Szeretjük a mesehősöket. Nem csak a gyerekek, de a felnőttek is, és a legjobb bizonyíték erre a kétezres évek egyik legnagyobb mozis slágere, a Shrek és folytatásai. Nem véletlen, hiszen a klasszikus Grimm, Andersen és máshonnan eredeztethető karakterek és történetek azok, amelyeken a mostani harminc-negyven éves generáció felnőtt (meg az idősebbek pláne), és amikor újraéljük ezeket a történeteket, ismét gyereknek érezhetjük magunkat. Talán ugyanez magyarázhatja a jelenlegi ’80-as évek kultuszt is, ami néha már kezd röhejes méreteket ölteni…
De hogy a mesefiguráknál maradjunk, a régi ártatlan történetek teljességgel fekete-fehér szereplői önmagukban már nem kötnék le a felnőtt olvasókat/nézőket, sokkal érdekesebb viszont, ha ezeket a figurákat is felnőtt környezetbe helyezzük és elhagyjuk a gyermeki fantázia elemeit (a szép hercegnő jó, a mostoha rossz, stb.).
Keiran Rowley regénye pontosan azt teszi, és a mesehősöket a mai New Yorkba helyezi át, ahol egy – kissé Rowling varázsvilágára hasonlító, és annak titoktartásra kötelező szabályait alkalmazó – rejtett társadalomban élnek, az Elfeledettek Városában.
„Az Elfeledettek Városa. Város a városban, mely New York sötét acél- és üvegépületei közt rejtőzik. Kitölti az egyenes falak közötti hézagokat. Itt élünk mi, akik száz éve átvészeltük az utolsó háborút Európában.
Gyermekkorunk meséi velünk élnek – ám nem puszta emlékképekként, hanem a szó legszorosabb értelmében. Álca mögé bújva ott járkálnak az általuk Valóknak nevezett emberek között, igyekeznek beilleszkedni ebbe a világba, ahol a béke érdekében immár tilos a varázslat.
Csakhogy ez az ingatag, sok lemondást megkövetelő rendszer is veszélybe kerül, amikor egy brutális gyilkosság felforgatja az Elfeledettek életét. Az áldozat az egykori hercegnőből sztriptíztáncosnővé alacsonyult Csipkerózsika, akit többé semmiféle királyfi csókja nem ébreszthet fel, ugyanis egy mágikus fegyver által küldték örök álomba.
Csizmás, a Kormányzat rendfenntartója ered a gyilkos nyomába, aki szörnyű tettével az Elfeledettek közösségének egyik legfontosabb szabályát is megszegte. A nyomozás során egyre több jel utal arra, hogy egy sötét összeesküvés áll az eset hátterében, mely az egész rendszert felboríthatja, és egyetlen Elfeledett, de még a Valók sem érezhetik magukat biztonságban.
Mert a mesék gyakran kegyetlen történetekből születnek…”
Ahogy a fülszöveg is utal rá, az Elfeledettek Városa mocskos egy hely, nyomor, bűnözés, kocsmák és lebujok, minden hájjal megkent, rosszarcú gengszterek és fogdmegjeik uralják a terepet. Itt próbálja fenntartani a rendet Csizmás (igen, a kandúr, de a regényben következetesen csak Csizmásnak nevezik), egyszemélyes rendőrőrsként. A történetet az ő szemszögéből látjuk, a detektívregényekben már-már elengedhetetlen noire-os, dohányfüstös, alkoholszagú, cinikus narrációban, mely tökéletesen passzol ehhez a nem túl mesés mesevilághoz.
Rowley gyönyörűen festi le az Elfedettek városát, és néhány kulcsfontosságú jelenetnél – például amikor Csizmás a regény felénél besétál az irodájába annál a bizonyos résznél – a szőr is feláll a hátunkon attól, milyen élettel képes megtölteni az oldalakat.
Korábbi olvasók közül mások is kiemelték, hogy maga a nyomozós szál nem túl bonyolult, és könnyen rá lehet jönni a gyilkos kilétére – nos, igen, magára a gyilkosra valóban, de arra, hogy ki áll a gyilkos mögött (majd még inkább azt, hogy a színfalak mögött ki áll), az már sokkal rejtélyesebb. De még ha rá is jövünk korábban a gyilkos kilétére, ez nem von le a mű élvezeti értékéből, mert jobbnál-jobb, fantáziával megtöltött jelenetek követik egymást. A regény utolsó oldalain pedig két, olyan eredeti, hátborzongató és brutálisan nyers „büntetés” következik be, amitől tátva maradt a szám.
Az ilyen regények esetében a világleírás mellett a karakterek a másik legfontosabb elem, és azt kell hogy mondjam, egy-két kivételtől eltekintve Rowley remek, színes, ötletes csavarokat alkalmazott a már ismert meseszereplőkön.
Csizmás a már említett noire detektív jellemet kapta, vele az egyetlen problémám csak az – amiről nem a regény tehet, hanem én -, hogy amikor elhangzott a neve, folyton emlékeztetnem kellett rá magam, hogy ne az Antonio Banderas szinkronizálásában életre keltett, kalapos, csizmás, 3D animált macskát képzeljem magam elé a Shrekből, hanem egy iszákos, borostás fickót.
Csizmás mellett a másik legfontosabb szereplő a regényben Farkas. A lassan barátokká kovácsolódó duó a történet vége felé sok jelenetben már inkább emlékeztetett a nyolcvanas évek tipikus buddy zsarumozijaira, mint például a Halálos fegyver. Farkas és Csizmás között remek a dinamika, élvezetes olvasni kettejük hol cívódó, hol barátságos párbeszédeit, de azt muszáj kiemelnem, hogy Farkas nem túl sokat segített magában a nyomozásban, sokszor csak követte Csizmást (leszámítva a végét).
A mellékszereplők közül Gertie, Rosie és Babszem nagyon ötletesek, de a Mézesfalás lányai túlságosan egysíkú, egyszerű karakterek voltak, még Goldie is, akire véleményem szerint még ráfért volna néhány fejezet…
Na, de Queeney – imádtam a nőt, az egyik legjobb karakter a regényben! Egyszerre stílusos és mérhetetlenül idegesítő, mindeközben vitathatatlanul az egyik leghatalmasabb erejű karakter az Elfeledettek Városában. Nagyon remélem, hogy Csizmás, Farkas és Queeney hármasa köré összpontosul majd a folytatás is.
Ugyanis a Hanyatlás ordít a folytatásért, nagyon remélem, hogy Rowley igyekezni fog vele, mert hát a végére kaptunk valami olyasmit, ami miatt tövig rágom a körmömet… Tik-Tak! (Aki olvasta, érteni fogja).
Minden mesekedvelő és/vagy krimikedvelő felnőtt olvasónak bátran ajánlom Az Elfeledettek városát, mely üde színfolt az urban fantasy regények sorában.
Értékelés: 10/10
Főnix Astra, Hajdúböszörmény, 2020
ISBN: 9786155999260