Az utóbbi időben annyira elfoglalt voltam (na meg maga alá temetett az év végi + év eleji szokásos letargia), hogy elfelejtettem közzétenni itt az oldalon a Monolit-díj zsűrijének értékelését a Médákról. Most pótolom eme hiányosságot.
Amúgy van benne némi SPOILER, szóval ha még nem olvastad a regényt, de tervezed, inkább majd utána olvasd el a Monolit-kritikát.
2016-17 fordulóján írtam egy hard sf kisregényt, a Nightingale-t, amelyet először itt, az oldalon tettem közzé fejezetenként, majd később egységesített, ingyenes magánkiadásban is megjelent. Sőt, a nagyszerű Ambrus Attila (nem a Viszkis) még hangoskönyvet is készített belőle!
Idén először nyomtatásban is megjelenik, mégpedig a májusi Galaktika Magazin XL kiadásában olvashatjátok egy kibővített, kissé átdolgozott változatát.
A Nightingale írása során erősen hatott rám Andy Weir A Marsi című regénye, amit előtte olvastam, és rögtön szerelem lett belőle.
A Nightingale űrhajó az emberiség legnagyobb technológiai vívmánya volt – az első és egyetlen hajó, amely meg tudta közelíteni a fény sebességét. Azonban sok sok évtizede elszabadult és a nyílt világűr felé vette útját. Most, a huszonkettedik század hajnalán vált bizonyossá, hogy az űrhajót sikerült megállítani. Már csak egy önként jelentkezőre lenne szükség, aki vállalkozik rá, hogy hazahozza. Valakire, akinek nincs vesztenivalója, hiszen a negyven éves út után már egy megváltozott világba térne vissza.
Russel Hendon űrhajóst már semmi sem köti ide. Az átélt tragédia, amelynek során elveszítette szerelmét, mély nyomot hagyott benne, és rövid tépelődés után elvállalja a feladatot. Akkor azonban még nem sejti, hogy az út során, miközben olyan messzeségekbe utazik, mint előtte egyetlen ember sem, ép ésszel szinte felfoghatatlan jelenségeket fog tapasztalni. A Nightingale fedélzetén megkísérti a múlt, és az űrhajósnak hamarosan a saját életéért kell küzdenie, fényévekre minden segítségtől.
A megjelenés alkalmából alább elolvashatjátok a kisregény teljes első fejezetét.
Az idei filmek közül ettől tartottam a leginkább, és ennek jósoltam a legkisebb eséllyel kritikai sikert. Azért a kritikait emelem ki, mert a közönségsiker és a kritikai siker egyre gyakrabban nem jár kéz a kézben, egyre nagyobb a különbség a nézők és a kritikusok véleménye közt.
Az eredeti Mátrix éppen egy olyan alkotás volt, amelyet mind a kritikusok, mind a nézők imádtak, hatalmas siker volt, és máig érezhető a hatása. Az ilyen filmeknek folytatást csinálni nem egyszerű, és a legritkább esetben nyeri el az emberek tetszését. Ha a közelmúltból olyan, jól sikerült filmet kellene említenem, amely egy régi kultuszfilm folytatása, a Szárnyas Fejvadász 2049-et említeném, és nagyon erősen gondolkoznom kellene rajta, hogy mi jöhet még szóba.
Az idei év utolsó nagy filmes durranásának szánták a Mátrix: Feltámadásokat. Az már az előzetesből nyilvánvaló volt, hogy a stíluson változtattak, sokkal élénkebb színekkel operálnak, hanyagolták a Mátrix zöld árnyalatait, és borús képi világát. Ez már önmagában üzenet értékű, azt közvetíti, hogy most valami merőben újat fogunk látni.
A film eleje ezt még el is hiteti a nézővel. Megtudjuk, hogy Thomas Anderson egy videojáték-fejlesztő cég zsenije, aki annak idején három, nagysikerű játékot tett le az asztalra, a Mátrixot és annak két folytatását. Egy értekezleten közlik vele, hogy a cég (a Warner Borthers) mindenképp új részt akar a videojátékhoz, és ez a hír enyhén szólva felzaklatja Tomot.
Mondanom sem kell, ez igen meglepő felütés, mindenre számítottam volna, csak épp erre a kikacsintásokkal és önreflexiós, enyhén humoros beszélgetésekkel megtűzdelt nyitányra nem.
De működik? Lényegében igen, működik, abban az értelemben, hogy az ember meglepetten nézi, hová fog vezetni ez az egész. A filmnek ez a része még tetszett, ahogy a Trinityvel való találkozás a kávéházban is.
Ami már kevésbé jött be, az az új Morpheus. A film magyarázattal szolgál, hogy miért látjuk itt fiatalnak, miért más, mint korábban, de a vele kapcsolatos jelenetek egyáltalán nem hitetik el a nézővel azt, hogy ez a karakter akár csak távolról emlékeztetne Morpheusra.
A kezdeti meglepő részek azután sajnos kifulladnak, nem vezetnek sehova, dacára az érdekes kérdéseknek, a fura hangulat elpárolog onnantól kezdve, hogy Tom immár emlékezve arra ki ő, kijut a Mátrixból, és megismerhetjük a szemén keresztül, milyen lett a világ a Forradalmak befejezése óta.
Az érdeklődésem egyenes arányban csökkent a filmidővel, ami az utolsó félórára egy agyatlan üldözés lett egy nagyon suta, és röhejes befejezéssel. Az elején felvetett kérdésekkel és az érdekes nyitánnyal nem kezdtek az égvilágon semmit, nem használták ki a benne rejlő lehetőségeket. Ezen kívül ami még súlyosabb probléma: a filmnek túl kicsi a tétje. Még az eddigi három rész az emberiség puszta túléléséről szólt (jó, az első rész igazából csak a megváltó kereséséről), itt minden csak Neo és Trinity egymásra találásáról szól, és pár elejtett megjegyzésen kívül semmit sem kapunk a háttérvilágról. Pedig voltak itt felsejlő, nagy volumenű események: polgárháború a gépek közt, Io és Zion ellentéte, a gépek és az emberek együttműködése… Ez utóbbi lett volna a legizgalmasabb, de csak azt látjuk belőle, hogy együtt termesztenek epret egy barlangban.
És akkor még ott van az akciójelenetek problémája. Egy intellektuális, filozofikus műnél másodlagos a látványvilág – de nem a Mátrix esetében, amely 1999-ben forradalmasította a látványfilmek világát, és amelynek a bullet time és a kung fu legalább annyira jellegzetes eleme, mint gondolatébresztő mivolta. Szinte hihetetlen, de a Feltámadások akciójelenetei unalmasak, repetitívek (általában abból állnak, hogy Neo ordít egyet és megállítja a golyókat, vagy félrecsapja az ellent). Nem vártam, hogy újra megreformálják az akciófilmeket, az azért túl nagy elvárás lett volna. De legalább lett volna érdekes, változatos adrenalin fröccs az a néhány akciódús rész!
A múltból felbukkanó szereplők sajnos sokszor fölöslegesek, gyakorlatilag fogalmam sincs, miért volt ott a Merovingi, vagy mi célt szolgált Tom/Neo főnöke (akiről megtudjuk, hogy valójában egy régi, fontos szereplő új bőrben).
Az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy sokkal érdekesebb sztorik vannak a háttérben, sokkal érdekfeszítőbb az, amit nem mesél el, mint az, amit elmesél. Mint a gép-polgárháború esete…
Ebben egyébként már a Mátrix – Forradalmak is bűnös volt: akkor az orákulumot játszó színésznőt kénytelenek voltak lecserélni, mert forgatás közben elhunyt, aztán szőttek köré egy fura kis rejtélyt, pár elejtett mondatból álló mellékszálat, ami lógott a levegőben, sosem volt megoldása, sem értelme (pl. a Merovingi meg akarta kaparintani az orákulum szemét, az orákulum meg kötött egy üzletet, ami rosszul sült el, ezért kellett cserélnie a skint… What. The Fuck.)
De nem csak a Mátrix bűnös ebben, hanem pl. az új Star Wars trilógia is, főleg a VII. rész Luke fénykardjának megtalálásáról, amire csak annyit kapunk válaszképp, hogy majd egyszer elmesélik, de ez sose következett be. Vagy például a Legendás Állatok és Megfigyelésük című Harry Potter-előzménysorozat gyakorlatilag hemzseg az ilyen jelentektől, amelyek megakasztják a nézőt, elkezd rajta agyalni, hogy miért van ez így, milyen rejtély van a háttérben, de aztán sose kap választ, mert azok a válaszok valami huszadrendű kiegészítő kiadványban lapulnak…
Nem tudom, miért csinálják ezt mostanában. Talán megpróbálják vele rávenni az embert, hogy gyűjtse össze a magyarázó képregényeket, videojátékokat, spin-off akármiket, amelyek majd kibővítik és megmagyarázzák a háttérvilágot? Köszönöm, nem. A film legyen önmagában teljes, különben a mellékszálai csak úgy lógnak a levegőben, súlytalan és érdektelen az egész.
Valahogy sejtettem, hogy ez lesz majd a probléma a Mátrix – Feltámadásokkal. Ugyan a remény élt bennem, hogy képesek lesznek egy jó filmet letenni az asztalra, és ki is békültem volna vele, ha a legendás első rész mellé csak egy korrekt filmet kapunk. De sajnos nem lett az. Sok-sok jó ötletet kaptunk, amiket nem sikerült koherens egésszé összegyúrniuk, és nem sikerült igazolást találniuk arra, miért kellett ennek a filmnek egyáltalán elkészülnie (nyilván a rakás zsén kívül).
Lehet, hogy fura, de szerintem a Mátrix folytatások sokkal jobban működnének az Animátrixhoz hasonló antológiaként. Lana helyében megbíztam volna a Black Mirror vagy a Love, Death + Robots készítői közül néhányat, hogy írjanak remek, a Mátrix világában játszódó egyórás történeteket, animáltakat és élőszereplőseket vegyesen, olyanokat, amelyeknél garantált a mindfuck, és nem áll neki rosszul, ha otthagyja a nézőt egy rakás kérdéssel a fejében.
A magam részéről a Mátrix a múlt része, mint a Terminator-sorozat, vagy az Alien-sorozat. Ideje tovább lapozni.
Értékelés: 5/10
November 30-án jelenik meg a Négyszázadik című antológia, és úgy alakult, hogy az én egyik novellámat is olvashatjátok benne.
Aki ír, annak természetes, hogy a korai alkotásaira már egyre furább szemmel néz, amikor ismét beleolvas, és biztosan azt gondolja, ma már egészen másképp írná meg.
A Négyszázadikban megjelenő novellám egy ilyen újragondolás, szép magyar szóval a másodiknak írt történetem remake-je.
A Csend című novellát anno a KIMTE Padlástér Novellapályázatára írtam még valamikor 2011-ben, de nem csak a stílus miatt estem neki ismét, hanem a témája okán is, ami egy gondolatolvasó űrhajósról szólt. Gyakorlatilag a főszereplő nevén és egy későbbi kisregényemben felbukkanó űrhajón kívül mindent kidobtam és az alapoktól újrakezdtem, egy vadonatúj konfliktussal.
Mivel mondhatjuk, hogy univerzumot építgetek (hiszen minden regényem meg novellám ugyanabban a világban játszódik), vannak alapok, amelyekhez igazodnom kell. De ezek az alapok az elmúlt tíz év folyamán csak később szilárdultak meg, és a korai novelláimban már gyakran sérül a „kánon”. Márpedig ezt nem hagyhattam, de nem ám!
Az új novella a Gemini címet viseli, és egy asztronautáról szól, aki rejtélyes kapcsolatot ápol egy megmagyarázhatatlan, szellemszerű lénnyel. A novella eseményei megágyaznak, és előzményül szolgálnak a Nigthingale című kisregényemnek – amiről egyébként jó hírekkel szolgálhatok: a jövő év elején végre nyomtatott formában is megjelenik.
Az antológiát előrendelhetitek a Galaktikaboltban.
Eljött ez a nap is: megjelent az Overtoun-trilógia második része.
2018-ban jelent meg első regényem, a Korcsok, amelyet tavaly nem a folytatás, hanem egy előzményregény, a Gyomláló követett. Mindenképp szerettem volna elmesélni azt a történetet, mielőtt belevágok a folytatásba. Úgy éreztem, meg kell mutatnom ennek a világnak a múltját, az emberiség és a természet háborúját, mert ezek nélkülözhetetlen alapjai – ha nem is a cselekménynek, de a Korcsok jövőjének mindenképp.
Más volt a Gyomláló, mint a Korcsok, hangulatában és szerkezetében is szándékosan eltértem tőle, mert szeretem, ha mindegyik regénynek van egy sajátos stílusa, íze. Így van ez a Médákkal is; ismerős lesz, de közben más.
Igyekeztem, hogy a regény elkerülje a középső rész szindrómát, amikor egy trilógia második fejezete csak másolja az elsőt, és átkötő epizódként mindössze megalapoz a grandiózus befejezésnek. Ha elolvassátok, remélem azt mondjátok majd, sikerrel jártam.
Kétezer évvel a civilizáció pusztulása után már régi igazság, hogy ember és természet párharcából mindig az utóbbi kerül ki győztesen.
Ám úgy tűnik, ez most megváltozott.
Az Emlékező Rany Seren immár tizenkét éve él az Overtount vezető család tagjaként, amikor ölébe pottyan a lehetőség, hogy végre elhagyhassa a várost, és férje társaságában diplomáciai küldetésen vehessen részt a távoli Jurában. A találkozót félbeszakító, rejtélyes támadás azonban nemcsak a törékeny békére jelent veszélyt, de az egész élővilágra nézve rettenetes következményekkel jár.
Rany menekülni kényszerül, hosszú, veszélyekkel teli utazásra indul, hogy hazajusson, és válaszokat találjon, mielőtt még minden elveszne.
Mindeközben Overtoun kitenyésztett dolgozó kasztja, a gyermeki külsejű médák lassacskán tudatára ébrednek annak, hogy több van bennük, mint azt bárki hitte volna. A médák ébredése olyan változásokat indít el Overtounban, melyek örökre megváltoztathatják a város sorsát – sőt, talán az egész emberiségét.
A Korcsok folytatása ott veszi fel a történet fonalát, ahol a régmúlt szunnyadó emlékei ismét felszínre törnek, a maguk sötét, bosszúra éhes árnyaival…
A Korcsok megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, és a Főnix könyvműhely webshopjában, ahol most 30%-os kedvezménnyel a tiétek lehet!
Dobálózhatnék itt olyan közhelyekkel, mint hogy Frank Herbert örökbecsű klasszikusa megfilmesíthetetlen, vagy hogy Jodorowsky soha el nem készült, monumentális víziója lett volna az igazi (egyébként szerintem nem), de ezeket rengetegen leírták már kismillió alkalommal.
A Dűne körül van egy általános hisztéria, ami valamilyen szinten érthető is, hiszen a sci-fi egyik valódi alapművéről van szó, egy örök klasszikusról. Én most megpróbálok úgy írni róla, mint bármely más filmről, nem egy „szent könyv” adaptációjáról. Jelentős spoilerekkel nem fogok élni azok miatt, akik nem olvasták a könyvet, mindössze arra térek ki, ha valami jelentősebb dolog kimaradt.
Pénteken folytatódott az Apple TV+ nagyszabású Alapítvány-feldolgozása (ami egyesek szerint nyomokban Alapítványt is tartalmaz, de én ezzel nem értek egyet). A kissé gyengébben muzsikáló második epizód ellenére kíváncsian vetettem bele magam a folytatásba.
Ahogy korábban, most is pofátlanul spoilerezni fogok, szóval óvatosan…
Asimov Alapítvány-Birodalom-Robot univerzuma a szívem csücske, így aztán nagyon vártam, amikor az Apple TV+ bejelentette, sorozatot készítenek az Alapítványból.
Már az első előzeteseken is látszott, ami gyakorlatilag borítékolható volt: eltérnek az alapanyagtól. Ez nem csoda, az Alapítvány kiemelt helyet foglal el a megfilmesíthetetlennek tartott alkotások közt, és nem véletlen, hogy töretlen népszerűsége dacára eddig senki nem próbálkozott meg azzal, hogy vászonra vigye a történetet.
Most azonban itt van ez a sorozat, rögtön az első két rész, és én a továbbiakban spoileresen fogok beszélni arról, milyennek láttam. Szóval aki nem akarja, hogy lelőjem a poénokat, az ne olvasson tovább. Ezt inkább azoknak írom, akik már megnézték az első részt, mert kíváncsi vagyok a véleményükre (és ugyanezt már leírtam az SF Online-on is, a továbbiakban viszont minden epizód után megírom róla a kis összefoglalómat).
