Az utóbbi időben annyira elfoglalt voltam (na meg maga alá temetett az év végi + év eleji szokásos letargia), hogy elfelejtettem közzétenni itt az oldalon a Monolit-díj zsűrijének értékelését a Médákról. Most pótolom eme hiányosságot.
Amúgy van benne némi SPOILER, szóval ha még nem olvastad a regényt, de tervezed, inkább majd utána olvasd el a Monolit-kritikát.
A Monolit-zsűrijének értékelése:
„A győztes pályamű, R. J. Hendon Médák c. regénye részben posztapokaliptikus disztópia. A tény, hogy egy közeljövőbeli totalitárius társadalmat bemutató regénnyel és egy alternatív történelmi művel együtt jutott a finisbe, jól mutatja, hogy korunk számos kérdése között is különösen akut az ember társadalomba vetettségével, ideológiáktól való függésével kapcsolatos szorongás. Hendon azonban a közeljövő helyett az egészen távoli jövőt, a járványo(ko)n és atomháborún túl újrarendeződött, sőt újra fejlődésnek indult világot mutatja be természetföldrajzi, antropológiai és geopolitikai igényességgel. Az általa modellezett társadalomfejlődés különféle formái történelmi és tudományos-technológiai ismereteink alapján is megalapozottak – a falanszterszerű, high-tech túlcivilizáltságtól a nomád létmódig és a poszthumánnak is tekinthető létformákig, a programokként „reinkarnálódó”, hol robotokat, hol elrabolt, kiüresített állati és emberi testeket irányító elmékig.
A szerző jó érzékkel kiválasztott, lélektanilag hitelesen viselkedő szereplőkön keresztül mutatja be ezeknek a társadalmi formáknak, létmódoknak az előnyeit és a hátrányait, a belőlük fakadó külső és belső konfliktusokat, morális dilemmákat. Jó ritmusérzékkel, izgalmasan vezetett cselekménye a megfelelő pontokon kapcsolja össze és teszi motiválttá fő kérdéseit: a munkára tenyésztett, biorobotnak tekintett overtouni médákon keresztül a munkaerő mindenáron való biztosításának etikai és praktikus aggályait, a tőlük csak látszólag különböző, de ugyanúgy tenyésztett polgárokon keresztül a társadalmi megkülönböztetések hamisságát, kreáltságát, valamint a testet regeneráló, betegségektől és külső fizikai hatásoktól védő „egészségtechnológia” kérdéskörén keresztül a magasan fejlett civilizációs infrastruktúrától való függőséget, amely életveszélyessé teszi a saját társadalom határain való – tényleges vagy képletes – átlépést.
A regény láttató erővel, vérfagyasztóan ábrázolja egy földi-emberi gyökerű, de már egzisztenciális-metafizikai ugráson túli létforma ellen-terraformáló törekvéseit, amelyek nagyon is támaszkodnak a hús-vér emberi társadalmak mulasztásaira és gyarlóságaira. E létforma terjeszkedésével Hendon – kegyetlen iróniával – az atomfegyvert állítja szembe, egy olyan „megoldást”, amely nagyban hozzájárult a fikció világának múltbéli pusztulásához éppúgy, ahogy az a mi valóságos jelenünkben vagy jövőnkben is történhet (méghozzá ismert utilitarista magyarázatokkal). A szerző ezt a morális dilemmát ugyanúgy nem kerüli el, ahogy a szereplőkkel is megfizetteti döntéseik árát, egy pillanatra sem esve a giccs vagy a didaxis csapdájába. A szereplők döntéseinek súlyán mit sem csökkent a – regényciklus közbülső darabjához illő – nyitott befejezés, ahogy a regény az előzményekre is elegánsan pozicionált, informatív visszatekintésekkel utal, anélkül, hogy túl terjengős lenne, vagy megtörné az elbeszélés ritmusát.
Ezeknek a bizonyos döntéseknek a hangsúlyossága a regény egyik legnagyobb erőssége. Egy ennyire erősen történelem- és társadalomtudatos művekből álló shortlist kontextusában különösen hangsúlyos Hendon víziójának performatív értelemben előremutató jellege (performancia alatt persze, fikciós műről lévén szó, az együttgondolkodásra való felhívást értve): az, hogy szereplőit a permanens válság állapotában sem fojtja kilátástalanságba, felkínál nekik döntéshelyzeteket, alternatív lehetőségeket, irányt és célt a törekvéseiknek és így a nézői azonosulásnak.
A sci-fi ugyanis alapvetően korunk problémáinak termékeny vizsgálatán és a lehetséges megoldásokra irányuló gondolatkísérleteken alapul. Korszakfüggő, hogy e téren a műfaj mennyire képes optimista lenni, de ha problémáink teljes körű megoldását manapság már nem is tudja, akarja vagy meri a tudománynak tulajdonítani, a megoldásra való törekvésjegyében mindmáig síkra száll. Könyörtelenül megvizsgálja e küzdelem „költségeit” az érzelmi vagy morális oldalon, és időről időre felteszi a kérdést: mit jelent embernek lenni? E törekvés és kérdésfelvetés megkapó manifesztuma a Médák.
A nyertesnek ezúton is gratulálunk:
a zsűri”