Nightingale megjelenés + beleolvasó

 

2016-17 fordulóján írtam egy hard sf kisregényt, a Nightingale-t, amelyet először itt, az oldalon tettem közzé fejezetenként, majd később egységesített, ingyenes magánkiadásban is megjelent. Sőt, a nagyszerű Ambrus Attila (nem a Viszkis) még hangoskönyvet is készített belőle!

Idén először nyomtatásban is megjelenik, mégpedig a májusi Galaktika Magazin XL kiadásában olvashatjátok egy kibővített, kissé átdolgozott változatát.

A Nightingale írása során erősen hatott rám Andy Weir A Marsi című regénye, amit előtte olvastam, és rögtön szerelem lett belőle.

A Nightingale űrhajó az emberiség legnagyobb technológiai vívmánya volt – az első és egyetlen hajó, amely meg tudta közelíteni a fény sebességét. Azonban sok sok évtizede elszabadult és a nyílt világűr felé vette útját. Most, a huszonkettedik század hajnalán vált bizonyossá, hogy az űrhajót sikerült megállítani. Már csak egy önként jelentkezőre lenne szükség, aki vállalkozik rá, hogy hazahozza. Valakire, akinek nincs vesztenivalója, hiszen a negyven éves út után már egy megváltozott világba térne vissza.

Russel Hendon űrhajóst már semmi sem köti ide. Az átélt tragédia, amelynek során elveszítette szerelmét, mély nyomot hagyott benne, és rövid tépelődés után elvállalja a feladatot. Akkor azonban még nem sejti, hogy az út során, miközben olyan messzeségekbe utazik, mint előtte egyetlen ember sem, ép ésszel szinte felfoghatatlan jelenségeket fog tapasztalni. A Nightingale fedélzetén megkísérti a múlt, és az űrhajósnak hamarosan a saját életéért kell küzdenie, fényévekre minden segítségtől.

 

A megjelenés alkalmából alább elolvashatjátok a kisregény teljes első fejezetét.

Nightingale megjelenés + beleolvasó részletei…

EZT NÉZTEM – Mátrix: Feltámadások

Az idei filmek közül ettől tartottam a leginkább, és ennek jósoltam a legkisebb eséllyel kritikai sikert. Azért a kritikait emelem ki, mert a közönségsiker és a kritikai siker egyre gyakrabban nem jár kéz a kézben, egyre nagyobb a különbség a nézők és a kritikusok véleménye közt.

Az eredeti Mátrix éppen egy olyan alkotás volt, amelyet mind a kritikusok, mind a nézők imádtak, hatalmas siker volt, és máig érezhető a hatása. Az ilyen filmeknek folytatást csinálni nem egyszerű, és a legritkább esetben nyeri el az emberek tetszését. Ha a közelmúltból olyan, jól sikerült filmet kellene említenem, amely egy régi kultuszfilm folytatása, a Szárnyas Fejvadász 2049-et említeném, és nagyon erősen gondolkoznom kellene rajta, hogy mi jöhet még szóba.

Az idei év utolsó nagy filmes durranásának szánták a Mátrix: Feltámadásokat. Az már az előzetesből nyilvánvaló volt, hogy a stíluson változtattak, sokkal élénkebb színekkel operálnak, hanyagolták a Mátrix zöld árnyalatait, és borús képi világát. Ez már önmagában üzenet értékű, azt közvetíti, hogy most valami merőben újat fogunk látni.

A film eleje ezt még el is hiteti a nézővel. Megtudjuk, hogy Thomas Anderson egy videojáték-fejlesztő cég zsenije, aki annak idején három, nagysikerű játékot tett le az asztalra, a Mátrixot és annak két folytatását. Egy értekezleten közlik vele, hogy a cég (a Warner Borthers) mindenképp új részt akar a videojátékhoz, és ez a hír enyhén szólva felzaklatja Tomot.
Mondanom sem kell, ez igen meglepő felütés, mindenre számítottam volna, csak épp erre a kikacsintásokkal és önreflexiós, enyhén humoros beszélgetésekkel megtűzdelt nyitányra nem.

De működik? Lényegében igen, működik, abban az értelemben, hogy az ember meglepetten nézi, hová fog vezetni ez az egész. A filmnek ez a része még tetszett, ahogy a Trinityvel való találkozás a kávéházban is.

Ami már kevésbé jött be, az az új Morpheus. A film magyarázattal szolgál, hogy miért látjuk itt fiatalnak, miért más, mint korábban, de a vele kapcsolatos jelenetek egyáltalán nem hitetik el a nézővel azt, hogy ez a karakter akár csak távolról emlékeztetne Morpheusra.

A kezdeti meglepő részek azután sajnos kifulladnak, nem vezetnek sehova, dacára az érdekes kérdéseknek, a fura hangulat elpárolog onnantól kezdve, hogy Tom immár emlékezve arra ki ő, kijut a Mátrixból, és megismerhetjük a szemén keresztül, milyen lett a világ a Forradalmak befejezése óta.

Az érdeklődésem egyenes arányban csökkent a filmidővel, ami az utolsó félórára egy agyatlan üldözés lett egy nagyon suta, és röhejes befejezéssel. Az elején felvetett kérdésekkel és az érdekes nyitánnyal nem kezdtek az égvilágon semmit, nem használták ki a benne rejlő lehetőségeket. Ezen kívül ami még súlyosabb probléma: a filmnek túl kicsi a tétje. Még az eddigi három rész az emberiség puszta túléléséről szólt (jó, az első rész igazából csak a megváltó kereséséről), itt minden csak Neo és Trinity egymásra találásáról szól, és pár elejtett megjegyzésen kívül semmit sem kapunk a háttérvilágról. Pedig voltak itt felsejlő, nagy volumenű események: polgárháború a gépek közt, Io és Zion ellentéte, a gépek és az emberek együttműködése… Ez utóbbi lett volna a legizgalmasabb, de csak azt látjuk belőle, hogy együtt termesztenek epret egy barlangban.

És akkor még ott van az akciójelenetek problémája. Egy intellektuális, filozofikus műnél másodlagos a látványvilág – de nem a Mátrix esetében, amely 1999-ben forradalmasította a látványfilmek világát, és amelynek a bullet time és a kung fu legalább annyira jellegzetes eleme, mint gondolatébresztő mivolta. Szinte hihetetlen, de a Feltámadások akciójelenetei unalmasak, repetitívek (általában abból állnak, hogy Neo ordít egyet és megállítja a golyókat, vagy félrecsapja az ellent). Nem vártam, hogy újra megreformálják az akciófilmeket, az azért túl nagy elvárás lett volna. De legalább lett volna érdekes, változatos adrenalin fröccs az a néhány akciódús rész!

A múltból felbukkanó szereplők sajnos sokszor fölöslegesek, gyakorlatilag fogalmam sincs, miért volt ott a Merovingi, vagy mi célt szolgált Tom/Neo főnöke (akiről megtudjuk, hogy valójában egy régi, fontos szereplő új bőrben).

Az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy sokkal érdekesebb sztorik vannak a háttérben, sokkal érdekfeszítőbb az, amit nem mesél el, mint az, amit elmesél. Mint a gép-polgárháború esete…

Ebben egyébként már a Mátrix – Forradalmak is bűnös volt: akkor az orákulumot játszó színésznőt kénytelenek voltak lecserélni, mert forgatás közben elhunyt, aztán szőttek köré egy fura kis rejtélyt, pár elejtett mondatból álló mellékszálat, ami lógott a levegőben, sosem volt megoldása, sem értelme (pl. a Merovingi meg akarta kaparintani az orákulum szemét, az orákulum meg kötött egy üzletet, ami rosszul sült el, ezért kellett cserélnie a skint… What. The Fuck.)

De nem csak a Mátrix bűnös ebben, hanem pl. az új Star Wars trilógia is, főleg a VII. rész Luke fénykardjának megtalálásáról, amire csak annyit kapunk válaszképp, hogy majd egyszer elmesélik, de ez sose következett be. Vagy például a Legendás Állatok és Megfigyelésük című Harry Potter-előzménysorozat gyakorlatilag hemzseg az ilyen jelentektől, amelyek megakasztják a nézőt, elkezd rajta agyalni, hogy miért van ez így, milyen rejtély van a háttérben, de aztán sose kap választ, mert azok a válaszok valami huszadrendű kiegészítő kiadványban lapulnak…

Nem tudom, miért csinálják ezt mostanában. Talán megpróbálják vele rávenni az embert, hogy gyűjtse össze a magyarázó képregényeket, videojátékokat, spin-off akármiket, amelyek majd kibővítik és megmagyarázzák a háttérvilágot? Köszönöm, nem. A film legyen önmagában teljes, különben a mellékszálai csak úgy lógnak a levegőben, súlytalan és érdektelen az egész.

Valahogy sejtettem, hogy ez lesz majd a probléma a Mátrix – Feltámadásokkal. Ugyan a remény élt bennem, hogy képesek lesznek egy jó filmet letenni az asztalra, és ki is békültem volna vele, ha a legendás első rész mellé csak egy korrekt filmet kapunk. De sajnos nem lett az. Sok-sok jó ötletet kaptunk, amiket nem sikerült koherens egésszé összegyúrniuk, és nem sikerült igazolást találniuk arra, miért kellett ennek a filmnek egyáltalán elkészülnie (nyilván a rakás zsén kívül).

Lehet, hogy fura, de szerintem a Mátrix folytatások sokkal jobban működnének az Animátrixhoz hasonló antológiaként. Lana helyében megbíztam volna a Black Mirror vagy a Love, Death + Robots készítői közül néhányat, hogy írjanak remek, a Mátrix világában játszódó egyórás történeteket, animáltakat és élőszereplőseket vegyesen, olyanokat, amelyeknél garantált a mindfuck, és nem áll neki rosszul, ha otthagyja a nézőt egy rakás kérdéssel a fejében.

A magam részéről a Mátrix a múlt része, mint a Terminator-sorozat, vagy az Alien-sorozat. Ideje tovább lapozni.

Értékelés: 5/10

Novellamegjelenés a Négyszázadik Antológiában

 

November 30-án jelenik meg a Négyszázadik című antológia, és úgy alakult, hogy az én egyik novellámat is olvashatjátok benne.

Aki ír, annak természetes, hogy a korai alkotásaira már egyre furább szemmel néz, amikor ismét beleolvas, és biztosan azt gondolja, ma már egészen másképp írná meg.
A Négyszázadikban megjelenő novellám egy ilyen újragondolás, szép magyar szóval a másodiknak írt történetem remake-je.

A Csend című novellát anno a KIMTE Padlástér Novellapályázatára írtam még valamikor 2011-ben, de nem csak a stílus miatt estem neki ismét, hanem a témája okán is, ami egy gondolatolvasó űrhajósról szólt. Gyakorlatilag a főszereplő nevén és egy későbbi kisregényemben felbukkanó űrhajón kívül mindent kidobtam és az alapoktól újrakezdtem, egy vadonatúj konfliktussal.

Mivel mondhatjuk, hogy univerzumot építgetek (hiszen minden regényem meg novellám ugyanabban a világban játszódik), vannak alapok, amelyekhez igazodnom kell. De ezek az alapok az elmúlt tíz év folyamán csak később szilárdultak meg, és a korai novelláimban már gyakran sérül a „kánon”. Márpedig ezt nem hagyhattam, de nem ám!

Az új novella a Gemini címet viseli, és egy asztronautáról szól, aki rejtélyes kapcsolatot ápol egy megmagyarázhatatlan, szellemszerű lénnyel. A novella eseményei megágyaznak, és előzményül szolgálnak a Nigthingale című kisregényemnek – amiről egyébként jó hírekkel szolgálhatok: a jövő év elején végre nyomtatott formában is megjelenik.

Az antológiát előrendelhetitek a Galaktikaboltban.

Megjelent a Korcsok folytatása, a Médák!

 

Eljött ez a nap is: megjelent az Overtoun-trilógia második része.

2018-ban jelent meg első regényem, a Korcsok, amelyet tavaly nem a folytatás, hanem egy előzményregény, a Gyomláló követett. Mindenképp szerettem volna elmesélni azt a történetet, mielőtt belevágok a folytatásba. Úgy éreztem, meg kell mutatnom ennek a világnak a múltját, az emberiség és a természet háborúját, mert ezek nélkülözhetetlen alapjai – ha nem is a cselekménynek, de a Korcsok jövőjének mindenképp.

Más volt a Gyomláló, mint a Korcsok, hangulatában és szerkezetében is szándékosan eltértem tőle, mert szeretem, ha mindegyik regénynek van egy sajátos stílusa, íze. Így van ez a Médákkal is; ismerős lesz, de közben más.
Igyekeztem, hogy a regény elkerülje a középső rész szindrómát, amikor egy trilógia második fejezete csak másolja az elsőt, és átkötő epizódként mindössze megalapoz a grandiózus befejezésnek. Ha elolvassátok, remélem azt mondjátok majd, sikerrel jártam.

 

Kétezer évvel a civilizáció pusztulása után már régi igazság, hogy ember és természet párharcából mindig az utóbbi kerül ki győztesen.

Ám úgy tűnik, ez most megváltozott.

Az Emlékező Rany Seren immár tizenkét éve él az Overtount vezető család tagjaként, amikor ölébe pottyan a lehetőség, hogy végre elhagyhassa a várost, és férje társaságában diplomáciai küldetésen vehessen részt a távoli Jurában. A találkozót félbeszakító, rejtélyes támadás azonban nemcsak a törékeny békére jelent veszélyt, de az egész élővilágra nézve rettenetes következményekkel jár.

Rany menekülni kényszerül, hosszú, veszélyekkel teli utazásra indul, hogy hazajusson, és válaszokat találjon, mielőtt még minden elveszne.

Mindeközben Overtoun kitenyésztett dolgozó kasztja, a gyermeki külsejű médák lassacskán tudatára ébrednek annak, hogy több van bennük, mint azt bárki hitte volna. A médák ébredése olyan változásokat indít el Overtounban, melyek örökre megváltoztathatják a város sorsát – sőt, talán az egész emberiségét.

A Korcsok folytatása ott veszi fel a történet fonalát, ahol a régmúlt szunnyadó emlékei ismét felszínre törnek, a maguk sötét, bosszúra éhes árnyaival…

 

A Korcsok megvásárolható a nagyobb könyvesboltokban, és a Főnix könyvműhely webshopjában, ahol most 30%-os kedvezménnyel a tiétek lehet!

EZT NÉZTEM – Dűne

 

Dobálózhatnék itt olyan közhelyekkel, mint hogy Frank Herbert örökbecsű klasszikusa megfilmesíthetetlen, vagy hogy Jodorowsky soha el nem készült, monumentális víziója lett volna az igazi (egyébként szerintem nem), de ezeket rengetegen leírták már kismillió alkalommal.

A Dűne körül van egy általános hisztéria, ami valamilyen szinten érthető is, hiszen a sci-fi egyik valódi alapművéről van szó, egy örök klasszikusról. Én most megpróbálok úgy írni róla, mint bármely más filmről, nem egy “szent könyv” adaptációjáról. Jelentős spoilerekkel nem fogok élni azok miatt, akik nem olvasták a könyvet, mindössze arra térek ki, ha valami jelentősebb dolog kimaradt.

EZT NÉZTEM – Dűne részletei…

EZT NÉZTEM – Alapítvány 3. rész

 

Pénteken folytatódott az Apple TV+ nagyszabású Alapítvány-feldolgozása (ami egyesek szerint nyomokban Alapítványt is tartalmaz, de én ezzel nem értek egyet). A kissé gyengébben muzsikáló második epizód ellenére kíváncsian vetettem bele magam a folytatásba.

Ahogy korábban, most is pofátlanul spoilerezni fogok, szóval óvatosan…

EZT NÉZTEM – Alapítvány 3. rész részletei…

EZT NÉZTEM – Alapítvány 1-2. rész

 

Asimov Alapítvány-Birodalom-Robot univerzuma a szívem csücske, így aztán nagyon vártam, amikor az Apple TV+ bejelentette, sorozatot készítenek az Alapítványból.

Már az első előzeteseken is látszott, ami gyakorlatilag borítékolható volt: eltérnek az alapanyagtól. Ez nem csoda, az Alapítvány kiemelt helyet foglal el a megfilmesíthetetlennek tartott alkotások közt, és nem véletlen, hogy töretlen népszerűsége dacára eddig senki nem próbálkozott meg azzal, hogy vászonra vigye a történetet.

Most azonban itt van ez a sorozat, rögtön az első két rész, és én a továbbiakban spoileresen fogok beszélni arról, milyennek láttam. Szóval aki nem akarja, hogy lelőjem a poénokat, az ne olvasson tovább. Ezt inkább azoknak írom, akik már megnézték az első részt, mert kíváncsi vagyok a véleményükre (és ugyanezt már leírtam az SF Online-on is, a továbbiakban viszont minden epizód után megírom róla a kis összefoglalómat).

EZT NÉZTEM – Alapítvány 1-2. rész részletei…

AJÁNLÓ – Andy Weir: A Hail Mary-küldetés

 

Andy Weir A Marsi elképesztő sikere után egycsapásra világhírű sci-fi íróvá vált, azon kívül pedig a self publishing kiadók világszerte őrá mutogatnak, hogy magukhoz csábítsák a kezdő írókat, mondván “te is akkora sztár lehetsz majd, mint Andy Weir”. Azért Weir sikeréhez kellett egy s más, és bizony második regényénél, az Artemisnél kissé megbicsaklott. Kiütköztek a gyengeségei, azok a területek, ahol íróként még fejlődnie kell – de azért így is sikerült összehoznia egy közepes űrkalandot.

Féltem, hogy Weir is egykönyves csoda lesz majd, mint Ernest Cline, aki a Ready Player One világsikere után kiadott egy Utolsó Csillagharcos-koppintást, ami pocsék lett, majd idén kijött a Ready Player Two-val, amit ugyan még nem olvastam, de ha hihetünk a kritikusoknak, sajnos nagyon mellényúlt vele.

Andy Weir Cline-hoz hasonlóan harmadik könyvével visszakanyarodott a nagysikerű kezdetekhez, és egy, A Marsihoz hasonló alapszituációból indul ki: magányos űrhajós rettenetesen messze a Földtől, ahol csak önmagára és a fizikára támaszkodhat…

De Weir ügyesen elkerülte, hogy csak lemásolja A Marsit, és egy olyan eredeti, ötletgazdag és szórakoztató történetet tárt elénk, hogy pár fejezet után a padlón keresgéltem az állam.

“Ryland ​Grace egyedül maradt: az utolsó esélyként indított küldetés egyetlen túlélőjeként nem vallhat kudarcot, különben az egész Föld és vele az emberiség is elpusztul. Csakhogy éppenséggel ezt ő maga sem tudja. A saját nevére sem emlékszik, nemhogy arra, hogy hol van, és mit is kéne tennie.

Csak annyit tud, hogy évekig tartó öntudatlanságból ébresztik fel, sok millió kilométerre az otthonától, két holttest társaságában.

Rylandnak lépésről lépésre kell feltárnia a múltját. Így apránként szembesül az előtte álló lehetetlen feladattal: a bolygó kormányai összefogásában sebtiben összetákolt, majd az űr mélyébe kilőtt hajó fedélzetén egymagában kell elhárítania az emberiség kihalásával fenyegető, felfoghatatlan súlyú katasztrófát.

Ha beszámítjuk a képletbe váratlan szövetségesét, talán még sikerrel is járhat.”

 

A regény két szálon fut: az egyik az űrhajón rekedt Grace ténykedését mutatja be, a másik a múltbéli, földi eseményeket, amelyek elvezettek oda, hogy a férfi a Hail Mary fedélzetére került, hiányos emlékekkel.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a tudomány megint előtérbe kerül, talán még jobban, mint A Marsiban, és nagyon nagyon sokat fogunk számolni Grace-szel együtt (már akinek van kedve hozzá). Mégsem csak ennyi a regény, nem csupán egy túlélésért folytatott küzdelem, annál rövidesen valami sokkal többé és fontosabbá válik.

A Hail Mary küldetésének célja ugyanis az emberiség megmentése, amelyet egy újonnan felfedezett, földönkívüli organizmus fenyeget, az asztrofág. Ezek lényegében egysejtű, űrbéli lények, a csillagok felszínén tanyáznak és végtelenül szaporodnak. Szaporodásuk közben azonban sajnálatos módon csökkentik a csillag fényerejét, amely klímakatasztrófát idéz elő a Földön.

Az asztrofág egy lenyűgöző létforma, látszik, hogy Weir élvezettel dolgozta ki a lény minden életciklusát, apró tulajdonságait, erősségeit és gyengeségeit. Olyan hitelesen tárja elénk fantáziájának szüleményét, hogy néha akár meg is feledkezhetünk róla, mindez kitaláció.

Szóval Weir új regényében vannak bizony földönkívüli létformák, csillagközi utazás és az emberiség megmentése – ez már önmagában bizonyíthatja, hogy a hasonló alapszituáció ellenére képes volt túllépni A Marsin, és úgy fedezett fel új területeket, hogy közben észben tartotta, mi megy neki jól.

Kedvelem Weir-t, mert amellett, hogy egy jó fej, rendes fickó, aki szívesen válaszol messengeren még az ilyen távoli rajongóinak is, képben van azzal, hogy milyen területeken kell fejlődnie. Az Artemis a legtöbb kritikát a főhősnő, Jazz Bashara miatt kapta. Hiteltelennek érződött, gyakran nevetségesnek hatott, és sokszor nem lehetett átérezni, hogy valóban női karakterről van szó.

Weir most újra férfi elbeszélőt választott, aki első látásra Mark Watney 2-nek tűnik, azt leszámítva, hogy ritkán hagyja el a száját csúnya szó. A regény elején ezt még a kisebb negatívumok közé soroltam (mármint azt, hogy Watney másolata, nem azt, hogy nem káromkodik), hiszen úgy látszott, a szerző biztosra játszik, vagy csak ezt az egy karaktert tudja hozni. Olyan nagyon nem haragudtam volna érte, hiszen a regénynek más van a fókuszában, a tudományos körítés, az izgalmas cselekmény mellett elfér, ha a karakterei nem túl izgalmasak vagy egyediek.

De később rájöttem, hogy tévedtem. Weir két ponton is bebizonyítja, hogy sokat fejlődött karakter-ügyben. Egyrészt a könyv háromnegyedénél csavar egyet főhőse jellemvonásain, amellyel új megvilágításba helyezi, és én ezt olvasóként kellemes meglepetésnek éreztem. Másrészt a regénynek van két igen érdekes mellékszereplője, akik szintén nem hétköznapi figurák. Az egyikük a visszaemlékezős részekben szerepel, és az a feladata, hogy megszervezze a Hail Mary-küldetést. Weir elérte, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem Strattet, sokszor megnevettetett és megdöbbentett; se az Artemisben, se A Marsiban nem található ilyen jól megírt mellékkarakter.

A másik mellékszereplő pedig…
Nos, a nevén kívül (Rocky) róla nem árulhatok el szinte semmit, akkora spoiler lenne. De talán elhiszitek nekem, ha azt mondom, nagyon különleges és szerethető figura. Rocky a kedvenc karakterem lett a regényben, és ő a történet egyik fénypontja.

Hogy folytassam az összehasonlítást A Marsival, a környezet sokkal változatosabb, és a felmerülő és megoldandó problémák is mások, mint ott. Ha van olyasmi amiben talán nem működött olyan jól, az a humor. Szerintem A Marsi ezen a téren jobban teljesített, természetesebb, ösztönösebb volt, a Hail Mary-küldetés humorosabb jelenetei sajnos néha-néha félremennek, és nevetséges szituációkat szülnek. Ezek semmiben nem befolyásolják a történet következetességét, jelentőségük sincs, és csupán a feszültség oldása miatt kerültek bele. Tényleg nagyon szórakoztató és vicces regény lett, de amikor a két asztronauta a szexuális együttlétüket ecseteli a kínosan hallgató Grace-nek, ott már enyhén szólva túltolta a szerző.

A regény összességében véve fejlődés A Marsihoz képest, mindenképpen jobb könyvről beszélünk, ami ugyanahhoz az olvasóközönséghez szól. Szóval akik szerették A Marsit (és vagyunk egy páran), azok most nagyon jól járnak.
Ennél azonban többről van szó. A hard sf-től sokszor még a scifi kedvelő olvasók is idegenkednek, főleg, ha nagyon hard sf-ről beszélünk. A száraz tudomány, a matematika, fizika, csillagászat sokakat elijeszthet, és lelki szemeik előtt talán komolykodó, tudós szerzők követhetetlenül bonyolult regényei jelennek meg…
Weir azonban megmutatja, hogy ez nem igaz, a hard sf ugyanolyan szórakoztató lehet, mint bármi más, és éppúgy alkalmas arra, hogy elvarázsoljon minket, mint egy űropera.

Nem tudom, mi lesz az Artemis filmváltozatával, egy ideje nem hallani róla semmit. Elképzelhető, hogy titkon jegelték a regény szerény kritikai sikere után, és inkább A Hail Mary-küldetésre helyezik a hangsúlyt. Ennek vannak már előjelei, ugyanis a filmváltozathoz leszerződtették Ryan Goslingot (bár én olvasás közben inkább egy Ryan Reynolds-szerű fickót képzeltem magam elé). Igen jól megfilmesíthető alapanyagról van szó, reméljük nem fogják elszúrni, mert alig várom, hogy a mozivásznon lássam Rocky-t!

 

Értékelés: 9/10

 

Ryan Gosling az Első ember című filmben

 


Eredeti cím: The Hail Mary-project
Magyar kiadás: Fumax, Budapest, 2021
Fordította: Rusznyák Csaba
512 oldal
ISBN: 9789634702009

AJÁNLÓ – Alien: Izoláció

Régen olvastam már Alien-regényeket, gimnazista koromban fogtam utoljára a kezemben az első három rész könyvváltozatát. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg, vagy az, hogy előbb láttam a filmeket, ezért a képzeletemben sokkal vizuálisabb volt minden jelenet, de Alan Dean Foster regényeit szerettem. A többi Alien, majd Alien vs Predator regényeket már nem olvastam, nem nagyon érdekelt a történet, csupán egy-két képregényt forgattam át, mint pl. a Lidérces Utazást.

A videójátékok közül az AvP három részét játszottam végig, a Colonial Marines viszont folyton összeomlott, ezért gyorsan letakarítottam a gépemről… Aztán jött az Alien: Isolation.

Az elképesztő hangulata, csodás grafikája, az első film díszleteit idéző környezete miatt számomra a valaha készült legjobb Alien-játék volt, és nagy kedvencemmé vált. Emlékszem, hogy éjszaka, fülhallgatóval játszottam, miután lefektettük a gyerekeket, aztán amikor váratlanul megjelent mellettem a kisfiam, hogy egy pohár vizet kérjen, majdnem eldobtam ijedtemben a laptopot. Az Isolation átgondolt játékmenete sikeresen átadta azt a rettegést és kiszolgáltatottságot, amit a film szerelőjáratokban bujkáló karakterei érezhettek.

Sajnos ez már nem mondható el a belőle készült regényről.

Nagyon vártam az Izolációt, habár ismertem a történetet, de ez nem tartott vissza attól, hogy amint meghozta a futár, el is kezdjem a könyvet.

“Amanda Ripley élete sosem volt könnyű… Szülei a szegénység peremén vergődtek, így édesanyja, Ellen Ripley kénytelen különböző, nem éppen veszélytelen munkákra szerződni, míg végül a Nostromo kereskedelmi teherhajó fedélzetére kerül. A mélyűri hajó eltűnését követően Amanda immár felnőttként egyetlen dologra összpontosít: kideríteni, mi is történt Ellen Ripleyvel?

Küldetése során megjárja az ismert világ legmélyebb bugyrait, ahol nem sok mindenkiben bízhat az ember. S amikor már úgy érezi, olyan mélyre zuhant, mint még soha, felragyog előtte egy új reménysugár, amit követve elutazik a távoli Sevastopol-állomásra, hogy végre választ kapjon kérdéseire. Ám az állomás romokban áll, folyosóin a halál ólálkodik, méghozzá a legrettenetesebb idegen élőlény formájában, amit Amanda valaha is el tudott képzelni…”

A regény korábbról kezdi mesélni Amanda történetét, mint a játék, és nagyon jól teszi. Megismerhetjük a kislányt, akit az anyagi gondokkal küzdő Ellen Ripley kénytelen részeges nevelő apjánál hagyni a hosszú küldetés miatt a Nostromóval. Láthatjuk az anyját hiába váró kislányt, majd az életét és tehetségét elfecsérlő kamaszlányt, aki nem kér a segítségből, se a protekcióból.

Ezeket a részeket a szerző, Keith R. A. DeCandido tette hozzá a történethez, és kezdésnek, alapozásnak teljesen megállják a helyüket. A probléma akkor kezdődik, amikor a sztoriban megérkezünk a játék kezdetéhez.

Amandát felkeresi egy Samuels nevű fickó a Weyland-Yutani vállalattól, hogy elmondja neki: egy roncsvadász hajó megtalálta a Nostromo feketedobozát, és a Sevastopol-állomásra szállította a Zeta Reticuli rendszerbe (ez az a rendszer, ahol az LV-426 is található). Amanda, aki csak azt hitte, hogy túltette magát anyja eltűnésén, Samuels és egy ügyvéd társaságában elindul a Sevastopolra.

A játék igazi cselekménye akkor kezdődik, amikor a hármas megpróbál átszállni a sérült és semmilyen hívásra nem reagáló állomásra, de egy baleset miatt elkeverednek egymástól. Amandára hosszú és félelmetes felfedező út vár a csaknem kihalt, sötét űrállomás folyosóin.

Kettő nagy probléma van a regénnyel, és sajnos ezek mellett nem lehet elmenni, mert nem csupán néhány elfuserált jelentről vagy lapos karakterről van szó, hanem az egészről. Szinte hihetetlen, de abban a pillanatban, hogy az író elkezdi papírra vetni a játék jeleneteit az egész szöveg egy végigjátszássá silányul. Száraz, hangulatrombolóan sivár leírások következnek helyszínről helyszínre, Amanda itt balra fordul, utána jobbra, lemegy a lépcsőn, bemegy az ajtón, átkutat egy hullát, felvesz egy tárgyat, ami még hasznos lehet. Olvasás közben szinte látjuk a szemünk előtt az inventoryt.

DeCandido néha megpróbálja érzékeltetni velünk Amanda rettegését, de ezek ügyetlen, gyenge próbálkozások, amelyek elvesznek a végigjátszásra hajazó leírás tengerében. Ráadásul minduntalan igyekszik ostoba, belső megjegyzésekkel tarkítani a szöveget, mint például Amanda egy brutális gyilkosság láttán olyasmit mond magának, hogy “Egy újabb szép nap a Sevastopol-állomáson”.

És sajnos ez a stílus végigvonul az egész regényen. Fontos, drámai pillanatokat elintéz egyszerű tényközléssel, Amanda idegességét pedig azzal próbálja átadni, hogy minden oldalon vagy ötször szerepel a “Basszus”.

Alien regényről beszélünk, tehát szót kell ejtenünk a Xenomorph-ról is, hiszen elvileg ő a történet lényege, az első számú ok, amiért belekezdtünk a könyvbe. Szereplőink először találkoznak az idegennel, korábban sosem hallottak róla, Amanda csupán pár titokzatoskodó megjegyzést kap, hogy valamilyen gyilkos teremtmény ólálkodik az állomáson. Amikor eljön az ominózus találkozás, és először pillantja meg a lényt (először csak a farkát), sajnos ugyanolyan unalomba fulladó, a döbbenetet és iszonyatot a legkisebb mértékig sem átadni képes mondatokban ölt formát.

A szerző logikátlan pillanatokkal tarkítja a történetet, például egy menekülős rész közben Amandának valamiért megfordul a fejében, hogy mit csinálhat most a barátnője, Zula Hendricks. Zula nem szerepelt a játékban, a regényben rövid ideig felbukkan ugyan, de ő elsősorban az Isolationnel nagyjából egyidőben játszódó képregény, az Alien: Defiance főszereplője, valamint az Isolation folytatásának számító Alien: Resistance egyik szereplője is. Feltételezem, hogy DeCandido részéről ez valamiféle kikacsintás lehetett az olvasó felé, egy utalás arra, hogy a tengerészgyalogos Zulának is épp van egy icipici Xenomorph-problémája, de a regény szempontjából ez teljességgel értelmetlen, semmi sem indokolja, semmi sem alapozza meg, hogy abban a jelenetben Amanda épp Zulára gondoljon.

Nagyon sajnáltam az Izolációt, a kezdeti lelkesedésem gyorsan elkezdett lohadni, de az elején még reménykedtem, hogy csak egy átmeneti, gyengébb részt olvasok a könyvben. De sajnos nem. Nem tudom másképp megfogalmazni: az Alien: Izoláció egy rosszul megírt regény. Ha valaki szeretné megismerni ezt a történetet, az inkább vegye elő a játékot – garantáltan félelmetes utazásban lesz része.

Értékelés: 5/10

Megjelenés: 2020
Kiadó: Szukits
Oldalszám: 364
ISBN: 9789634976134

https://youtu.be/vXc9VImsp_s