EZT NÉZTEM – Alapítvány 1-2. rész

 

Asimov Alapítvány-Birodalom-Robot univerzuma a szívem csücske, így aztán nagyon vártam, amikor az Apple TV+ bejelentette, sorozatot készítenek az Alapítványból.

Már az első előzeteseken is látszott, ami gyakorlatilag borítékolható volt: eltérnek az alapanyagtól. Ez nem csoda, az Alapítvány kiemelt helyet foglal el a megfilmesíthetetlennek tartott alkotások közt, és nem véletlen, hogy töretlen népszerűsége dacára eddig senki nem próbálkozott meg azzal, hogy vászonra vigye a történetet.

Most azonban itt van ez a sorozat, rögtön az első két rész, és én a továbbiakban spoileresen fogok beszélni arról, milyennek láttam. Szóval aki nem akarja, hogy lelőjem a poénokat, az ne olvasson tovább. Ezt inkább azoknak írom, akik már megnézték az első részt, mert kíváncsi vagyok a véleményükre (és ugyanezt már leírtam az SF Online-on is, a továbbiakban viszont minden epizód után megírom róla a kis összefoglalómat).

SPOILER

Őszintén szólva az eleje nem nyűgözött le, a bevezető a Vault körül szórakozó gyerekekkel felesleges volt, és maga a Vault is nagyon furcsa és idegen volt. Nem csak annyi, hogy nem így képzeltem el – azzal ki tudok békülni -, hanem egyszerűen kilógott az egészből ez a helyi „kísértethistória”.

Na, de utána véleményem szerint javult a helyzet. Ahogy azt korábban egyszer megjósoltam, a sztori visszaemlékezésekből áll össze. És lényegében NEM az Alapítvány regényt filmesítették meg, hanem a regény első fejezete (illetve az első novella, mert az Alapítvány egy novellaciklus), A pszichohistorikusok története ez. A pszichohistorikusok lényegében egy bevezető fejezet a könyvben, gyakorlatilag annyi, hogy Gaal Dornick megérkezik Trantorra, találkozik Seldonnal, és a bírósági meghallgatáson döntenek arról, hogy száműzik őket, ami pont az, amit Seldon is akart, és lényegében a terv első lépése.

Örülök, hogy ez mind ott van. Az Alapítvány első fejezete gyakorlatilag el lett mesélve a sorozat első részében – duuuurván kibővítve. Nem hiányzik semmi, de a hozzátoldás nagyon nagyon sok, ami egyrészt érthető is, hiszen egy komplett cselekményt rittyentettek egy rövid fejezet köré.

Nem bánom a betoldások egy részét, de van közte olyan, ami elhibázott. Mik ezek, amik rosszul festettek?

• Demerzel túlzóan robotszerű viselkedése. OK, hát robot a szerencsétlen, ez ok. Laura Birn arca egészen passzol is a szerephez (már ha valaki nem irtózik zsigerből a nővé avanzsált férfikarakterektől; nekem általában semmi bajom ezzel a mai gyakorlattal, és számomra itt sem volt zavaró az, hogy nő), de amikor először megszólalt, csaknem felröhögtem, annyira robotosan beszélt. Vannak kevésbé gáz megszólalásai, de valamikor meg túl erőltetett. Ez nekem azért fáj, mert Demerzel/Daneel a kedvenc karakterem az Asimov-univerzumból, ahogy gondolom sokaknak.
• Cleon vérszomja. Egyszerűen fel nem tudom fogni, miért van még mindig szükség az antagonista bemutatásakor arra, hogy valakivel kegyetlenül végezzen. Ez egy buta, B-filmes, 80-as évekbeli gyakorlat, ami már a Szárnyas Fejvadász 2049-ben sem tetszett (ott igazából ez volt az egyetlen, ami nem tetszett, mert az a film egy kib@szott mestermű). Szóval Cleon egy szolgájával látványosan szanaszét loccsantatja (ejj, de szép szó) a freskóján dolgozó szerencsétlen piktort, csak mert kapcsolatba hozta Hari Seldonnal. Fölösleges, röhejes jelenet, ami csak arra szolgál, hogy megmutassuk, húúú, mennyire gonosz! És még baromság is, mert egy festőt, aki talán Seldon szimpatizánsa, azt szétloccsantja, de magát Seldont nem, amikor ország-világ előtt beszél arról, hogy összeomlik a Birodalom.
• Seldon merészsége, ahogy Cleonnal beszél. Ez sem jó, és nem illik Seldonhoz. Mintha a készítők azt akarták volna megmutatni, mennyire tökös Seldon. OK, tökös, de ez kockázatos volt, főleg egy Cleonhoz hasonlóan labilis emberrel szemben. Nem láthatta előre, hogyan fog reagálni Cleon, hiszen a pszichohistória csak nagy tömegek reakcióit képes előre jelezni, egyénekét nem.

Pozitívumok:

• A látvány elképesztően szép, Trantor megvalósítása nem pont olyan, mint a regényekben, de átjön és jó. Az űrlift pusztulása monumentális jelenet, és tetszettek a ruhák, a hajviseletek, a szokások, eltérő kultúrák, az űrhajók és Terminus sivársága.
• Jared Harris, mint Seldon telitalálat (leszámítva a Cleonos párbeszéd merészségét), és jó Lou Llobell, a Gaal Dornickot alakító színésznő is. Raych (Alfred Enoch, aki anno Dean Thomas volt a Harry Potter filmekben) egyelőre sokat nem mutatott, de rendben van. Cleonnal (Lee Pace) kapcsolatban felemás érzéseim vannak, mert amellett, hogy nagyon szerencsétlen bemutatkozást kapott, a színész jól teljesít, ahogy az idősebb alteregója is.
• Tetszik a genetikus dinasztia ötlet betoldása, az ebből következő társadalmi merevség, ami egyike a pusztulás okozóinak. Nem Asimov ötlete, de olyan, mintha az ő fejéből pattant volna ki, illik a képbe. Demerzel, aki a háttérből mozgatja a szálakat, pl több különböző módon fékezte az emberiség fejlődését a regényekben, hogy hosszan tartó stabil korszakokat eredményezzen. A genetikus dinasztia klón-császárjai pontosan olyan ötlet, mintha Demerzel találta volna ki, és pontosan az a baj vele, amit Seldon is megállapított. Szerintem nagyszerű és különleges!

Ezek a benyomásaim az első rész alapján.

A második részbe belenézve már látható, hogy az nem a regénybeli második fejezetet, a jóval később játszódó Enciklopedistákat adaptálja, hanem folytatódik a Pszichohistorikusok története a száműzetésükkel és az Alapítvány első napjaival a Terminus felé tartó űrhajón.

Egyáltalán nem zavart az, hogy a Pszichohistorikusok folytatódik, és a sorozat valószínűleg lépésről lépésre bemutatja az Alapítvány születését.
A bajom inkább egy-két kulcsjelenet kivitelezésével volt, és azok elvették a hangulatomat.

Seldon beszéde a mosodában klisés, közhelyektől hemzseg.
Furcsa volt, hogy milyen bunkó volt Raych-sel az ebédlőben, teljesen megalapozatlannak éreztem, ahogy az epizód végi gyilkosságot is. Azonban ahogy aludtam rá egyet, úgy érzem, hogy ez a két jelenet köztük meg volt beszélve. Voltak elejtett utalások az epizódban arra, hogy Seldon esetleg tudja, hogy haldoklik, és hogy ki kell őt vonni a képletből. Muszáj, hogy az Alapítvány vezető nélkül, magára hagyva folytassa a küldetését, és ne forudljon mindig ahhoz a személyhez tanácsért, akiről a tagok tudják, hogy látja a jövőt. Ez logikus. És ki más tette volna meg ezt, mint Raych?
Elsőre ez nem esett le (még most sem 100%, hogy tényleg így van, de elég biztos vagyok benne), és emiatt eléggé lelombozott ez a sok légből kapottnak tűnő dolog.

Cleon kivégzési jelenete és az, hogy az öreg ellátogatott a templomba, jó volt, látszik, hogy igen sok energiát fektettek az uralkodó család lefesétésbe.

Demerzel jobb volt, mint az első részben, kezdem megszokni a beszédstílusát; az azonban enyhén szólva megdöbbentett, hogy a Cleonok tudják, hogy a csaj robot. A regényben még Seldonnak sem mondta ki teljesen egyértelműen, hogy ő az, pusztán hagyta, hogy Seldon találgasson.

Szükségtelennek éreztem a barlangi holofedélzetes gyakorlást, és egyelőre nem tudták érdekessé tenni egyik mellékszereplőt sem. Remélem, ez majd változni fog a jövőben.

Nem tudom értékelni a sorozatot, túl korai. A második részről elsőre az volt a benyomásom, hogy borzalmas, katasztrofális – már másként látom. A mesterműtől messze van a sorozat, de nagyon is nézhető, és reménykedem benne, hogy az évad végére valami maradandót sikerül összehozniuk a készítőknek. Nagyon drukkolok neki, de egyáltalán nincs könnyű dolga.

Sőt, talán minden, a 20. században debütált sci-fi sorozat közül ennek van a legnehezebb dolga abban, hogy elnyerje a nézők szívét.