EZT NÉZTEM – Mátrix: Feltámadások

Az idei filmek közül ettől tartottam a leginkább, és ennek jósoltam a legkisebb eséllyel kritikai sikert. Azért a kritikait emelem ki, mert a közönségsiker és a kritikai siker egyre gyakrabban nem jár kéz a kézben, egyre nagyobb a különbség a nézők és a kritikusok véleménye közt.

Az eredeti Mátrix éppen egy olyan alkotás volt, amelyet mind a kritikusok, mind a nézők imádtak, hatalmas siker volt, és máig érezhető a hatása. Az ilyen filmeknek folytatást csinálni nem egyszerű, és a legritkább esetben nyeri el az emberek tetszését. Ha a közelmúltból olyan, jól sikerült filmet kellene említenem, amely egy régi kultuszfilm folytatása, a Szárnyas Fejvadász 2049-et említeném, és nagyon erősen gondolkoznom kellene rajta, hogy mi jöhet még szóba.

Az idei év utolsó nagy filmes durranásának szánták a Mátrix: Feltámadásokat. Az már az előzetesből nyilvánvaló volt, hogy a stíluson változtattak, sokkal élénkebb színekkel operálnak, hanyagolták a Mátrix zöld árnyalatait, és borús képi világát. Ez már önmagában üzenet értékű, azt közvetíti, hogy most valami merőben újat fogunk látni.

A film eleje ezt még el is hiteti a nézővel. Megtudjuk, hogy Thomas Anderson egy videojáték-fejlesztő cég zsenije, aki annak idején három, nagysikerű játékot tett le az asztalra, a Mátrixot és annak két folytatását. Egy értekezleten közlik vele, hogy a cég (a Warner Borthers) mindenképp új részt akar a videojátékhoz, és ez a hír enyhén szólva felzaklatja Tomot.
Mondanom sem kell, ez igen meglepő felütés, mindenre számítottam volna, csak épp erre a kikacsintásokkal és önreflexiós, enyhén humoros beszélgetésekkel megtűzdelt nyitányra nem.

De működik? Lényegében igen, működik, abban az értelemben, hogy az ember meglepetten nézi, hová fog vezetni ez az egész. A filmnek ez a része még tetszett, ahogy a Trinityvel való találkozás a kávéházban is.

Ami már kevésbé jött be, az az új Morpheus. A film magyarázattal szolgál, hogy miért látjuk itt fiatalnak, miért más, mint korábban, de a vele kapcsolatos jelenetek egyáltalán nem hitetik el a nézővel azt, hogy ez a karakter akár csak távolról emlékeztetne Morpheusra.

A kezdeti meglepő részek azután sajnos kifulladnak, nem vezetnek sehova, dacára az érdekes kérdéseknek, a fura hangulat elpárolog onnantól kezdve, hogy Tom immár emlékezve arra ki ő, kijut a Mátrixból, és megismerhetjük a szemén keresztül, milyen lett a világ a Forradalmak befejezése óta.

Az érdeklődésem egyenes arányban csökkent a filmidővel, ami az utolsó félórára egy agyatlan üldözés lett egy nagyon suta, és röhejes befejezéssel. Az elején felvetett kérdésekkel és az érdekes nyitánnyal nem kezdtek az égvilágon semmit, nem használták ki a benne rejlő lehetőségeket. Ezen kívül ami még súlyosabb probléma: a filmnek túl kicsi a tétje. Még az eddigi három rész az emberiség puszta túléléséről szólt (jó, az első rész igazából csak a megváltó kereséséről), itt minden csak Neo és Trinity egymásra találásáról szól, és pár elejtett megjegyzésen kívül semmit sem kapunk a háttérvilágról. Pedig voltak itt felsejlő, nagy volumenű események: polgárháború a gépek közt, Io és Zion ellentéte, a gépek és az emberek együttműködése… Ez utóbbi lett volna a legizgalmasabb, de csak azt látjuk belőle, hogy együtt termesztenek epret egy barlangban.

És akkor még ott van az akciójelenetek problémája. Egy intellektuális, filozofikus műnél másodlagos a látványvilág – de nem a Mátrix esetében, amely 1999-ben forradalmasította a látványfilmek világát, és amelynek a bullet time és a kung fu legalább annyira jellegzetes eleme, mint gondolatébresztő mivolta. Szinte hihetetlen, de a Feltámadások akciójelenetei unalmasak, repetitívek (általában abból állnak, hogy Neo ordít egyet és megállítja a golyókat, vagy félrecsapja az ellent). Nem vártam, hogy újra megreformálják az akciófilmeket, az azért túl nagy elvárás lett volna. De legalább lett volna érdekes, változatos adrenalin fröccs az a néhány akciódús rész!

A múltból felbukkanó szereplők sajnos sokszor fölöslegesek, gyakorlatilag fogalmam sincs, miért volt ott a Merovingi, vagy mi célt szolgált Tom/Neo főnöke (akiről megtudjuk, hogy valójában egy régi, fontos szereplő új bőrben).

Az a legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy sokkal érdekesebb sztorik vannak a háttérben, sokkal érdekfeszítőbb az, amit nem mesél el, mint az, amit elmesél. Mint a gép-polgárháború esete…

Ebben egyébként már a Mátrix – Forradalmak is bűnös volt: akkor az orákulumot játszó színésznőt kénytelenek voltak lecserélni, mert forgatás közben elhunyt, aztán szőttek köré egy fura kis rejtélyt, pár elejtett mondatból álló mellékszálat, ami lógott a levegőben, sosem volt megoldása, sem értelme (pl. a Merovingi meg akarta kaparintani az orákulum szemét, az orákulum meg kötött egy üzletet, ami rosszul sült el, ezért kellett cserélnie a skint… What. The Fuck.)

De nem csak a Mátrix bűnös ebben, hanem pl. az új Star Wars trilógia is, főleg a VII. rész Luke fénykardjának megtalálásáról, amire csak annyit kapunk válaszképp, hogy majd egyszer elmesélik, de ez sose következett be. Vagy például a Legendás Állatok és Megfigyelésük című Harry Potter-előzménysorozat gyakorlatilag hemzseg az ilyen jelentektől, amelyek megakasztják a nézőt, elkezd rajta agyalni, hogy miért van ez így, milyen rejtély van a háttérben, de aztán sose kap választ, mert azok a válaszok valami huszadrendű kiegészítő kiadványban lapulnak…

Nem tudom, miért csinálják ezt mostanában. Talán megpróbálják vele rávenni az embert, hogy gyűjtse össze a magyarázó képregényeket, videojátékokat, spin-off akármiket, amelyek majd kibővítik és megmagyarázzák a háttérvilágot? Köszönöm, nem. A film legyen önmagában teljes, különben a mellékszálai csak úgy lógnak a levegőben, súlytalan és érdektelen az egész.

Valahogy sejtettem, hogy ez lesz majd a probléma a Mátrix – Feltámadásokkal. Ugyan a remény élt bennem, hogy képesek lesznek egy jó filmet letenni az asztalra, és ki is békültem volna vele, ha a legendás első rész mellé csak egy korrekt filmet kapunk. De sajnos nem lett az. Sok-sok jó ötletet kaptunk, amiket nem sikerült koherens egésszé összegyúrniuk, és nem sikerült igazolást találniuk arra, miért kellett ennek a filmnek egyáltalán elkészülnie (nyilván a rakás zsén kívül).

Lehet, hogy fura, de szerintem a Mátrix folytatások sokkal jobban működnének az Animátrixhoz hasonló antológiaként. Lana helyében megbíztam volna a Black Mirror vagy a Love, Death + Robots készítői közül néhányat, hogy írjanak remek, a Mátrix világában játszódó egyórás történeteket, animáltakat és élőszereplőseket vegyesen, olyanokat, amelyeknél garantált a mindfuck, és nem áll neki rosszul, ha otthagyja a nézőt egy rakás kérdéssel a fejében.

A magam részéről a Mátrix a múlt része, mint a Terminator-sorozat, vagy az Alien-sorozat. Ideje tovább lapozni.

Értékelés: 5/10

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .