EZT NÉZTEM – Dűne

 

Dobálózhatnék itt olyan közhelyekkel, mint hogy Frank Herbert örökbecsű klasszikusa megfilmesíthetetlen, vagy hogy Jodorowsky soha el nem készült, monumentális víziója lett volna az igazi (egyébként szerintem nem), de ezeket rengetegen leírták már kismillió alkalommal.

A Dűne körül van egy általános hisztéria, ami valamilyen szinten érthető is, hiszen a sci-fi egyik valódi alapművéről van szó, egy örök klasszikusról. Én most megpróbálok úgy írni róla, mint bármely más filmről, nem egy “szent könyv” adaptációjáról. Jelentős spoilerekkel nem fogok élni azok miatt, akik nem olvasták a könyvet, mindössze arra térek ki, ha valami jelentősebb dolog kimaradt.

Először is szögezzük le a nyilvánvalót, ami már egyértelmű volt az előzetesek alapján, és korábban pedig sejthető volt a rendező személye miatt: a Dűne elképesztően szépen néz ki. Denis Villeneuve már az Érkezésnél és a Blade Runner 2049-nél is bebizonyította, hogy nagyon jól ért ahhoz, hogy fantasztikus látványt varázsoljon a vászonra, ami aztán egykettőre beszippantja a nézőt. És itt most nem a Marvel vagy Star Wars-féle látványfilmek színpompás csihipuhijára gondolok, hanem arra, hogy milyen érzést kelt bennünk egy egyszerű kép a végtelen dűnetengerről. Már a nyitó képek megadják az alap hangulatot, de a későbbiekben is szemkápráztató, és látszólagos egyszerűségükben zseniális megvalósításokkal találkozunk.

Ez a látszólagos egyszerűség tetten érhető a brutalista építészeti stílusban, ami még az űrhajókra is kiterjed. A hasonló, távoli jövőben játszódó sci-fi filmek néha origamiszerű, vagy mindennel megspékelt, ezer kiálló antenna és ágyúcső erdejétől roskadozó naszádjai és csillagrombolói után ez első hallásra talán lehangolónak tűnik, de mégsem az. Remekül illik a képbe ez a fajta minimalista letisztultság, ahol minden elképesztően óriási, komor és rideg. Villeneuve űrhajói tökéletesen passzolnak az emberi sorsok iránt közömbös univerzumhoz.

Minden helyszín, az Arrakistól kezdve a Giedi Prime-on át a Salusa Secundusig az utolsó négyzetcentiméterig ki van dolgozva, egyedi, élő és lélegző kultúrával rendelkező világ.

 

 

Érdekes volt egyébként a technológia kettőssége, amit főleg az ornitopterek pilótafülkéjénél lehetett megfigyelni. Még mai mércével mérve is elavultnak tűnő, kissé retro-sci-fi küllemet kaptak, ami látszólag súlyos logikai ellentmondásban van az óriási repülő betongolyó kinézetű űrhajókkal, mégis tökéletesen passzolt a sivatagi környezet ütött-kopottságához.

A vizualitás kéz a kézben jár a zenével és a hanghatásokkal. Ritka az, hogy a zene több, mint pusztán az akciódús vagy lassúbb jelenetekhez passzoló háttérmuzsika, és általában már szerencsés helyzet áll fenn, amikor képesek fülbemászó, emlékezetes témákat adni a filmekhez (ez főleg az epikus blockbusterekre jellemző). De Villeneuve filmjei többek ennél, és ezt már az Érkezés nyugtalanító hanghatásainál megtapasztalhattuk. A zene nem csak aláfest, hanem mesél. Nem csak felpörget az akcióra, hanem a zsigereidbe hatol, szándékosan idegesít, és ha kell, ‘majd szétrepeszti a dobhártyádat. Emiatt a Dűnét néhol bántóan hangos filmnek érezhetjük – de ez pont így van jól.

 

 

A fentiekből már látszik, hogy a film technológiai megvalósítása kiváló, sőt, meg merem kockáztatni, hogy ezen a téren a dobogó legfelső fokát foglalhatja el. De milyen forgatókönyvét és színészi játékát tekintve?

Aggodalomra semmi ok, a példás odafigyeléssel kiválogatott szereplőgárda hozza az elvárt színvonalat, különösen a Paul szerepében látható Timothée Chalamet, és a Jessicát megformáló Rebecca Ferguson játékára érdemes odafigyelni. Jessica a film első felében ritkán kerül a középpontba, ám ez később megváltozik. Chalamet pedig stabil, magas színvonalat képvisel elejétől a végéig. A Dűne ifjú főszereplője egy pillanatra sem csúszik át a Young Adult disztópiák világmegmentőjének szerepébe, elejétől a végéig egy hiteles, zavart, súlyos választásokkal szembenéző férfit mutat nekünk, aki maximálisan komolyan vehető.

Zendaya nem sokat szerepel a filmben, majd a következő részben várható tőle nagyobb szerep, így róla még nem nagyon lehet ítéletet mondani, de semmi okunk azt hinni, hogy ne tudna megbírkózni Chani szerepével.
Talán Oscar Isaac Leto hercege és Dr. Yueh karaktere az egyetlen, akiket kissé sótlannak éreztem. Letóban nem volt meg az a mélység és összetettség, mint a többi karakterben; Dr. Yueh pedig túl keveset szerepelt későbbi fontosságához képest, emiatt aztán elkapkodottnak érződött a vele kapcsolatos mellékszál a film közepén – ezt különösen azok érezhetik, akik nem olvasták a Dűnét, vagy nem látták a minisorozatot.

Apropó minisorozat! Szerettem a kétezres évek elején készült, három plusz háromrészes, zömében európai koprodukciós sorozatot, minden kisebb-nagyobb hibája ellenére. Azonban abban az adaptációban a Harkonnen báró egy nevetséges, nehezen komolyan vehető idióta volt, a Lynch-féle ’84-es Dűnében meg furán groteszk (ahogy Lynch-nél kábé minden), itt azonban egy nyugtalanítóan félelmetes, valódi veszélyt sugárzó, borzasztó alakot kapunk Stellan Skarsgårdtól.

 

 

A szereplőválogatásnál két színésznél néztek furcsán néhányan. Az egyik az, hogy a birodalmi ökológust, Liet Kynes-t egy fekete nő fogja alakítani (mindenki ismeri mindkét oldal szokásos véleményét ebben az ügyben, de én már halálra unom az ebből eredő parttalan vitákat, úgyhogy több szót nem vesztegetek rá; számomra tökéletes volt a szerepre). A másik a Duncan Idaho szerepére kiválasztott Jason Momoa.

Elég régen olvastam a Dűnét, tizenöt-tizenhat éves voltam, szóval én meg nem mondom már, hogy pontosan hogyan is kellene festenie Duncannek, csak halványabb emlékeim vannak róla. De amit láttam Momoától az meggyőző volt. Nem (csak) a szokásos, kemény, macsó harcost hozta, annál azért többet. Gondolok itt arra a beszélgetésre, amiben bemutatja Paulnak, Gurney Hallecknek és a többieknek, hogy miket hozott a fremenektől, illetve az a jelenet, amikor Stilgart mutatja be Letónak. Az idegen kultúra iránti csodálat, mélységes tisztelet, továbbá az a diplomáciai érzék, amivel Stilgar esetében gyorsan közbelép, hogy ne fajuljon el a helyzet, nos, ezek nevetségesen is kinézhettek volna egy akciósztár tolmácsolásában. De nem lettek nevetségesek, Momoa hiteles maradt ezekben a jelenetekben is, és kezdem elhinni, hogy az ex-pankrátor Dave Bautistához (Rabban szerepében láthatjuk tobzódni az erőszakban) hasonlóan ő is sokoldalú tehetség, nem csak verőember.

A forgatókönyv nagyjából hitelesen követi az eredeti regény első felét, szépen jönnek egymás után az ismert jelenetek, épp ahogy kell. A jól ismert, csaknem szállóigévé vált mondatok is elhangzanak (talán egy kivételével, Gurney Halleck itt nem mondja a késharc-lecke közben, hogy mihez kell kedv, illetve nem úgy), jelentős dolgokat nem változtattak meg, csak apróságokat. Három változás, ami eszembe jut:
Az egyik a nyitó jelenet Chani tolmácsolásában, afféle prológus, aminek véleményem szerint helye van a filmben.
A másik, hogy Paul látomásai emlékeim szerint nem ilyenek voltak, nem pont erről szóltak, de erről majd világosítson fel valaki, aki a közelmúltban olvasta a regényt (de hamarosan én is újra leveszem a polcról, mert már ideje).
A harmadik változtatás, hogy Irulan hercegnő látogatása teljes egészében kimarad, sőt, el sem hangzik a neve, nincs fogadás az arrakisi palotában, Gurney sem kapja elő a baliszetet.
Lehet, hogy még ezen kívül is vannak változtatások, de a lényeg benne van, és mindenki megnyugodhat: ez bizony a Dűne, úgy, ahogy azt el kell mesélni.

Denis Villeneuve ismét csillagos ötösre vizsgázott a Szárnyas Fejvadász 2049 után. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a Dűne egy mestermű, és pont ugyanazzal a szeretettel és odafigyeléssel készült, mint húsz évvel ezelőtt A Gyűrűk Ura. Adaptációhoz csak így érdemes hozzáállni, ahogy azt Peter Jackson és Denis Villeneuve teszi, sokaknak lenne mit tanulniuk tőlük (rád nézek épp Steven Spielberg, te, aki hírhedten szétcincálod a regényeket)…

Úgy tűnik, a folytatás miatt nem kell izgulnunk, épp tegnapi hír, hogy a Warner fejese bejelentette, bizony egyértelműen lesz második része a Dűnének. Mindezek mellett aki szereti a regényt, vagy tetszett neki valamelyik feldolgozás, az fizesse ki rá a mozijegyet, mert ez a film maximálisan rászolgált, hogy sikeres legyen.

Értékelés: 10/10

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .