyorsabb volt, mint az írásé vagy a könyvnyomtatásé. A Gutenberg-féle nyomtatott könyv nem terjedt olyan drasztikus sebességgel, mint később az internet (alig huszonöt év alatt behálózta a világot) és sokáig csak egyházi könyveket nyomtattak.

Az írás ködbe veszett feltalálásának idején szintén szűk népcsoportok képessége volt, és később egy-egy civilizáción belül is csak a legfelső, írnoki, papi és/vagy uralkodói rétegek tudtak írni és olvasni. Az analfabetizmus még a huszadik században is kiemelkedő probléma volt Európában, hát még a világ többi részén.

Hogy megváltoztatta-e a társadalmat az írás és a könyvnyomtatás? Hát persze, ez vitathatatlan. Na de olyan gyorsan és olyan globálisan, mint az internet? Közel sem.

De mi ez, hogy hangot adott a hülyéknek? Miért lenne ettől a legnagyobb találmány?

 

 

Természetesen akkoriban is akadtak idióták által írt könyvek, sarlatánok tették közzé hamis kutatási eredményeiket, tudományosnak csúfolt könyvekben próbálták megcáfolni Darwint, de ezeknek az írói általában maguk is rendelkeztek a korszak tudásának egy jó nagy szeletével. Nem úgy próbálták meg cáfolni az evolúció elméletét, hogy egy mondaton belül nyolc helyesírási hibát vétettek és köszönőviszonyban sem voltak a mondat végi ponttal vagy a nagybetűvel.

Az internet korában azonban tízezrek olvassák el és adnak hitelt olyan emberek szavainak, akik azt mondják, hogy a Föld lapos, az oltások autizmust okoznak és, hogy Ferenc pápa gyíkember.

Az internet úgy csinál leostobázott senkiházit a harmincéves kutatómunkával a háta mögött felszólaló fizikusból, hogy közben piedesztálra emel ötödikdimenziós metatronkristály-szellemmasszázsról hadováló, iskolapadot csak távolról látott jöttmenteket. A nyomtatott könyv nem tudta így feje tetejére állítani az emberi civilizációt – akadtak azért csúnya esetek (Mein Kampf, A vörös könyvecske, A Szürke 50 Árnyalata), de nem napi jelleggel, milliókhoz azonnal eljutva mindenféle kritikus felhang, urambocsá lektorálás és ellenőrzés nélkül.

Az információ ellenőrizetlenül, kontrollálhatatlanul és szó szerint fénysebességgel terjed – de ez nem mindig jó.

Van még egy tulajdonsága az internetnek, melyet a korábban említett találmányok nem hordoztak magukban: képes hatalmat adni az átlagember kezébe. Még pedig nem akármilyen hatalmat! Olyat, amelytől a Pentagon legbelső kis szobácskájában üldögélő marcona embereknek is összerándul a gyomra. Ez a hatalom nem igényel iskolát; nem igényel milliárdokat érő felszerelést, amelyet csak cégek vagy állami hivatalok engedhetnének meg maguknak; nem igényli egy hadsereg összehangolt, hibátlan együttműködését. Csupán egyetlen ember mániákus elszántsága szükséges hozzá.

Hogy csak néhányat említsünk:

  • Epsilon – 2011-ben hackerek adatokat szivárogtattak ki a JP Morgan Chase és egyéb más gigavállalatok szervereiről, ezzel közel négy milliárd dollárnyi kárt okozva.
  • Sven Jaschan – Egy srác a 18. születésnapján, 2004-ben útjára engedett egy vírust, mely világszerte problémákat okozott. A Delta Air Lines számítógépeit is megzavarta, így egy rakás transzatlanti járatot törölni kellett. A Microsoft 250.000     dolláros díjat tűzött ki rá, három hónapos embervadászatot követően kapták el.

  • Michael Calce – Egy tizenöt éves fiú, akit hacker körökben MafiaBoy néven ismertek még 2000-ben sikeresen feltörte a Dell, a Yahoo, a Fifa.com, az Amazon, az EBay és a CNN biztonsági szervereit, összesen 1,2 milliárd dollárnyi kárt okozva.

Ugyanakkor elkeserítő, hogy míg az internet egy hatalmas lehetőség a tudás szabad terjedésére, mégsem ezért, hanem az idióták diadalmenetéért és a cyber-hadviselés megszületéséért nevezhetjük a világunkat átformáló legnagyobb találmánynak. Olyan, mint az angol vécé: mindenki használja, de szinte mindenki rosszul.

 

 

Ennek ellenére én minden vitában a védelmére kelek. Sokan vádolják az internetet azzal, hogy elkorcsosítja az embert (ezt megkapta már anno a tévé is), azonban szerintem az ember mindig is ilyen volt, az internet csupán egyike azon vívmányoknak, melyek megmutatják az igazi arcunkat. Régen sem voltunk mások.

A science fiction irodalom kiválóságai persze – kihasználva fantasztikus ember-, technika- és társadalomismeretüket – már jóval előre megjósolták az internet létrejöttét, mielőtt az első weboldal nyilvánossá vált, és gyakran hasonló konklúzióra jutottak, mint ami a valóságban történt.

Isaac Asimov A Mezítelen Nap című robotregényében a Solaria bolygó lakói nem tartanak egymással fizikai kapcsolatot, soha nem tartózkodnak egy légtérben, csak virtuálisan ismerkednek és beszélnek egymással. Jóllehet, nem egy monitorban látják egymást, hanem hologramként kivetítve a szobájukban. A solariaiakban nem nehéz ráismernünk a külvilágtól elzárkózó internetfüggőkre.

William Gibson Neurománca megkerülhetetlen alapműve a cyberpunk stílusnak, és 1984-ben megjósolta az adatbázisok világméretű összekapcsolását.

1979-ben Douglas Adams Galaxis Útikalauz Stopposoknak című fergeteges művében az Útikalauz egy mindenki által szerkeszthető galaktikus méretű Wikipédiának tűnhet, melyet egy kicsi, tablethez hasonló eszközön keresztül érnek el a stopposok.

Orson Scott Card 1986-os Végjáték című regényében pedig a főszereplő Peter és Violet Wiggen úgy tesz közzé politikai esszéket egy mindenki számára hozzáférhető hálózaton, mint ahogy ma a bloggerek teszik azt.

Azonban minden írót megelőzött Mark Twain, mikor 1898-ban megírta a “From the London Times of 1904” című novelláját. Talán sokan nem tudták, de Mark Twain bizony alkalomadtán írt science fictiont is. Ebben a történetében feltalálja a telelektroszkópot, egy olyan eszközt, amely a telefonkábelek segítségével hoz létre egy világméretű hálózatot. A telelektroszkóp segítségével az emberek megnézhették, hogy mit csinálnak mások a világ bármely pontján, bármikor. A történetben egy gyilkossággal gyanúsított férfit mentenek fel, mikor életben találják az állítólagos áldozatot, Pekingben, amelyet egy élő kamerafelvétel bizonyít. Ez egészen úgy hangzik, mint a mai közösségi hálózatok.

Az internet megjelenése szükségszerű és elkerülhetetlen lépés volt az emberi történelemben, csakúgy, mint előtte az írás vagy a kerék feltalálása. Szükségtelen azon vitatkozni, jobbá vagy rosszabbá tette-e az emberiséget, az okozott kár vagy az ígért haszon-e a nagyobb. Az ilyen meddő viták helyett inkább magunkba kell néznünk és kétszer meggondolni, mielőtt billentyűzetet ragadunk.

De nincsenek hiú ábrándjaim. Az ember nem változik. Csak a technológia.

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Az Enceladus jégvilága

A Nightingale egyik fejezete a Szaturnusz gyönyörű holdján, az Enceladuson játszódik. Ez a jégvilág a Szaturnusz hatodik legnagyobb holdja, azonban ennek ellenére csak 505 kilométer átmérőjű (1/7-e a Hold méretének). Különlegessége, hogy felszíne csaknem teljes egészében visszaveri a rávetődő napfényt, továbbá azért is figyelemre méltó, mert az Io és a Triton holdak mellett ez a külső Naprendszerben fellelhető egyik olyan égitest, amelyen aktív kitörési tevékenységet figyeltek meg.

Amióta William Herschel felfedezte 1789-ben, sokáig nem vizsgálták az Enceladust. A voyager-2-re kellett várni, hogy képeket készítsen a felszínéről, de a Cassini-Huygens szonda 2005-ben alaposabban megvizsgálta. Rájöttek, hogy a Voyager-2 által készített képek óta sok változáson ment keresztül a hold felszíne, például számos kráter kinézete torzult. A jég hőmérsékleti változásai miatt a felszín hol lágyult, hol keményedett, valamint tektonikus repedések is szabdalták az Enceladust. A tektonikus mozgások eredményeképp akár 200 km hosszú, 10 km széles és 1 km mély hasadékok is keletkezhetnek – ezek a hold legfiatalabb képződményei.

​A tektonikai repedések mellett a Cassini-Huygens úgynevezett kriovulkanizumsra utaló jeleket is talált. A kriovulkanizmus azt jelenti, hogy nem olvadt kőzet (láva) tör a felszínre a vulkánban, hanem víz és más illékony anyagok. A déli sark környéki vulkánok nagy gázfelhőt produkálnak, ezen keresztül pedig táplálják a Szaturnusz E-gyűrűjét. A gyűrűben és a holdból származó gázfelhőben ugyanolyan összetételű anyagokat – nátriumvegyületeket, nitrogént, metánt és szén-dioxidot – találtak.

 

 

Az Enceladus jégpáncélja alatt is óceán található, csakúgy, mint az Europán. Mindkét holdon megvan a lehetősége az életnek, de míg az Europán több kilométert kellene fúrni ahhoz, hogy elérjük a folyékony vizet, az Enceladuson maga a víz tör felszínre gejzírek formájában.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Robert Kroese: Tudatzavar

Robert Kroese legújabb regénye őrült nyomozásra hívja olvasóit. Korábban semmit sem olvastam a szerzőtől, így csak az alapján tájékozódhattam róla, amit a neten találtam, illetve, amit a kötet végén írtak. A regényről több helyen megjegyezték, hogy hajaz a Szárnyas Fejvadász világára, és olyan, mintha Philip K. Dick művét Terry Pratchettel íratták volna újra. Mégsem alakult ki bennem egy tiszta kép arról, hogy mire számíthatok a regénytől, amely végül rendesen meglepett – jó értelemben!

A történet szerint a nem túl távoli jövőben járunk egy Összeomlás után, amely teljesen átformálta a ma ismert Los Angelest. Az Angyalok Városa két részre tagolódik ebben a világban: a fallal körülvett belső területeken nagyjából normális körülményekben halad tovább az élet, a falon kívüli, úgynevezett Kirekesztési Térben viszont burjánzik a bűnözés és a nyomor.

Ebben a kettős világban tevékenykedik Erasmus Keane magánnyomozó (aki ragaszkodik a jelenségkutató megnevezéshez) és társa, Blake Fowler. Legújabb megbízójuk az Esper Corporation nevű biotechnológiai vállalat, akik egy különleges, génmódosított birka felkutatásával bízzák meg őket, amelyet a laborjukból loptak el. Hamarosan pedig egy másik ügyük is lesz: egy gyönyörű tévé sztár, Priya Mistry attól tart, valaki az életére tör, és segítségért könyörög Erasmus Keane-nek, hogy védje meg.
Hamarosan megdöbbentő titkok sorozatára bukkan a nyomozópáros, és rájönnek, hogy a két ügy – a tévésztár és az ellopott birka esete – szorosan összefügg egymással, a háttérben pedig egymással vetélkedő erők munkálkodnak egy ördögi terv végrehajtásán.

A Tudatzavar nagyon élvezetes olvasmány volt, a történet gördülékenyen halad előre, egymást követik a meglepő vagy épp nevetésre késztető jelenetek. Ez egyébként a történet egyik legnagyobb erénye, noha nem kifejezetten komédiára kell gondolnunk. A humor forrása nem sorozatosan durrogtatott poénok vagy gegek, hanem a cselekmény abszurditásából és Erasmus Keane jelleméből fakad.

A sztorit nem Erasmus szemszögéből láthatjuk, az elbeszélőnk a segítőtársa, Blake Fowler, az egykori biztonsági alkalmazott / ex-katona. Fowler egy meglehetősen hétköznapi fickó – legalábbis Erasmushoz képest, rajta keresztül az olvasó is csak próbálja felfogni Keane gondolkodásmódját, amely minden, csak nem átlagos. Ez a felállás a Sherlock Holmes történeteket juttatta eszembe, ahol a sztorik túlnyomó többségét Watson narrálja, az olvasó pedig vele együtt lohol Holmes nyomában. Azonban Erasmus Keane nem csupán a túlzottan intelligens, különc zseni mintapéldánya – jóllehet, elsősorban ez határozza meg a karakterét -, de el is tér ettől az archetípustól abban, hogy nem mindig a logikus gondolkozást tartja célravezetőnek. Megérzések, fejben elkészített jellemrajzok alapján nyomoz, gyakran úgy zár ki az ügyből lehetséges gyanúsítottakat, hogy csupán egy pillantást vet a cipőjükre. Fowler – és ezáltal az olvasó – elméje emiatt néha nehezen veszi be Erasmus következtetéseit, gyakran egyenesen egy idiótának láthatjuk. Továbbá Erasmus Keane karaktere abban sem a “szuper detektív” látszatra hajaz, hogy az akcióban, tűzpárbajokban, rajtaütésekben teljességgel hasznavehetetlen figura, akinek a kezébe még Fowler is csak alapos átgondolás után nyomna fegyvert. A híres tévésorozat főszereplőjéhez, Monkhoz sem hasonlítanám, mert Monk számos fóbiája és lineáris gondolatmenete, egyértelműen logikára alapuló következtetései sem hasonlítanak Keane munkamódszeréhez és jelleméhez. Egyszóval nagyon ötletes karakter, amelynek megalkotásával Robert Kroese képes újat mutatni a témában.

Egyébként a regény számtalan tipikus elemét vonultatja fel a klasszikus detektívtörténeteknek, noire-oknak, cyberpunk történeteknek, és találunk pár utalást is (pl. Tannhauser Institut a Szárnyas Fejvadász Tannhauser Kapujáról). A típuskarakterek közül a már említett különc zseni és hétköznapibb társa mellett rendre visszaköszön az oldalakról a drabál, de vajszívű testőr, a minden hájjal megkent cégvezető, az autisztikus tüneteket mutató tudós, a paranoiás filmcsillag, az alvilág királya, vagy például a gonosz médiamogul. Mégis, Kroese képes csavarni egyet-egyet ezeken a karaktereken, amelyek meghökkentő, és gyakran nevetséges jelenetek sorát hozzák (vegyük például azt a részt, amikor az alvilág királyáról kiderül, hogy mi az eredeti szakmája). A fordulatok pedig a sztori végéhez közeledve annyira összekuszálódnak (de nyugi, ki is bogozza a végére az író!), hogy egy teljesen abszurd, szinte szürreálisba hajló finálét kapunk. A filmszerű jelenetekben pedig olyan kis megmosolyogtató szituációkra bukkanunk, mint amikor a legnagyobb tűzpárbaj közepette átrohan az emberek között egy százharminc kilós, bégető óriásbirka.

Az egyetlen furcsaság (talán hiba?), amit fel tudok hozni a regénnyel kapcsolatban, az a Gwen-mellékszál, illetve a második fejezetben tárgyalt előzmények. Amikor elkezdtem olvasni a regényt, meggyőződésem volt, hogy egy sorozat második vagy sokadik részébe fogtam bele, ugyanis a második fejezet épp úgy tárgyalja Erasmus Keane és Blake Fowler megismerkedésének történetét, mint amikor az író egy előző epizódot akar összefoglalni, és emlékeztetni az olvasót a lényeges pontokra. Ám kis kutakodás után rájöttem, hogy a Tudatzavarnak nincs előző része, vagyis ez az első rész egy remélhetőleg minél hosszabb életű SF/krimi-sorozatban.

A regény folytatása már elkészült The Last Iota címmel, amelyben Keane és Fowler újabb nyomozását ismerhetjük meg, és cselekménye szorosan összefügg a Tudatzavar utolsó jelenetével. Nagyon remélem, hogy ez is megjelenik majd magyar kiadásban, főleg, ha hasonló színvonalat képvisel, mint a Tudatzavar.

A kötetet köszönöm szépen a Metropolis Mediának!

 


Értékelés: 10/9

Eredeti cím : The Big Sheep

Fordító : Fedina Lídia

Oldalszám : 328

ISBN : 978-615-5628-43-6

Ár : 3 490 Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

AJÁNLÓ – Ready Player One

Már jó ideje szemeztem ezzel a regénnyel a könyvesboltok polcain, mert a fülszöveg alapján igen izgalmasnak ígérkezett. De végül csak akkor szántam rá magam, hogy megvegyem, amikor megtudtam, hogy a legendás Steven Spielberg filmet forgat belőle. A film pedig hamarosan érkezik (egész pontosan március 29-én mutatják be a magyar mozik), szóval úgy gondoltam, még előtte leírom pár gondolatomat a regénnyel kapcsolatban. De vigyázat, SPOILEREK is lesznek!

A történetről dióhéjban:

2044-re a hétköznapi, hús-vér valóság már nem a legvonzóbb hely az emberek számára. A legtöbben egy OASIS nevű virtuális valóság / MMO-játékban tengetik az idejüket, itt járnak iskolába, itt ismerkednek, dolgoznak, és a játékban használt fizetőeszköz a világ legstabilabb valutája. Wade Watts, a fiatal fiú valósággal megszállottja lesz annak a feladványnak, amelyet az OASIS megalkotója hagyott hátra végakaratában. Aki meg tudja fejteni az ő feladványát, és megtalálja a kincsét, az megörökli a teljes vagyonát és az irányítást az OASIS felett. Azonban a kutatás már öt éve folyik a kincs után, de még senkinek sem sikerült az első nyomot sem felfedeznie, amelyhez az 1980-as évek popkultúrájának és a videojátékok őseinek nagyon pontos ismerete szükséges. Wade kívülről fújja ezeket, és ő az, aki rábukkan az első nyomra, amelynek hatására fenekestül felfordul az élete.
Riválisok jelennek meg, köztük pedig a legveszélyesebbek az IOI, egy világméretű internetszolgáltató cég emberei, akik rá akarják tenni a kezüket az OASIS-ra. A cél eléréséért pedig még a gyilkosságtól sem riadnak vissza.

Először is le kell szögeznem, hogy rég szórakoztam ilyen jól egy regényen. Utoljára John Scalzi A vének háborúja című military sci-fi-je okozott ilyen kellemes perceket, a történet hangulata pedig a könyv kiolvasása után is még hetekig velem maradt. A nyolcvanas évek stílusa, a rengeteg utalás, “easter egg” és geg frenetikus élménnyé változtatta az olvasást. Önmagában is elismerésre méltó az az elképesztő mértékű kutatómunka, amelyet Ernest Cline, a regény írója beleszőtt történetébe. Azonban azt azért nem árt hozzátenni, hogy a retro-utalások nincsenek egyensúlyban: úgy nagyjából 10%-ban használta fel a kor szerepjáték-kultúráját, 10%-ban a híres zenéket és előadókat, 30%-ban filmeket és tévésorozatokat, és 50%-ban a videojátékok uralják a geek-tartalmat. A regény egy óda a videojátékokhoz és a gamer közösséghez, így aki nem volt tagja ennek a szubkultúrának, kicsit nehezebb helyzetben van, ha a kezei közé kerül a Ready Player One. Cline ugyan igyekszik olvashatóvá tenni regényét mindenki számára, tény, hogy sok mindent elmagyaráz, azonban néha mellényúl. Van, hogy hosszan (és fölöslegesen) magyarázza a l33t-nyelv lényegét, mert a szövegkörnyezetből úgyis kiderült, hogy micsoda az, annak is, aki nem tudja; míg más, bonyolultabb fogalmakat tisztázatlanul hagy.

A történet vonala amúgy meglehetősen egyszerű és magán viseli a klasszikus “hős utazása” típusú sztorielemeket. Adott az árva főszereplő (Wade Watts), aki szegény környezetből származik. Egy bölcs, öreg, mitikus figura (James Haolliday) hatására elindul a küldetésén, amelynek során barátok (Aech) segítik és szerelemre talál (Art3mis), és ahhoz, hogy elérje célját, meg kell küzdenie az egyértelmű gonosszal (IOI és Sorrento).
Való igaz, hogy ha elvennénk a Ready Player One-ból a nyolcvanas évek retro-utalásait, egy átlagos, kicsi élvezeti értékkel rendelkező művet kapunk. Még azt sem mondhatom, hogy stilisztikailag, mondattanilag ne lehetne rajta mit csiszolni, ráadásul néhány hiba kifejezetten bosszantó, például amikor pár fejezet alatt többször süti el teljesen ugyanazt a poént, és elvárja, hogy nevessünk rajta (Art3misre gondolva Wade háromszor jegyzi meg, hogy talán a lány a valóságban egy túlsúlyos, középkorú fickó, akit Chuck-nak hívnak). Miután elolvastam a könyvet, az volt az első gondolatom, hogy a Ready Player One egy közepesen megírt, de nagyszerű történet, írója pedig átlagos író, átlagon felüli fantáziával.

A történet ésszerűen halad előre, kevés az olyan pont, ahol bele lehetne kötni, nem jellemzők a logikai bukfencek. Legfeljebb csak azt tudnám megemlíteni, hogy főhőseink, a “gunterek”, vagyis azok a játékosok, akik az OASIS kincsét akarják megtalálni, már-már lehetetlenül nagy tudással rendelkeznek a 80-as évekről. Több oldal telik el azzal, hogy Wade sorolja, hány órát töltött el egy-egy videojátékkal, mire tökéletesítette, hányszor nézte végig az összes évadot valamelyik sorozatból, hányszor hallgatott végig zenei albumokat, és utána még több száz órát töltött el ezek elemzésével… Mindeközben volt ideje iskolába járni, enni és aludni. Aha. A regény elején ez még nem annyira feltűnő, de a vége felé haladva a felsorolt lexikális tudás olyan mértékűre duzzad, hogy Wade már-már emberfelettinek tűnik tőle. Pedig karakterének egyik legnagyobb előnye az, hogy egyáltalán nem “szuper”, sőt, kifejezetten gyarló ember.

Wade-en kívül a regény többi szereplője elég egysíkú, egyszerű karakter, egyedül még a női főszereplő Art3mis az, aki érdekes és izgalmas tud lenni, de ez érthető is, hiszen a Wade szemszögéből E/1-ben írt regény főhőse a fent említett hölggyel foglalkozik a legtöbbet. Olyan sokat, hogy ez számos olvasóban már visszatetszést váltott ki, és ez okozza a Ready Player One vitatott voltát.

Ugyanis Wade a regény közepe táján egész egyszerűen szólva egy zaklatóvá válik, és szerelmével üldözi Art3mis-t. Mégis, meg kell védjem a Ready Player One-t, és íróját. Na nem azzal, hogy mentegetem Wade-et és elbagatellizálom a zaklatás súlyosságát, riasztó mivoltát. Hanem azzal, hogy ez a rész szükséges volt a történetbe, mert főhősünk számára nagyon fontos lépcsőfoka a karakterfejlődésének. Wade ugyanis egy gyarló karakter. Így utólag visszatekintve már a regény legeslegelején érezhető, hogy ő nem a klasszikus “jófiúk” táborát gyarapítja, bár eleinte nekem sem tűnt fel. Az első “homlokráncolós” rész az volt, amikor az IOI emberei felrobbantják Wade nagynénjét, vagy egy tucat másik emberrel együtt (idősek, nők és gyerekek), akik még abban a lakókocsi-toronyban élnek, mint ők. Wade persze megússza az esetet, és tényleg elborzasztja a cég gonoszsága, de néhány kósza gondolaton kívül nem szán többet az ártatlan áldozatokra.

Aztán ott van az a rész, amikor Art3mis kérdezi tőle, hogy mihez kezdene azzal a rengeteg pénzzel, ha ő nyerné meg a játékot. Wade válasza az, hogy építene egy űrhajót, telepakolná kajával, és elhúzna a Földről. Art3mis pedig méltatlankodik, hogy ennyi pénzzel inkább segítenie kellene a rengeteg nyomorgó emberen, megváltoztathatná vele a világot. Ez a beszélgetés a regény vége szempontjából is fontos rész.

Aztán, ahogy az már lenni szokott, a főhős és a főhősnő között vonzalom alakul ki, bár ezt nagyrészt Wade elmeséléséből tudjuk meg, nem vagyunk szemtanúja a románc kialakulásának. A szakításuk pillanatának annál inkább. Ebből is következtethetünk arra, hogy az író sokkal fontosabbnak tartotta Wade szakítás utáni tetteinek részletes bemutatását, mint azt, hogy a fiatal olvasók szívét egy szirupos románccal melengesse meg.

Amikor Wade szerelmet vall Art3misnek, a lány a lehető legjózanabbul reagál: azonnal szakít vele (egyébként Art3mis úgy általában az egész történetben a józanság hangja). Hiszen érzi, mennyire elszaladt a ló Wade-del és mennyire nem egészséges az, hogy beleszeret olyasvalakibe, akivel még soha életében nem találkozott, nem tudja a nevét és azt sem tudja, hogy néz ki.

A szakítás után Wade üzenetekkel bombázza a lányt, megpróbálja felkeresni az OASIS-ban, de nem jár sikerrel, mert Art3mis elzárkózik tőle. Nyilvánvaló, hogy egy virtuális világban egészen más szabályok érvényesülnek, mint a valóságban. Hiszen például egy ugyanilyen cselekedetet az igazi világban nem lehetne olyan tökéletesen elszeparálni az áldozattól, mint egy játékban. Az OASIS-ban elég egyszerűen letiltani a zaklató felhasználót, a valóságban ilyen határvonalakat csak körülményesen lehet kialakítani. De Wade begőzölése attól még ijesztően hat, főleg azok számára, akik már átéltek zaklatást.

Ezekben a jelenetekben, csakúgy, mint a robbantásos merénylet után elmaradt bűntudat és gyász, valamint a “mihez kezdenél a pénzzel”-kérdésre adott válaszban az mutatkozik meg, hogy Wade egy önző személyiség. Nem is lehetne más, muszáj önzőnek lennie, hogy túl tudjon élni, árvaként, nincstelenként egy olyan világban, ahol semmi esélye nincs a kitörésre a játékon kívül. A társadalom ilyenné formálta Wade-et, szinte csodaszámba menne, ha másként reagálna élete első románcának befejezésére.

Aztán persze az történik, amely az ehhez hasonló hőstörténetekben szokott: Wade epikus küzdelemben vezeti győzelemre barátait a gonosz ellen, megnyeri a játékot és övé lesz az OASIS feletti hatalom.
Tévesen értelmezték azok a regény happy endjét, akik arra gondoltak, hogy Ernest Cline ezzel felmenti szereplőjét, a szexuális zaklatóból hőst farag, hovatovább jutalmazza is problémás viselkedését, hiszen a végén “övé lesz a lány”…

Nem. Cline nem hőse bűnét jutalmazza, hanem azt a változást, jellemfejlődést, amelyen keresztülmegy, és amely két, nagyon fontos jelenetben mutatkozik meg. Az egyik az a pillanat, mielőtt Wade belép az utolsó próbához vezető ajtón, és megesküszik társainak, hogy a nyereményét megosztja közöttük. A másik pedig a regény utolsó oldala, amikor Art3mis immár szemtől-szembe megkérdezi Wade-től, hogy most mihez fog kezdeni, mire Wade azt válaszolja, hogy most megváltoztatjuk a világot. Tehát az önző, magával foglalkozó, zaklató Wade felnőtt, megtanult felelősségteljesen viselkedni, és igaz, hogy Art3mis iránti érzelmei egy szemernyit sem csökkentek, de megtanulta azokat a helyükön kezelni. Azt hiszem Wade számára a fordulópont épp nem a 90%-ban a történet helyszínéül szolgáló OASIS-ban következik be, hanem a valóságban, amikor beépül az IOI, egyébként ötletes, orwelli áthallásokkal tarkított, embertelen, vállalati disztópiájába. Wade-et arcon vágja a valóság, az a valóság, amelyről Art3mis beszélt neki, és amelyet ő eddig tudatosan kizárt az életéből és igyekezett a legminimálisabb szinten tartani az OASIS-on kívüli interakcióit. Azonban ez az “öngyilkos küldetés”, amely eredetileg azért indult, hogy megoldja az IOI emberei által elzárt harmadik kapu problémáját, végül még többé vált: meg kellett mentenie a barátai életét. Ugyancsak nem elhanyagolható jel, hogy ekkor tudja meg Art3mis igazi nevét, és lát róla először fényképet. Ez az a rész, amikor az önző Wade felülemelkedik önmagán és készen áll arra, hogy beteljesítse a hős célját. Nem tartom megalapozottnak és átgondoltnak azt a vádat, hogy az RP1 szexista vagy zaklatáspárti lenne.

Ha pedig már a női nemhez való hozzáállás szóba került, én sokkal problémásabbnak tartom a Ready Player One hamarosan érkező filmváltozatát. Azon már meg sem lepődöm, hogy az előzetes alapján teljesen egyértelműen átírták jóformán az egész sztorit (Wade és Art3mis a regény utolsó oldaláig nem is találkoznak személyesen, nincs benne semmilyen autóverseny, Aech nem egy ork, és nincs semmiféle “ellenállás”, amiről Art3mis beszél az előzetesben), az azonban enyhén bosszant, ahogyan Art3misszel elbántak. A regényben ugyanis a lány játékbeli avatárja egy molett, páncélos, tünde-kardot és tornacipőt viselő lány, akiről Wade többször is megemlíti, mennyire más, mint a többi női játékos, akik mind nádszál-karcsú, idealizált karaktert alkottak maguknak, ezért úgy képzeli, hogy Art3mis a valóságban is hasonlóan nézhet ki (igaza van, azt leszámítva, hogy a lány arcán van egy bőrhiba, amit szégyell). Nos, a teltkarcsú, geek Art3mist az alábbi hölgy alakítja majd a vásznon:

 

 

A szerepért versenyben volt még Elle Fanning és Lola Kirke, ami arra utal, hogy Spielberg-éknek eszébe sem jutott olyan testalkatú színésznőt választani a szerepre, ami illik a karakterhez, hanem mindenképp ragaszkodtak a hollywoodi elvárásokhoz, és egy karcsú színésznőt akartak. Sőt, még Art3mis avatárja sem hasonlít semennyire a könyvben leírtakra, valami fura, nagy szemű, pixi-izét hoztak ki belőle, ami természetesen még vékonyabb, mint hús-vér párja.

A fordításról sajnos nem nyilatkozhatok, ugyanis angol nyelven olvastam a könyvet. Mindenesetre kíváncsi lennék rá, hogy Roboz Gábor hogyan boldogult a feladattal, hiszen a Ready Player One kifejezései sok esetben lefordíthatatlanok. Aki olvasta magyarul, az legyen szíves mesélje el kommentben, milyen volt!

A folytatásról: Ernest Cline nemrég azt nyilatkozta, hogy készülget a Ready Player One második része, de elképzelni sem tudom, hogyan lehetne ezt a történetet folytatni. Az RP1 tipikus egykönyves sztori, de annak nagyon élvezetes. Biztos, hogy el fogom olvasni a folytatást is, de félek, hogy erőltetett lesz, ami pedig a közelgő filmet illeti, kicsit tartok tőle, hogy mi maradt meg az eredetiből. Meglátjuk.

 

 


Értékelés: 10/7

ISBN: 9786155522819

Agave Könyvek Kiadó Kft.

Fordította: Roboz Gábor

Terjedelem: 464 oldal

Bolti ár: 3780,- Ft

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

Novellapályázat Preyer Hugo emlékére – 2018

Hatalmas megtiszteltetés ért: beválasztottak a Preyer Hugo novellapályázat zsűrijébe! 🙂

Az idei évtől velem együtt két új taggal bővül a zsűri. Bihari Péter író, szerkesztő, magyar nyelv és irodalom szakos tanár a másik új zsűri tag. Az alábbiakban olvashatjátok a pályázat kiírását.

 

Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására.

A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. (A magánkiadás nem kizáró tényező.)

A pályázat nem jeligés!

Egy pályázó maximum két művel pályázhat.

A novellák terjedelme szóközökkel együtt nem haladhatja meg a 40.000 karaktert, és nem lehet kevesebb 2500 karakternél.

A műveket Word .doc., vagy Word .docx formátumban, ( –12 pontos betűmérettel, normál sorközzel, fejléc és oldalszámozás nélkül –) e-mailben kell benyújtani. A csatolt dokumentumok címében szerepelnie kell a szerző nevének, a mű címének.

Az e-mail-ben kérjük megadni :

– a szerző nevét, ( – ha van, akkor az írói nevét is)

– a szerző levelezési címét,

– telefonszámát,

– és e-mail címét.

A terjedelmi határok és formai követelmények be nem tartása a pályázatból való kizárást vonja maga után.

Beküldési határidő: 2018. május 30.

Az e-mail-eket a következő címre várjuk:

preyer@avana.hu

Az első hejezett 15.000.- ft,

a második helyezett 10.000.- ft,

a harmadik helyezett pedig 5.000.- ft pénzjutalomban részesül.

Az eredményhirdetésre, és a díjak átadására a HungaroCon országos sci-fi találkozón kerül sor.

A pályázó a pályázat beadásával hozzájárul ahhoz, hogy műve megjelenjen az Avana Egyesület nyomtatott, vagy online kiadványaiban, továbbá vállalja, hogy a beküldött alkotásokat az eredményhirdetésig máshová nem nyújtja be, illetve Interneten sem jelenteti meg.

A zsűri tagjai:

Bihari Péter
Kósa Katalin
Csák Tamás
Juhász Roland
Vásárhelyi Lajos

A pályázatról bővebben a preyer.avana.hu címen lehet tájékozódni.

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

A Nagy Üresség

A Nightingale 5. fejezetében Carleigh mesél Russellnek a Nagy Ürességről, amely az Eridanus csillagképben található. Az alábbi cikket még a SCIFI.HU-ra írtam erről a témáról…

​Ha megnézzük a csillagászat és a fizika történelmét, fantasztikus fejlődésnek lehetünk tanúi – olyan dolgokat értünk meg és tudunk leírni matematikailag, amelyekre esély sem volt néhány száz, vagy akár ötven évvel ezelőtt. A világegyetem azonban számos titkot rejt, amelyet még mindig nem értünk, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő eszközeink, nem áll rendelkezésünkre a szükséges előismeret.

Ezen rejtélyek egyike a Nagy Üresség, más néven a CMB hideg pont. A CMG (kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás) az Ősrobbanás hátramaradt “visszhangja”, egy olyan sugárzás, mely mindenhol, mindenkor jelen van. Mi magunk is észlelhetjük ezt a sugárzást: elég csak a televíziónkat két csatorna közé hangolni – a sistergés egy része maga a kozmikus háttérsugárzás, amelyet a készülékünk befog.

Azonban az univerzumban található egy hely, amelynek puszta létezése is ellentmond a fizikai világképünknek. A Nagy Üresség egy olyan terület, ahol a mérőműszereink nem észlelnek semmiféle energiát, nincs jelen a kozmikus háttérsugárzás, nincsenek benne csillagok, sőt, egyáltalán nincs benne semmiféle anyag. Egy tökéletesen üres terület, amely ráadásul irtózatosan nagy: majdnem egymilliárd fényév átmérőjű ez a folt. Ezzel pedig az egyik legnagyobb méretű kozmikus egység, amit valaha észleltünk.

 

 

Ha meg akarjuk keresni az égen, az Eridanus csillagkép felé kell fordítanunk figyelmünket. Az Eridanus a déli égbolt csillagképe, a mitikus folyót jelképezi, melybe Phaethón zuhant, mikor nem bírt apjának, a napisten Héliosznak a szekerével.
Az Eridanus csillagain azonban jóval messzebb, körülbelül hárommilliárd fényév távolságban kell keresni az Ürességet, amelyhez természetesen nem elég egy hobbitávcső.

A hideg pontot 2004-ben fedezték fel a kozmikus háttérsugárzás kutatása közben. A háttérsugárzás energiaeloszlása 2,725 kelvin hőmérsékletű feketetest-sugárzásnak felel meg, ingadozása sehol sem nagyobb 18 mikrokelvinnél, ezen a területen azonban a világűr nagyjából 70 mikrokelvinnel hidegebb, mint bárhol másutt.

Az üresség felfedezése ugyanezen a helyen pedig Dr. Szapudi István, a Hawaii Egyetem csillagászának nevéhez fűződik.

 

 

De mi okozhatja ezt az eltérést?

Más hasonló Ürességeket is ismerünk az univerzumban, de egyikük sem ilyen hatalmas és nem található bennük eltérés a háttérsugárzásban. Az Ürességek általában a világegyetem legnagyobb struktúrái, a galaxishalmazok közötti ritkábban kitöltött helyek, melyekben az univerzum többi részén található anyagmennyiséghez képest csak 10% található bennük. Az egyik értelmezés szerint a Nagy Üresség ugyanilyen struktúra, csak épp abnormálisan nagy és üres. Azonban ez sem magyarázza meg, miért ennyivel hidegebb a környezeténél, márpedig az asztrofizikusok kizártnak tartják, hogy véletlen egybeesés legyen az üres terület és a hideg pont között.

​Van azonban egy másik hipotézis, mely Laura Mersini-Houghton elméleti fizikus nevéhez fűződik. Eszerint ezen a területen egy másik, szomszédos univerzum egy szelete nyúlik át a miénkbe, s ennél fogva a Nagy Ürességben eltérő fizikai törvények uralkodnak. Ha sikerül bebizonyítani, az a párhuzamos univerzumok léte mellett a húrelmélet helyességére is bizonyítékul szolgálna.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

A Bussard ramjet meghajtásról

Nightingale című kisregényem címszereplő űrhajója egy érdekes meghajtással működik. A Bussard ramjet meghajtás az 1960-as években pattant ki a fizikus Robert W. Bussard fejéből, majd Poul Anderson regénye, a Tau Zero és Larry Niven Ismert Űr sorozata tette népszerűvé. Még Carl Sagan is megemlítette ezt a fajta elméleti meghajtást Kozmosz című sorozatában.

​A Bussard ramjetnek többféle elméleti verziója létezik, de lényegében mindegyik egyfajta fúziós rakétameghajtáson alapszik, amely hatalmas elektromágneses mezővel gyűjti be útja során a fúzióhoz szükséges hidrogént, magából a csillagközi térből. A nagy sebesség során a folyamatosan szűkülő mágneses térbe került anyag összepréselődik, addig, míg akkora nyomás alá kerül, hogy beindul a fúziós reakció. Azután a mágneses mező az energiát a rakéta fúvókáin át kivezeti forró plazma formájában, így gyorsítja az űrhajót.

 

 

​Sajnos azonban a hatvanas évek óta felfedezték, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér hidrogénben szegényebb, mint korábban hitték. Ezt nevezik “Lokális Buboréknak”, amely egy régi szupernova-robbanás eredménye. Ez a térrész nagyjából 300 fényév sugarú, azonban ebben is akadnak sűrűbb és ritkább térségek.

1969-ben felülvizsgálták Bussard eredeti elméleteit, és rájöttek, hogy a fúzió beindulásához szükséges nyomás esetén a fékezési sugárzás sokkal nagyobb, mint az elérhető hajtóerő. Tehát az ötlet a gyakorlatban megvalósíthatatlannak tűnt.

​A következő kidolgozott elmélet a Ram Augmented Interstellar Rocket (RAIR) volt. A RAIR nukleáris fűtőanyagot szállít magával és ez adja a meghajtás egy részét, azonban a csillagközi gázok begyűjtésével további üzemanyaghoz jut. Az elektromágneses mező egy gyorsítóba továbbítja a begyűjtött gázokat, amelyet nagy sebességgel lövellnek ki a fúvókákon át, gyorsítva az űrhajót. A Nightingale címszereplő űrhajója is ezen az elven működik.

További elméleti változatai ennek a rendszernek a távolról, lézerrel energiát nyerő ramjet űrhajó (amely így szükségtelenné tenné a fúziós reaktort), valamint a mágneses vitorlás. Ezek kombinált meghajtások, amelyeket érdemes lehet átgondolni a jövőben.

 

 

​Azonban a Nightingale megírása közben nem foglalkoztam azzal a továbbra is fennálló problémával, hogy a Naprendszert körülvevő csillagközi tér a megfelelő gázokban szegényesnek mondható. Ezt tervezem egy további novellámmal kiküszöbölni, amely szintén a bussard-meghajtás egyik változatát venné elő, vagyis az előre kibocsájtott üzemanyagot. Ionizált fúziós fűtőanyagot lőnének ki előre, arra az útvonalra, amerre a hajó elindul. Ez minimalizálná az útközben begyűjtött gázok fékező hatását, hiszen az előre “kilőtt” üzemanyag közel azonos sebességgel haladna, mint az űrhajó. Mivel a csillagközi térben zömében előforduló hidrogén alapvetően nehezebben használható fel fúziós folyamatokra, mint a deutérium vagy a trícium izotóp, ezért sokkal hatékonyabb lenne ezen izotópokat küldeni előre az úton. A deutérium és trícium izotópok kilövésére egy részecskegyorsítóhoz hasonlatos eszközt lehetne használni, természetesen bolygó-körüli, vagy inkább Nap körüli pályáról. Ennek a rendszernek a hátránya, hogy az űrhajó nem térhetne le a kijelölt útvonalról, azonban az előre küldött üzemanyagot figyelemmel kísérve felderíthetnénk olyan veszélyforrásokat, amelyek az űrhajóra leselkedhetnek.

 

 

[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]

 

A Nightingale már a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhető!

Nightingale című kisregényem bekerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba! Az alábbi linekeken lehet elérni az e-book és a hangoskönyv-változatot:

Nightingale / R. J. Hendon
http://mek.oszk.hu/17000/17050

Nightingale [Hangoskönyv] / R. J. Hendon
http://mek.oszk.hu/17000/17051

 

A Nightingale immár hangoskönyvben is megjelent!

Tavalyi, Nightingale című kisregényem immár hangoskönyv formájban is megjelent, hála a nagyszerű Ambrus Attila Józsefnek! A könyv kapott egy új e-book megjelenést is, a hangoskönyvet pedig youtube-on és a Mindenkinek van hangja! oldalán is megtalálhatjátok.

A Nightingale immár hangoskönyvben is megjelent! részletei…