2016-17 fordulóján írtam egy hard sf kisregényt, a Nightingale-t, amelyet először itt, az oldalon tettem közzé fejezetenként, majd később egységesített, ingyenes magánkiadásban is megjelent. Sőt, a nagyszerű Ambrus Attila (nem a Viszkis) még hangoskönyvet is készített belőle!
Idén először nyomtatásban is megjelenik, mégpedig a májusi Galaktika Magazin XL kiadásában olvashatjátok egy kibővített, kissé átdolgozott változatát.
A Nightingale írása során erősen hatott rám Andy Weir A Marsi című regénye, amit előtte olvastam, és rögtön szerelem lett belőle.
A Nightingale űrhajó az emberiség legnagyobb technológiai vívmánya volt – az első és egyetlen hajó, amely meg tudta közelíteni a fény sebességét. Azonban sok sok évtizede elszabadult és a nyílt világűr felé vette útját. Most, a huszonkettedik század hajnalán vált bizonyossá, hogy az űrhajót sikerült megállítani. Már csak egy önként jelentkezőre lenne szükség, aki vállalkozik rá, hogy hazahozza. Valakire, akinek nincs vesztenivalója, hiszen a negyven éves út után már egy megváltozott világba térne vissza.
Russel Hendon űrhajóst már semmi sem köti ide. Az átélt tragédia, amelynek során elveszítette szerelmét, mély nyomot hagyott benne, és rövid tépelődés után elvállalja a feladatot. Akkor azonban még nem sejti, hogy az út során, miközben olyan messzeségekbe utazik, mint előtte egyetlen ember sem, ép ésszel szinte felfoghatatlan jelenségeket fog tapasztalni. A Nightingale fedélzetén megkísérti a múlt, és az űrhajósnak hamarosan a saját életéért kell küzdenie, fényévekre minden segítségtől.
A megjelenés alkalmából alább elolvashatjátok a kisregény teljes első fejezetét.
Első fejezet
Hazatérés
Azt hiszem, a legszebb látvány, amit ez a világ nyújtani tud, mindig is a napfelkelte lesz. A narancssárga, lila, rózsaszín és világoskék milliónyi színárnyalatának kavalkádja minden reggel impresszionista festménnyé változtatta a keleti égboltot. A Földön, amikor csak tehettem, nem mulasztottam el megnézni. Nincs is ennél jobb kezdete a napnak: egy bögre kávéval kiülni a tornácra, és figyelni, hogyan fúj visszavonulót a sötétség.
Az űrállomáson is követtem ezt a szertartást. Minden aktív időszak kezdetét a fedélzeti számítógép pittyegése jelezte; ekkor kicsatoltam magam az alvófülkéből, mely úgy ölelte körbe az embert, mint valamilyen koporsó, aztán ellebegtem a kilátóig. Megvártam a következő napkeltét, melyből huszonnégy órára tizenhat jutott, majd szívószálat döftem a zacskós kávéba. Ez volt a kedvenc elfoglaltságom a Unity állomáson.
Egészen tegnapig.
A történtek után ugyanis úgy éreztem, többé semmit sem tudok élvezni az életben.
A tizedik napkelte köszöntött rám, amikor üzenetet kaptam az irányító központból. Már abból megsejtettem a tartalmát, hogy szöveges üzenet érkezett, nem pedig videóhívás. A jó híreket szeretik személyesen közölni, de a rosszaknál a betűk mögé bújnak.
„Russell! Sajnálattal értesítünk, hogy Annika ma hajnali ötkor eltávozott. Mi itt lent mindannyian szeretnénk, ha tudnád, melletted állunk. Fogadd őszinte részvétünket! A váltás harminckét óra múlva érkezik érted.”
Négy év alatt egyszer sem tapasztalhattam, milyen érzés súlytalanságban sírni. A szempilláktól csak akkor szakadnak el a könnycseppek, ha megdörzsölöd a szemed. Utána gömbökké formálódnak és körülötted lebegnek, mint apró golyóbisok. Magzatpózba húztam a lábam, és fogalmam sincs, mennyi időt töltöttem úgy, tétlenül, pedig rengeteg tennivalóm lett volna. Fel kellett készítenem az állomást a váltás érkezésére, de nem bírtam rávenni magam, hogy megmozduljak.
Mindenről Nika jutott eszembe, akárhová néztem, az ő keze nyomát láttam. Az öltözőszekrény nyitva felejtett ajtaján kikandikált a tartalék kezeslábasa, melyen ott szerepelt a neve; a személyes holmiját becsomagolta indulás előtt, de itt felejtette azt a pólót, amelyet az egyik egyetemi barátnőjétől kapott a fellövésünk előtt – Első számú Űrszuka, hirdette a felirata.
Az űrállomás minden moduljában, minden apró részlet a bűnömre emlékeztetett. Nika miattam halt meg. Én tehettem róla, hogy meg kellett szakítani a küldetést. És én beszéltem rá arra is, hogy mielőbb térjen haza, ne várja meg a hivatalos váltást, mert a lehető leggyorsabban látnia kell egy orvosnak…
Gőzöm sincs, hogy múlt el az a harminckét óra. Semmit sem tudok felidézni belőle, pedig valószínűleg elvégeztem a legszükségesebb feladatokat, mert amikor megérkezett az ősrégi Dragon, gond nélkül csatlakozott az állomáshoz.
A légzsilipből kiszálló cseh és svéd fickó angolul köszönt, de ezen kívül egyetlen szót sem váltottunk. Csendben, gépiesen tettük a dolgunkat, melynek végén helyet cseréltem velük és a temérdek felszereléssel, hogy visszatérjek a Földre. Igyekeztem kirekeszteni a gondolatát is, hogy egy temetésre megyek haza, mégis, egész úton, attól a pillanattól kezdve, hogy a Dragon elvált az állomástól, görcsös, szorító érzés kerített hatalmába. Nem akartam visszamenni. Fent akartam maradni, egyedül, örökre, hogy ne is lássam többé a zöld fákat vagy az ég kékjét. Idegen és taszító lett a földiélet-szimfónia, mely gúnyosan az arcomba nevetett.
Az űrhajó belépett a légkörbe és rázkódni kezdett. Kívülről izzott, de bent hűvös maradt, mint egy kriptában. Kellemes érzést nyújtott a szorosan körbeölelő falak közelsége. Nika is ezt érezhette utoljára, mikor a Föld felé tartott. A sors iróniája, hogy őt egy sokkal modernebb, a Dragont minden téren lepipáló sikló szállította. Senki sem gondolta volna, hogy kilencvenezer méter magasan megadja magát az egyik hőálló csempe, a sikló kigyullad és pörögni kezd…
Nika, képzett űrhajósként, nem esett pánikba. Miután bizonyossá vált, hogy a sikló menthetetlen, hetvenötezer méteren katapultált. A speciális űrruha, amely magától idomult az igénybevételekhez, felvette a mezoszféraugráshoz szükséges formát. Egy darabig úgy tűnt, minden rendben lesz; azok, akik tartották vele a kapcsolatot, azt mondták, hogy Nika utolsó üzenetében ujjongott és valami olyasmit kiabált, hogy most megdönti az ejtőernyős ugrás világrekordját. Azonban az űrsikló, miután másodpercek alatt kilométerekre távolodott tőle, felrobbant és szétszórta az izzó repeszeket, amelyek a hangsebesség többszörösével repültek. Kettő találta el Nika szkafanderét – az egyik a hasába ékelődött, a másik a térdízület alatt fúródott bele és gyakorlatilag levágta a lábát. Az öngyógyuló ruha gyorsan körbezárta a sérüléseket, de hatalmas vérveszteséget és sokkhatást érzékelt. Nika emberfeletti akaraterőről tett tanúbizonyságot, mert még épp a megfelelő időben oldotta ki az ejtőernyőt. A begyűjtő csapat egy órán belül megtalálta, és helyszíni elsősegély-ellátás után kórházba szállították. Már ekkor elhangzott a halálos ítélet: súlyos belső vérzés, amelyet nem tudtak időben kezelni.
Az én Dragonom gond nélkül ért földet a Lisszabon melletti űrrepülőtéren. Alig egy órát kellett várnom az orvosi szobában, amíg kihámoztak a szkafanderből és elvégezték rajtam a rutinvizsgálatokat. Az orvos depresszió tüneteit állapította meg.
Azután magángépre raktak, és késő éjszaka a kölni reptéren landoltam, ahol már vártak, hogy elvigyenek az EAC-ba, vagyis az Európai Asztronauta Központba. Tényleg úgy éreztem magam, mint akit ide-oda pakolgatnak; csak egy élettelen csomag, ami nem érez fájdalmat és nem töpreng azon, mi lett volna, ha…
Az asztronauták kijelölt szálláshelyei a központ köré épült lakóparkokban voltak, egy csendes környéken, messze Köln centrumától. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, mélységes csend telepedett rám.
Egészen másnap délutánig hagytak aludni, ami rám is fért. Észrevettem, hogy aki csak tehette, került engem, és szinte minden kommunikáció írásban zajlott. Arról is egy szűkszavú üzenetből értesültem, hogy a meghallgatást másnap reggel tíz órára tűzték ki, és hogy ma este még vár rám egy második egészségügyi ellenőrzés.
Gyakorlatilag az egyetlen beszélgetés, amit lefolytattam, Nika anyjával történt telefonon. Remegett a kezem a félelemtől, amikor megláttam, hogy ő hív, és addig tétováztam, míg a csengés abbamaradt. De aztán eszembe jutott, hogy nem bújhatok el előle, mert Nika ennél többet érdemelt.
Visszahívtam és a félelmeim ellenére meglepően civilizált beszélgetést folytattunk le. Mrs. Laukkanen kíváncsi volt mindenre, amit Nika tett vagy mondott élete utolsó napjaiban. Tudni szerette volna, miként képzelte el a jövőt, és hogy nekem is lett volna-e szerepem ebben a jövőben.
– Nem tudom, Krista, azt hiszem… – egy pillanatra elcsuklott a hangom – azt hiszem, igen.
Pár másodperces csönd honolt a vonal túlsó végén.
– Én is örültem volna neki. – Krista Laukkanen kiejtését szinte tökéletesre csiszolta, angoltanár lévén alig érződött benne a finn akcentus.
Most nekem nem jött ki hang a torkomon.
– A temetése két hét múlva lesz Varkausban. Szeretném, ha ott állnál a család mellett.
– Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Krista. – Összerándult a gyomrom a gondolatától, hogy milyen tekintetek szegeződnek majd rám.
– Senki sem tudja rajtam és Johannon kívül. Mindenki csak annyit hallott, baleset történt a visszatéréskor, a részleteket nem hozták nyilvánosságra, a mi kérésünkre.
Krista nem tudhatja, hogy az ESA irányító központjában vagy ezer szakértőt kérdeztek meg Nika egyedi esetével kapcsolatban, és a valószínűsége, hogy nem szivárog ki a pletyka és szerepel majd öles szalagcímként valamelyik bulvárújság címlapján, kevesebb, mint egy a millióhoz.
– Johann hogy van? – próbáltam terelni a témát.
– Ahogyan az egy vén finn szemétládától elvárható, aki éppen elvesztette az egyetlen lányát. Vodkába fojtja a gyászt. Két napja nem is láttam.
– Jézusom.
– Majd előkerül. Mindig visszajön.
– Ez most más.
– Tudom.
Krista hangsúlyából egyértelművé vált, hogy cseppet sem érdekli iszákos férje állapota. Nem feszegettem tovább a témát.
Hamarosan elbúcsúztunk, utána pedig átaludtam a délutánt és lekéstem az egészségügyi vizsgálatot. Nem érdekelt. Úgysem fogok többé űrhajóra ülni. Ha józanul végiggondolta az ember az egész ügyet, a másnapi meghallgatásnak csak egyetlen kimenetele lehetett: azonnali és végleges eltiltás az űrrepülés minden formájától. Ezen még az sem változtatott volna, ha Nika épen és egészségesen földet ér.
Reggel időpontra megjelentem a központban. A sima, szürke falak brutalista ridegsége híven tükrözte a lelkiállapotomat, ahogy az időjárás is: az eső szakadatlanul verte a hatalmas ablakokat, ütemes kopogásától csaknem elnyomott az álom.
Amikor hívásra beléptem a tárgyalóba, megdöbbentem, hogy a teljes igazgatóságot ott találtam. Végignéztem az arcokon. Nagyjából fele-fele arányban vágtak szánakozó és könyörtelen képet.
Leültem a terem közepén elhelyezett magányos széken és meghallgattam Francisco Guerra operatív igazgató bevezetőjét, aki ezt követően arra utasított, részletesen számoljak be a történtekről. Nem kerteltem, nem szépítettem, nem másítottam meg semmit. Gépiesen, érzelemmentesen beszéltem Nika utolsó napjairól a Unity fedélzetén. Néha közbekérdeztek, de összességében véve úgy néztek ki, mint akik maguk sem tudják, mihez kezdjenek ezzel az egész szituációval.
Az ESA asztronautái között Nikát és engem csak úgy emlegettek: a Rekorderek. Számos asztronautikai rekordot állítottunk fel és tartottunk mind a mai napig. Nika a leghosszabb, nem hibernált, női űrutazás rekordját tartotta háromszázhetvenöt nappal és tizenhét órával, ő állította fel a legtöbb Mars körüli keringés rekordját – ötvenkét óra, huszonhárom perc – és Nika lett a legfiatalabb asztronauta, aki küldetésre indult az űrbe, mindössze tizenkilenc évesen. Enyém volt a leghosszabb egyszemélyes űrutazás világcsúcsa – harminchét nap, kilenc óra – és én büszkélkedhettem a legtöbb űrsétával is – huszonhárommal.
Ezek a rekordok vajmi keveset nyomtak a latba a vizsgálóbizottság előtt.
– Russell John Hendon, ön megszegte az Európai Űrügynökség kettőezer-hetvenháromban lefektetett, az asztronautákra vonatkozó etikai alapszabályzatának kilencvenegy per cé pontját – olvasta fel a határozatot Guerra igazgató. – Ennek függvényében azonnali hatállyal visszavonjuk űrrepülési engedélyét és a továbbiakban nem vehet részt az ESA által szervezett küldetésekben. Laukkanen százados halálában a bizottság egyhangú szavazást követően nem találta bűnösnek. A körülményeket figyelembe véve egy hónapos pihenőidőt javaslok az ön számára, továbbá az ESA-nál betöltendő jövőbeni szakmai pozícióit egy pszichológiai vizsgálattól teszem függővé.
Rezzenéstelen arccal vettem tudomásul a bizottság ítéletét, megköszöntem a munkájukat és távoztam. Még aznap összecsomagoltam és hazarepültem Londonba. A temetésig hátralévő időt anyáméknál töltöttem a nagy házban, és feszélyezetten válaszolgattam a családtagok kérdéseire.
Természetesen apám tudott mindenről. Richard Hendon nagy befolyással és jó kapcsolatokkal rendelkezett, fénykorában az ESA-nak és a NASA-nak is bedolgozott, amellett rektori pozíciót töltött be a Hawking Egyetemen. De ettől nem lett jobb ember.
– Felelőtlenségért neked sem kell a szomszédba menned – mondta közömbösen. – Az ember azt hinné, egy asztronautának több esze van ennél. De úgy látszik még a legjobbak legjobbjai is csalódást okoznak.
– Baszd meg, apa – vetettem oda, és otthagytam a szalonban a pohár whiskyjével.
A két bátyám, Henry és Franklin megértőbben viselkedtek. Csak miattam utaztak haza az egyik hétvégére, anyám pedig örült, hogy végre egyszer együtt vacsorázik a család, ami a karácsonyt leszámítva ritkább eseménynek számított, mint a teljes napfogyatkozás.
– Mi lesz veled most az ESA-nál? – kérdezte Franklin.
– Nem tudom. Pszichológiai vizsgálatnak rendeltek alá.
Franklin horkantott egyet.
– Mégis mit akarnak megtudni belőle? Hogy ha legközelebb kirepülsz az űrbe, akkor nem… Aú! – Anya bokán rúgta Franklint. – Ne haragudj, Rusty.
– Semmi baj. Egyébként többé nem repülhetek. És örülhetek, hogy nem tartanak bűnösnek azért, ami Nikával történt a visszaúton.
– Azzal nem is vádolhatnak – szólt közbe Henry. – Semmilyen törvény alapján nem ítélhetnek el azért, mert az űrsikló meghibásodott a visszatéréskor.
– De miattam ült be abba a siklóba.
– A jog nem így működik.
– De a lelkiismeret igen.
Csendben folytattuk a vacsorát, aminek Richard kifejezetten örült. Apám utált étkezés közben beszélgetni. Meg máskor is. Igazából nem tudtam egy olyan dolgot sem megnevezni, amit nem megvetéssel és lenézéssel kezelt. Kiállhatatlan jellemének nagy szerep jutott abban, hogy három fia szétszéledt a világban, anyánk pedig az alkoholhoz nyúlt.
A Nika temetése előtti napon repültem Kelet-Finnországba. Krista várt a reptéren és szorosan megölelt, amikor találkoztunk. Az ölelésében több szeretetet fedeztem fel, mint ami apám egész lényébe szorult. A vállamon sírt egy rövidet, aztán hozzájuk mentünk.
Az elmúlt öt évben, amióta Nikát ismertem, többször jártam már ebben a házban. A kétszintes gerendaház a tóvidék kellős közepén állt, és olyan kilátással rendelkezett, ami csak a tündérmesékben fordult elő. Életemben nem jártam még olyan csodás helyen, mint ez. Nagy sétákat tettünk itt Nikával és Zigzaggel, a lappföldi pásztorkutyával. A temetés előestéjén elvittem egy sétára a kutyát, és közben egy másik élet lehetőségén járt az eszem, amelynek az elvesztése jobban fájt, mint korábban bármi. Leültem az ezernyi tó egyikének partjára, és a csillagokat néztem. Zigzag az ölembe fúrta a fejét és bánatosan pislogott rám, mintha tudná, mi történt a gazdájával.
A temetést másnap délben tartották, szűk családi körben, Krista határozott kérésére a sajtó kizárásával – nem lehettem neki elég hálás ezért. Nikát nem a varkausi köztemetőben helyezték nyugalomra, hanem a ház hátsó kertjében egy hatalmas nyírfa tövében, gyerekkorának színhelyén. Ő pontosan így akarta volna, és Krista nagyszerűen ismerte a lányát.
A sírkövön ez állt: Annika Tuleva Laukkanen, élt 2068 – 2102. Várok rád a csillagok között.
Azt hiszem, akkor borultam ki, amikor elolvastam az utolsó mondatot, de egész addig visszatartottam a könnyeimet, amíg az utolsó hozzátartozó is távozott.