Ezelőtt semmit sem olvastam Hackettől, de a Zsoldos-díj után megvettem a Xenót, és belevetettem magam. Az alapfelvetés nagyon izgalmas és nagyon aktuális téma, hiszen a migráció, az idegengyűlölet, a különböző kultúrák találkozása és egymás mellett élése valamilyen szinten mindenkit foglalkoztat és áthatja a világunkat. Önmagában véve nem új keletű téma, sőt, még a scifi-n belül sem számít annak, de az, ahogyan a Xenóban megjelenik tényleg egyedi és fantáziadús – egy darabig, ugyanis az utolsó harmadára sajnos szerintem megbicsaklik a történet (nem, nem arra a bizonyos fordulatra gondolok).
„2117-ben a Föld lakossága tizenötmilliárd fő: ebből hatmilliárd ember, kilencmilliárd idegen fajú, más néven xeno.
A gazdasági, környezeti és politikai káoszba süllyedt bolygót vízhiány, nyomor és helyi háborúk tépázzák. A lakosság a migrátorok, egy magasan fejlett idegen civilizáció uralma alatt szenved, akik féreglyukak ezrei révén három másik xenovilággal kapcsolták össze, és kényszerítették egymásra a különböző kultúrákat.
A túlnépesedett Spektrum bolygón ötvenmilliárd, alkotási kényszerben élő firka nyomorog, az energiazabáló hidrák a fagyott holdjuk jégrétege alatti óceánban élnek, amelyet azonban a mélybe süllyesztett, sugárzó atomhulladék-temetők egyre forróbbá tesznek, míg az egykor fejlett, mára azonban haldokló ostoros faj utolsó képviselői lassan elfelejtik, kik ők valójában, és az ősi bolygójuk maradványaiból épített aszteroidalánc mélyén múltjuk emlékeit kutatják.
Dr. Olga Ballard, az idegen kultúrákat tanulmányozó xenológusnő egy olyan összeesküvés közepébe csöppen, amely során nagy szükség van a szakértelmére és tudására. Xenókkal kell együttműködnie, és a legapróbb félreértések is katasztrófához vezethetnek. Idegen civilizációkon és különleges világokon átívelő csillagközi utazásra indul, melynek végén súlyos válaszok és kegyetlen döntések várnak rá.”
A regény legnagyobb rejtélye az, hogy mi a célja a migrátoroknak, miért kapcsolják össze a civilizációkat és kényszerítik őket egymás mellett élésre. Ez a kérdés többször is elhangzik a szereplők szájából, egészen sokáig, erre van felvezetve szinte minden (legalábbis látszólag).
A történet hősei, Olga és egy emberekből valamint xenókból összetevődő tikos csoport tagjai megpróbálják megfejteni ezt a rejtélyt, eljutni a migrátorokhoz, és valamiképp elvágni magukat tőlük. A kaland során két, hosszú felderítő expedícióban vehetünk részt Olgáékkal, ezek szolgáltatják a könyv gerincét. Nekem az első, az Ellipszisre és demenciában szenvedő, félelmetes lakóihoz, az ostorosokhoz történő utazás lett a kedvenc részem a regényből. Az ostorosok egyébként a legérdekesebb idegen lények ebben az univerzumban, szerintem érdekfeszítőbbek, mint maguk a migrátorok.
Néha a körmömet rágva vártam azt a pillanatot, amikor majd kiderül a migrátorok kiléte (utólag képtelenebbnél képtelenebb ötletek jutottak eszembe) – bár azt is el tudtam volna fogadni és teljesen megértettem volna, ha a motivációikra sosem derül fény. Azt kell, hogy mondjam, ez sokkal jobb döntés lett volna, mint az, amire végül a cselekmény kifutott.
A lelkesedésem nagyon hirtelen múlt el, amikor elolvastam azt a fejezetet a regény háromnegyede táján. A problémám nem magával a migrátorok motivációjával volt – az teljesen érthető és logikus, továbbá a regény mondanivalójába is tökéletesen illeszkedik. Sőt, olyannyira logikus, hogy már a fülszöveg elolvasása után ez, a legkézenfekvőbb válasz jutott az eszembe, ha feltettem magamnak a kérdést, „miért csinálhatták ezt a migrátorok?”. Erre, az elejétől fogva sejthető megoldásra még ráerősít a regény közepén Olga fejtegetése is, és utólag visszagondolva szinte hihetetlen, hogy a regény szereplői közül senkinek sem jut eszébe. Amikor pedig bekövetkezik a rejtély leleplezése, a szereplők, különösképp Olga, akinek a szemén keresztül látjuk a világot, ledöbben, vele együtt pedig gondolom az olvasónak is át kellene ezt élnie. Ehelyett azonban úgy éreztem magam, mint egy lufi; a cselekmény egészen addig a pillanatig növelte a feszültséget, aztán a leleplezés nem pukkasztotta ki a lufit, hogy jó nagyot durranjon, hanem egyszerűen leeresztette.
A migrátorok motivációinak felfedése után megtudjuk hatalmuk valós mértékét is, hányféle fajt tartanak befolyásuk alatt, és itt is a legkézenfekvőbb válaszok következtek egymás után, a legősibb recept alkalmazásával. A Xeno, ami addig a fantáziadús ötletek tárházának bizonyult, épp a legfontosabb pillanatban vált konformista tucatalkotássá.
Sajnáltam, hogy csak ennyit kaptam ettől a leleplezéstől, és a könyv végét elolvasva még értelmetlennek is érzem azt a titokzatosságot, amivel a migrátorokat körbevette a regény. Hiszen a végkifejlet, a sokak által hiteltelen, dühítő fordulatnak tartott csavar (szerintem egyáltalán nem volt az rossz, bár tényleg elfért volna némi alapozás a kérdéses szereplő jellemére), valamint az utána következő, nagyon szépen kivitelezett befejezés fogalmazta meg azt, amiről a Xeno valójában szól: az ember legsötétebb oldaláról. Ehhez pedig nem kellett volna a migrátorokat valami döbbenetes rejtélynek beállítani, s ezáltal félrevezetni az olvasót. Mint egy krimiben, ahol az a fordulat, hogy tényleg az a fickó a gyilkos, aki vicsorogva, egy véres késsel a kezében állt az áldozat fölött, amikor letartóztatták a rendőrök…
Ha már kitértem a végső fordulatra is, és arra, hogy nem ártott volna jobban megalapozni azt annak a bizonyos karakternek a jellemében, ugyancsak ráfért volna még egy kis csiszolgatás a többi karakterre, még Olgára is. Atreides, Red5, Vanessa Nelson, Mark – sajnos azt kell mondjam, sablonos tucatkarakterek, és amikor valamelyik szereplő elhalálozott, a regény nem tudta átadni azt a szomorúságot, amit kellett volna. Látszott azonban, hogy Hackett mennyire szívesen írta a xenókat: Nyikau és Áramlati Kék remek, szerethető karakterek, minden jelenetet élvezet volt olvasni, amelyben szerepeltek, főleg azt, amikor Olga igyekezett áthidalni hármuk között a kommunikációs szakadékokat. Csapattá kovácsolódásuk is szépen fel lett építve, úgy éreztem, igazi barátság alakult ki Olga, a firka és a hidra között.
A végére még egy észrevétel, bár ez nem sokat von le a könyv élvezeti értékéből: az akciójelenetek röhejesek voltak, néha olyan érzésem volt, mintha egy Looney Toons epizódot néznék…
Összességében véve a Xeno egy jó és fontos regény, ami a legjobbkor készült el, de félek, örökké aktuális marad. Ahogy Hackett szívfacsaró, keserű lezárása sugallja, úgy én is azt gondolom, hogy az ember nem változik, és egyik legrosszabb tulajdonságunk még évezredek múlva is meghatározza azt, hogyan viszonyulunk ahhoz, aki más, vagy máshonnan érkezett.
Sokan kérték a folytatást, és Hackett blogján olvastam, hogy egyszer lehet, hogy megírja. Szerintem ne, tönkrevágná azt a csodás, szomorú lezárást.
Értékelés: 8/10
Agave Könyvek, Budapest, 2017
ISBN: 9789634193562
[DISPLAY_ULTIMATE_SOCIAL_ICONS]