Gondolatok a Preyer-pályázatról

Idén az a megtiszteltetés ért, hogy beválasztottak a Preyer Hugo novellapályázat zsűrijébe. Abba a pályázatba, amelyre írói szárnypróbálgatásaim idején én is neveztem, és az első elismerést (egy dicséretben részesült novellát) is itt kaptam meg, ami biztatást adott, hogy folytassam az írást és fejlődjek.

Azóta sok minden változott, tizenhat novellával, két kisregénnyel, egy regénnyel és egy Zsoldos Péter-díjjal a hátam mögött már van némi fogalmam arról, hogyan is kell kinéznie egy jó novellának. Érdekes élmény volt ezúttal a másik oldalon lenni, és miközben a beérkezett pályamunkákat zsűriztem, megfogalmazódott bennem néhány gondolat.

Alighanem szerencsésebb lett volna az idei pályázók számára, ha ezt az írást még a pályázat kiírásakor teszem közzé. Azonban nézzétek el nekem, hogy első zsűrizésem miatt még nekem is sok dolog újnak számított (a pályázati anyagok mennyisége, az, hogy mennyi időt vesz igénybe egy novella tisztességes elbírálása, a szöveges vélemények megírása, hol röviden, hol bő lére eresztve a mondandómat…). De a jövőre nézve talán hasznos lehet ez az összefoglaló, különösen azért, mert idén viszonylag sok első pályázónk volt a Preyeren.

Idén nagyon sok olyan írás érkezett (állítólag a korábbi éveknél is több), amely nem felelt meg a pályázati kiírásnak, ugyanis nem sci-fi novella volt. Ebből már tavaly is élénk vita bontakozott ki a Facebookon, vélhetően ez minden évben így lesz ezután is. Azon egyszerű okból kifolyólag, hogy egyáltalán nem könnyű meghatározni a science-fiction zsáner határait.

Nem is célja ennek az írásnak megmondani a tutit, azonban a pályázók számára egyfajta útmutatóul szolgálhat (példákkal kiegészítve), hogy a zsűri tagjaként mit fogadtam el és mit nem a zsánerbe tartozó alkotásként.

Először nézzük egy kis áttekintéssel, mások mit írtak ebben az izgalmas témában!

A Magyar Sci-fi Irodalomtörténeti Társaság (MASFITT) ehhez az egyik legjobb kiinduló pont. A társaság elnöke S. Sárdi Margit, az ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézetének docense, a Zsoldos Péter-díj szűrijének elnöke. A MASFITT oldalán a következő értekezéseket találjuk arról, hogy mi a sci-fi:

A tudományos-fantasztikus irodalom fogalma

[Részlet a Tudományos-fantasztikus irodalom Magyarországon 1989-től napjainkig (Kiadástörténeti áttekintés és könyvészet) című szakdolgozatból (ELTE-BTK, 2002), kissé átdolgozva]

Lehetetlen pár ezer karakterben számot adni a tudományos-fantasztikus irodalom definíciójának történetéről, ugyanakkor mindenképpen szeretnénk egyértelművé tenni, hogy mi mit tekintünk sci-finek – és mit nem. Különösen fontos a fantasynek a tudományos-fantasztikus irodalomtól való egyértelmű elkülönítése. […]

Általában nem tekintjük sci-finek az álomban játszódó műveket (kivéve, ha az álom minden fantasztikus eleme racionális magyarázatot kap, s az álom pusztán az elbeszélés keretéül szolgál), valamint az olyan elbeszéléseket sem, amelyekben a tudományos-fantasztikus elem (pl. magasabb színvonalú technikai környezet) nem képezi a történet elidegeníthetetlen részét, vagy csak a cselekmény előremozdításának eszköze. Ugyancsak nem tekintjük a tudományos-fantasztikus irodalom részének azokat a fantasztikus történeteket sem, amelyek a Földön, vagy egy (a Földről származó) emberi telepesek által réges-rég benépesített bolygón játszódnak, ám ez a tény a történet szempontjából semmiféle jelentőséggel nem bír.

A kísérteteket, vámpírokat, vérfarkasokat és egyéb mitologikus lényeket felvonultató történetek álláspontunk szerint csak akkor tartoznak a tudományos-fantasztikus irodalom körébe, ha a lények létezésére elfogadható tudományos magyarázatot kapunk az elbeszélés keretein belül, vagy ha az adott lények csak az adott mű világának bemutatásának eszközei.

Ugyanígy a mágiát, pszionikát és egyéb hasonló jellegű, jelen valóságunkban nem bizonyítottan létező jelenségeket felvonultató írásokat is csak akkor tekintjük a tudományos-fantasztikus irodalom részének, ha a jelenség működésének minden eleme részletes, világos és egyértelmű, racionális magyarázatot kap az elbeszélés keretein belül.

Nem tekintjük a sci-fi irodalom részének a pusztán társadalmi utópiákat sem, viszont a “modern”, technikai-társadalmi utópiákat és antiutópiákat (disztópiákat) igen.

Rinyu Zsolt

 

Mit nevezhetünk sci-finek?

[…] Ma már nevetünk Verne találmányán, aki üreges ágyúgolyóval szándékozott elérni a Holdat. A jövő nyilván ugyanúgy nevetni fog a mi térsűrítő, hiperteres és időugrásos utazásainkon. Egy technikai megoldásról bármikor kiderülhet, hogy csacsiság. De még mindig megmarad a megoldás racionális jellege: hogy nem varázspálcával, ráolvasással stb. szándékozott elérni célját, hanem valamilyen ésszerű (vagy akkor ésszerűnek látszó) módon. Úgy véljük, egyedül ez, a műben tettenérhető szemlélet racionalitása teszi a művet a tudományos-fantasztikus irodalom részévé, illetőleg ennek hiánya zárja ki belőle.

Így aztán a tudományos-fantasztikus irodalom fogalom tartalmának meghatározására a következő háziszabályt alkalmazzuk:

A tudományos-fantasztikus irodalom az elbeszélő szépprózának az az ága, amely ma még nem létező vagy föl nem ismert problémákkal foglalkozik, s azokra racionális megoldást kínál, vagy fordítva, létező, fölismert problémákkal foglalkozik, s azokra nem létező, de racionális megoldást kínál.

[…] Az SF tehát nem műfaj – semmiképpen sem az, akik műfajnak nevezik, nem gondolják végig, mi a műfaj: poétikai fogalom, kategória. Az SF azonban tárgyválasztás.

[…] Számos esetben csak egy halvány utalás sejteti, hogy a mű alapjául szolgáló fikció racionálisan vagy nem racionálisan megokolt. Mihail Gresnov „Kerüld el-forrása” hihetetlen dolgokat művel a vele kapcsolatba kerülőkkel. Csupán a főhős tűnődik el rajta, mi okozhatja, s eközben számításba veszi a víz különleges kémiai összetételét, amely közvetíthet az ember s a belehulló állat között. Gáspár András novellája, a Dollársas, ha szárnyra kap párhuzamos világokat tételez föl; a széthulló világvárosból egy telefonszám föltárcsázásával egyetlen szempillantás alatt el lehet jutni a másik világba (igaz, visszafelé alighanem nincsen út; csak remélni lehet, hogy hősünk nem csinál rossz vásárt). Mindegy, hogy a fikció hihetetlen: az elképzelés nem föltételez irracionalitást, tehát része a tudományos-fantasztikus irodalomnak.

[…] Előfordul az is, hogy az író a science fiction elemeit használja, műve mégis más témakörbe tartozik. Az erdélyi Páll Szilárd kis novellája, bár űrhajó indításáról szól, valójában társadalmi szatíra, s a jelzett űrhajóindításnál több köze a sci-fihez nincs. Sajátos módon a közhit sok írásművet tart science fictionnek látásmódja különlegessége, esetleg a benne fölbukkanó technikai elemek miatt, így pl. Szathmári Sándor Kazohiniát, novelláit. De ha egy mű jelen társadalmunk jelen problémáiról szól, hiába van benne olyan gép, ami ma még nem létezik, az lehet utópia, szatíra vagy más, pusztán ettől nem lesz tudományos fantasztikummá.

[…] Súlyos nehézségeket okoz a szürrealista, álom-jellegű írások „osztályba sorolása”, annak eldöntése, vajon ezek részei-e a mi általunk tételezett tudományos-fantasztikus irodalomnak. A szürrealizmus a maga álomszerű világával, a valóság határait átjárhatóvá tevő, a fantasztikumot súroló fikcióival minden bizonnyal ott van a jelenkori sci-fi ősei között, és bizonyosan a fantázia fölszabadításának erejével hatott rá. Maga a szürrealista alkotás azonban nem lehet része a tudományos fantasztikumnak. A tudományos fantasztikumnak lényege az elhitetés, a realitásigény. Létezőnek tételezi föl a világát; különben nincs értelme. Azok a műfajok, amelyekben a valóság és az irracionális világ határai elmosódnak, aligha lehetnek a tudományos fantasztikum részei: a mese, a csoda, a valóság fölötti világ magát a tudományos fantasztikum lehetőségét szünteti meg azzal, hogy benne minden lehetséges, s a valóság határainak áthágása nem igényel magyarázatot; a tudományos fantasztikumban valószínűleg szintén minden lehetséges, de csak akkor, ha annak tudományos (látszatú) vagy legalább racionális magyarázatát adjuk; míg a magyarázat a mese, a csoda, a szürrealizmus lényegét megölné. (Racionalitásuk amúgy is kétséges.)

Így aztán azok a novellák, amelyekben kiderül, hogy sci-finek látszó epikumuk álomban történt, vagy nem egy bármilyen fantasztikus, de jól körülhatárolt valóságot ábrázolnak, a mi értelmezésünk szerint nem tartoznak bele a tudományos fantasztikumba (nehéz is volna elképzelni, hogy bármilyen megengedő módon a tudományos jelzőt rájuk lehet akasztani).

S. Sárdi Margit

 

Ez a két értekezés teljes egészében elolvasható a MASFITT oldalán. Lényegében az ezekben elhangzó kritériumok elég jó támpontot adnak ahhoz, hogy eldöntsük, egy pályázatra beküldött novella sci-fi vagy sem.

Hogy példákkal szemléltessem, mit nem fogadnék el sci-finek:

Tegyük fel, hogy az egyik pályázó novellájában bemutatja egy másik bolygó társadalmát. Az ezen a bolygón (a neve Helios-5) élő emberek (nevezzük őket pirézeknek) háborúban állnak egy másik embercsoporttal (mondjuk legyen a nevük annunakik). A háború több éve zajlik, a novella főszereplőjét holovideón behívják katonának, hogy védje meg a hazát. Bevonul, megkapja a kiképzést, megtanítják, hogy hogyan használja a ZX-325-ös lézerpuskát, majd elviszik a frontra, ahol megsebesül egy csatában. A kórházban leszakadt végtagja helyett robotlábat kap. A novella lényege, hogy egy egyszerű katona szemszögéből bemutatja az értelmetlen háború borzalmait, majd utána a felépülés, újrakezdés nehézségeit.

Ez a novella sci-fi? Az a helyzet, hogy nem igazán. Ha a történetben kicseréljük a „scifisen” hangzó szavakat mai, valós megfelelőjükre (Helios-5 helyett Föld, pirézek és annunakik helyett amerikaiak és oroszok, holovideó helyett levél, ZX-325-ös lézerpuska helyett M16 gépkarabély, robotláb helyett műanyag protézis), akkor sem változik semmit a sztori lényege, mondanivalója, a történet vonala. A sci-fi elemek itt csupán hangulati elemként szolgálnak, díszletek, nem hatnak ki a történetre.

De változtassunk egy kicsit rajta! Tegyük fel, hogy a pirézek hadseregében a katonákat összekapcsolják egy biomechanikus ruhával, amely az agykérgükhöz kapcsolódik, így élő gyilkológépekké változnak a katonák, de ennek súlyos ára van. A biomechanikus ruha megváltoztatja a személyiségüket, a háború előtt egyszerű, békés életet élő polgár egy halálosztó eszelőssé torzul, és szép lassan hasadt személyiséggé válik. Már nem tudja megállapítani, melyik gondolat származik tőle és melyik a ruhától. Így már azt mondhatjuk, hogy az adott történet sci-fi, hiszen teljesülnek a következő kritériumok:

  • a bemutatott, nem létező, de a történet keretei között racionális magyarázattal ellátott technológiának aktív szerepe van a történet alakulásában, annak menetére és végkifejletére kihatással van;
  • a történet mondanivalójára – a háború borzalmainak szemléltetésére – reflektál a hús-vér katona személyiségének torzulása a biomechanikus ruha következtében.

Egy másik, hasonló példa egyik saját novellám. Mr. Bajusz című történetem arról szól, hogy egy eladósodott vállalkozó szert tesz két, genetikai tervezéssel létrehozott óriásmacskára, amelyek a felső tízezer kedvelt luxus-háziállatai. A macskapárt elkezdi szaporítani, az utódokat magas áron értékesíti, azonban a testvérek közötti pároztatás következtében egyre jobban eltorzulnak az újabb és újabb macskakölykök, a történet pedig tragédiával ér véget. A novellám lényege az volt, hogy felhívja a figyelmet a szaporítók tevékenységére, illetve az állatok bántalmazására. Ez a sztorim egy nagyobb, több történetemet is magába foglaló sci-fi világ része, azonban ha csak magát az adott novellát vizsgáljuk meg, akkor azt kell mondanom, hogy nem sci-fi. A történet ugyanis pontosan ugyanezt a célt éri el akkor is, ha nem genetikailag módosított macskákat mutat be (illetve a történet egy pontján elhangzik egy nano-immunterápia), hanem hagyományos, létező macskafajtát.

Ugyancsak nem teszi sci-fivé az sem, hogy egy nagyobb sci-fi univerzum része, ugyanis egy pályázatra beküldött írás esetében a zsűri csak és kizárólag azt az adott történetet értékelheti a meghatározott szempontok alapján, nem veheti figyelembe egy esetleges sorozat többi részét. Érdemes úgy megírni a pályázatra beküldött művet, hogy az önmagában is megállja a helyét, kerek, egész, lezárt történet legyen, valamint a science-fiction stílusjegyei a történet szerves részét képezzék.

Nem csak technológiai vívmányok, nem létező élőlények felvonultatása és a történet magvába integrálása jelentheti azt, hogy a novella egy sci-fi alkotás. Ugyanígy eszméket, új, nem létező tudományágakat is felvonultathatunk, ha azoknak hatása van a mű egészére. Vegyül például Isaac Asimov legendás Alapítványát, amelyben egy tudós több tízezer évvel a jövőben forradalmi matematikai módszerekkel (a pszichohistóriával) kikövetkezteti a Galaktikus Birodalom összeomlását. Az Alapítvány klasszikus sci-fi, minden jól ismert elemét felvonultatja a zsánernek: űrhajók, galaktikus civilizáció, idegen bolygók, stb. De mi van, ha mindezeket elvesszük belőle és áthelyezzük a történetet napjainkba, és csak a pszichohistóriát hagyjuk meg belőle? Mondjuk, képzeljétek el úgy, hogy Asimov azt írta volna meg regényében, hogy egy ma élő matematikus – szintén a pszichohistóriát segítségül hívva – megjósolja, hogy a nyugati civilizáció hamarosan összeomlik, az Egyesült Államok is széthullik, káosz és anarchia tombol majd a Földön még ezer évig. És ez a tudós lépéseket tesz azért, hogy új esélyt adjon a civilizációnknak a megmenekülésre. Ez sci-fi lenne? Naná, hogy az! Hiszen nem csak biomechanikus ruhák és űrhajók tesznek valamit sci-fivé (sőt, azok önmagukban még nem, csak, ha a már vizsgált példa szerint alakítják is a történetet), hanem eszmék, új ötletek, új gondolatmenetek is.

Nem állítom, hogy könnyű eldönteni, hogy egy beérkezett novella elfogadható-e, mint sci-fi. Nagyon nem könnyű, és sajnos azt kell, hogy mondjam, biztosan lesznek a jövőben is problémás, vita tárgyát képező alkotások.

A másik probléma, amely gyakran felmerült a novellákkal kapcsolatban, az az, hogy néhányan – a sci-fi zsánertől teljesen függetlenül – nincsenek tisztában azzal, hogy mi a novella.

Lássuk először az általános definíciót:

A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül. Legtöbbször kevés szereplő jelenik meg benne. Lezárására jellemző a csattanó, ám nem túl gyakori. (Wikipedia)

Ami számunkra ebből a definícióból a legfontosabb, az egyetlen szó: lezárás. Olvastam néhány olyan pályamunkát, amely inkább egy regény elejének, közepének tudható be, látványosan hiányzott a cselekmény lezárása, sejtette a folytatást, a főszereplőket magára hagytuk utazásuk kezdetén vagy közepén. Nem szükséges, hogy csattanóval záruljon a történet, de a lényeg, hogy lezáruljon. Ehhez persze az is szükséges, hogy elkezdődjön: a novella szólhat sok dologról egyszerre, belecsöppenhetünk egy szereplő életének egy már folyamatban lévő szakaszának közepébe (pl. egy galaktikus háborúba) anélkül, hogy hiányozna annak az eleje, de fontos, hogy egy bizonyos téma, az, amiről a novellánk szól, az elkezdődjön és befejeződjön. És az a téma legyen a legerősebb szál a novellában, amelyet a többi történeti elem csak megtámogat. Aminek pedig semmi haszna, azt könyörtelenül ki kell húzni.

Hogy egy fiktív példával is szolgáljak:

Főhősünk egy idegenek ellen vívott háborúban harcol egy távoli bolygón. A háború már évek óta tart és hősünk már sok csatát látott, viharvert, golyó-szaggatta páncéljában követi a parancsokat, és feldúlnak egy települést, ahol az idegenek éltek. A karakterek bemutatása közben érzékeltetjük, hogy ki hogy viszonyul egymáshoz, elejtett mondatokból felsejlik a katonák közös múltja – ezek azok a történeti szálak, amelyeknek nem látjuk az elejét és nem is feltétlenül kell befejeződniük vagy elvezetniük valahová, mégis fontos részét képezik a történetnek. Ezek által kelnek életre a karakterek, hogy érzékeltetjük: van múltjuk, jöttek valahonnan és tartanak valamerre, mindeközben pedig egymással kapcsolatban vannak, nem csak egymás mellett léteznek.

A feldúlt faluban hősünk ráakad egy elárvult, idegen kisgyermekre, és nem képes végezni vele. Katonatársai meg akarják ölni a gyereket, de hősünk megmenti és elmenekül vele, kvázi dezertál Azt is fontos felépíteni a mellékszálakkal, hogy milyen, csupán sejtetett múlt béli események okozzák a karakterek egyéni döntéseit, hősünk miért lóg ki a sorból. Teszem azt, hősünk nyakában lóg egy kis medál, benne egy gyermek fotójával. Nem kell kifejtenünk ki volt a gyermek, mi történt vele, hol van most, él-e még és kije volt a hősnek. Mindent elmond az, hogy a katona időnként kézbe veszi a medált, szomorúan mereng a képen.

A dezertáló katona elbujdokol a kis idegen gyermekkel, és eldönti, hogy felneveli. Telnek-múlnak az évek, az idegen már papának szólítja a katonát, aki megpróbálja megóvni őt a bolygót feldúló emberektől. Ez a történet fő szála, ennek van kezdete (a gyermek megtalálása), és fontos, hogy ennek legyen egy kielégítő lezárása (mondjuk, a katona életét áldozza a gyermekért és megöli a régi bajtársait, akik még mindig a nyomában vannak).

Jé, most vettem észre, hogy ez a Kedves Ellenségem című film második felére hasonlít… Na, mindegy, példának megteszi.

Viszont ebből máris következik egy újabb probléma, ami gyakori volt a pályaművekkel kapcsolatban: az eredetiség hiánya.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, hiszen közkeletű nézet, hogy szinte már mindent elmondtak mielőttünk, amit csak el lehetett mondani. Nincsenek eredeti ötletek, csak a régieket hasznosítják újra Hollywoodban is…

Tagadhatatlan, hogy van benne igazság, de egy valami mégis eredményezhet eredetiséget: az író saját személye. Úgy szokták ezt mondani, hogy már mindent elmeséltek – de te még nem mesélted el. A saját szád íze szerint gondold újra a régi témákat, bátran, merészen, sződd bele a legrosszabb álmaidat, azt, amitől te rettegsz, vagy azt, ami neked örömet nyújt.

A korábbi példánál maradva, ha ezt így írjuk meg, azzal semmi újat nem tudunk felmutatni, kvázi lekoppintjuk a Kedves Ellenségemet. Ettől még lehet jó a novella, de nem lesz kiváló. Hogyan lehet ezt az alapötletet feldobni? Csavarjunk rajta egyet úgy, hogy az már alapjaiban változtassa meg a korábban elmesélt koncepciót!

Na, jó, de hogyan? – teheted fel a kérdést. Gondolkozz el rajta, milyen érzések, emlékek kavarnak fel téged a legjobban. Vagy nézd meg, mi hiányzik legjobban az eredetiből. Például az idegen gyermek, aki pusztán azt a célt szolgálja a sztoriban, hogy legyen kit megmenteni. Egy kicsit üres ez a karakter, nem? Bolondítsuk meg azzal, hogy az idegen gyermek, amint serdülő korba lép, olyan spórákat kezd el kibocsátani magából, amelyek halálosak a nevelőapjára, így lassan szembesül vele, hogy ő maga öli meg a számára legfontosabb személyt, akit szeret és tisztel, és ezért el akarja hagyni az apját, de a katona nem akarja elengedni. Csodás, szívszorító drámát lehet alkotni, ha megcsavarjuk a történetet, és máris elviszi egy olyan, új irányba a sztorit, ami hozzáad valami pluszt az eredeti koncepcióhoz.

Ezt fejben nagyszerűen lehet gyakorolni úgy, hogy elgondolkodsz rajta, hogyan tudnál kijavítani egy filmet, amit nemrég láttál, de nem nyerte el teljesen a tetszésedet. Nagyon valószínű, hogy ha így gondolatban átalakítod egy film cselekményét, egy másik embernek már nem tetszene, vagy ő teljesen máshogyan képzelné el. De nem baj, mert pont ezzel szövöd bele önmagadat a már ezerszer lerágott történetbe. Alkoss fejben komplett jeleneteket, javítsd ki a sztori hibáit, de úgy, hogy nem alakítod át gyökeresen az alkotást. Ez a gondolatkísérlet arra jó, hogy segít megtanulni a szerkesztés alapjait (mit kell kihúzni, mit kéne hozzátoldani, hol kell belenyúlni, hogy értelmesebb legyen a végeredmény), valamint lehetőséget ad arra, hogy teljesen új ötleteket találj ki, amiket aztán beleszőhetsz majd a saját írásaidba. Én nagyon gyakran szórakoztatom magam ilyen gondolatkísérletekkel, képzeletemben átalakítom a filmeket, amik nem tetszettek, amelyekben csalódtam. És nem egyszer fordult már elő, hogy ilyen fantáziálgatás közben találtam ki olyan új ötleteket, amelyekre aztán egy saját novellám épült.

Olyan novellák is akadtak a pályázaton, amelyekben megvolt a spiritusz, akadt benne érdekes ötlet, volt eleje, közepe és vége, de valahogy mégsem állt össze az egész. Például egy novella terjedelmi korlátaihoz képest túl sok mindent zsúfolt bele az író, és aztán ezen ötletek egyike sem lett rendesen kifejtve, vagy a történet rendben lett volna, de üresek, élettelenek, unalmasak voltak a karakterek.

Ehhez egy tanácsot tudok adni: vázlat készítés!

Azt mondják, kétféle író van: az egyik leül a gép elé, elkezd írni egy történetet valamilyen alapfelállásból, és hagyja, hogy a sztori elvigye valahová (pl. Stephen King saját bevallása szerint így alkot); és vannak azok, akik előre megtervezik az egész történetet, fejezetről fejezetre, karakterről karakterre minden kidolgoznak, mielőtt akár csak egyetlen sort is megírnának a műből.

Én ez utóbbi tábort gyarapítom, és véleményem szerint egy kezdő írónak ezen az úton érdemes először elindulnia, amíg elég gyakorlatot szerez ahhoz, hogy máshogyan csinálja. Ugyanakkor nagyon sokan megmaradnak a vázlat készítésnél még gyakorlott, sokat publikált író korukban is.

Hogyan készítsünk vázlatot?

A jó vázlat nem csak azt tartalmazza, hogy miről fog szólni a történet, hanem annál sokkal többet. Én úgy szoktam nekikezdeni, hogy nyitok egy új Word dokumentumot, felülre felírom a munkacímet (ez később változhat), majd alá a történet alap jellemzőit. Úgy mint: mikor játszódik, hol játszódik, kik a fontosabb szereplők. A szereplőket ne név szerint soroljuk még fel, hanem lássuk el számmal, és írjunk mellé valami alapjellemzőt. Mutatom, hogyan:

Munkacím: Űrháború

Időpont: távoli jövő

Helyszín: egy távoli bolygó, dzsungel, ősi romok, idegen civilizáció maradványai

Szereplők:

  1. főhős – veterán katona, magába forduló, alkoholista, marcona férfi
  2. parancsnok – agresszív, könyörtelen katona
  3. idegen gyermek – az ártatlanság megtestesítője, védelemre szorul

És így tovább…

Ha ez megvan, akkor először írjuk le magunknak néhány sorban, hogy nagyjából miről szól szerintünk a történet, miről akarunk mesélni. Itt már lehet néhány konkrétumot említeni, de képzeljük el nagyjából úgy, mint ahogyan leírtam fentebb azt a példát az idegen gyermeket pesztráló katonáról.

Következő lépésként dolgozzuk ki a háttérvilágot! Nagyon fontos lépés, főleg, ha a novellánk vagy regényünk nem a Földön és a jelenkorában játszódik. Sokkal több mindennek kell itt szerepelnie, mint ami a végleges regényben helyet kap. Például az idegen bolygón milyen éghajlati övek vannak, milyen a flóra és a fauna, kell-e az embereknek szkafandert viselniük, vagy lélegezhető a levegő. Milyen idegen civilizáció uralkodott itt? Hogy néztek ki, milyen volt a társadalmi berendezkedésük: demokrácia vagy valamilyen szigorú hierarchián alapuló monarchia? Van-e hitviláguk, mennyiben befolyásolja az az életüket? Milyen a technológiai fejlettségük? Milyen általános problémák sújtották a bolygójuk (több civilizációra és országra oszlottak-e, vagy egységesek voltak, van-e éghajlati probléma, fenyegeti-e őket éhínség, járvány, vagy alacsony születésszám?). Hogyan gondolkodnak családról, hatalomról, életről és halálról? Ha megfigyeljük, az ilyen apróságok azok, amelyek a sava-borsát adják az Avatárnak, a Dűnének, és még sok más történetnek.

Fontos kitérni arra, hogy milyen technológiai színvonalon van az emberi civilizáció, például képesek-e a fénynél gyorsabban utazni, milyen fegyvereket használnak, diktatúrában vagy demokráciában élnek, sikerült-e megoldást találniuk valamelyik nagy társadalmi problémánkra, stb.

Utána jöhet a húzósabb rész, a karakterek. A korábban pontokba szedett karaktereket most kifejtjük, egyenként úgy fél oldal terjedelemben (legalábbis én így szoktam). Kezdjük a főhőssel, leírjuk, milyen név ötleteink vannak (fontos, hogy legalább a főhős neve legyen könnyen megjegyezhető, de tükrözze is a történet stílusát, tehát pl. ha tízezer évvel a jövőben járunk, ne hívják már George-nak! Viszont ne is legyen Xzu’znogg’ahhr Syplox’ctulnaar). Mondd ki hangosan, gyorsan, egymás után többször a főhősöd nevét – ha beletörik a nyelved, akkor nem jól csináltad.

Le kell írni, hány éves, mikor a történet kezdetét veszi. Ki kell dolgozni a múltját: honnan jött, milyen társadalmi rétegből származik (gazdag, szegény, arisztokrata, rabszolga vagy valamilyen más elnyomott csoport tagja), árvaként nőtt fel vagy egy szerető családi közegben? Vallásos-e, mit gondol a túlvilágról, mennyire gondolkozik racionálisan, fontos-e számára a külső, milyen a szexuális beállítottsága? Mennyire tanult, mik az erősségei, mik a gyengéi, milyen jellemhibái vannak (lop, sokat káromkodik, beteges hazudozó, nehezen kötelezi el magát, lusta, mint a dög)? Mik a vágyai, hová szeretne eljutni, vagy ha nincsenek céljai, miért nincsenek?

Ismét leszögezem, hogy ezeknek a dolgoknak nem feltétlenül kell belekerülnie a kész történetbe, mégis nagyon fontosak, mégpedig számodra. Ez által válik egy papírmasé karakter élő-lélegző teremtménnyé – a te teremtményeddé! Fontos, hogy a te fejedben létezzen róla egy komplett kép, mert így, miközben a jeleneteket írod, képes leszel érzékeltetni az olvasóval, hogy a karakter összetett és kidolgozott jellem. Továbbá elkerülöd vele azt, hogy a szereplő karakteridegen legyen bizonyos jelenetekben.

A külső tulajdonságai közül csak azokat hangsúlyozd, amelyeknek jelentősége van a történet szempontjából. Muszáj megjegyeznem, hogy erre különösen azoknak kell figyelnie, akik ellenkező nemű, tetszetős külsővel rendelkező karaktert írnak. Bizony nem egyszer fordult elő, hogy az író egy női karakter mellméretét két külön bekezdésben is megemlítette, holott az ég egy adta világon semmi jelentősége nem volt a sztoriban.

Vegyünk egy példát karakterek első felbukkanására, hogyan is írta le őket a szerző! Robert Charles Wilson Pörgés című regényének első fejezetében olvashatjuk az alábbi részt, ahogy a főhős leírja női partnerét:

„Diane elnyúlt a nyugágyban, sárga napozóruháját és komikusan széles karimájú szalmakalapját a növekvő sötétség az árnyak geometriai ábráivá változtatta. A bőre tiszta volt, sima, nem barna. Szeme elbűvölően ejtette rabul az utolsó fényeket, de a tekintete még mindig óvatosan csillogott – ez nem változott.”

Láthatjuk, hogy Wilson nem merül el a részletekben, nem tudjuk meg Diane mellméretét, csípőbőségét, hogy milyen az orra, sőt még a hajszínét sem ismerjük meg. Az a leírás, ami a külsejére vonatkozott, sokkal több információt rejtett, mint elsőre feltűnne: az öltözékéből gyaníthatjuk, hogy nyár van, vagy meleg éghajlatú országban vannak, de nem régóta lehetnek itt, mert a lány bőre nem barnult le. Abból, ahogy a főhős Diane-ről beszél („szeme elbűvölően ejtette rabul az utolsó fényeket…”), gyaníthatjuk, hogy gyengéd érzelmeket táplál iránta. A későbbiekben nagyon sok mindent megtudunk Diane jelleméről, egy nagyon szépen felépített karakter lesz belőle, de mindezeket a karakter cselekedeteiből tudjuk meg, nem leírja a szerző.

Örök szabály: Mutasd, ne mondd! Vagyis a karakterek jellemét (és egyébként a cselekményt is) bemutatni kell az olvasónak, nem pedig leírni. Még konkrétabban: ne azt mondd egy karakterről, hogy bátor, hanem mutasd be egy jelenetben, hogy űrruhát ölt, és kimegy a szinte biztos halál torkába, hogy megmentse a bajba jutott társát. Az olvasónak le fog esni, hogy bátor. És ugyanez vonatkozzon minden jellemvonásra, ami a történet szempontjából lényeges.

Külön szakkönyveket lehetne írni arról, hogy hogyan működik a karakteralkotás, mik a fortélyai és mikre kell figyelni. A Preyer Hugo pályázat kezdő íróknak szól, akiknek még nincs publikált könyve, ezért nyilvánvalóan nem George R. R. Martin-színvonalat várunk el. Mégis ajánlom, hogy bogarásszatok át néhány ilyen könyvet, vagy ezzel foglalkozó oldalt. Különösen hasznos lehet pl. hogyan kell ellenkező nemű karaktert hitelesen megírni.

Néhány link, amit ajánlani tudok ebben a témában:

http://www.springhole.net/writing/index.html

http://www.springhole.net/writing/character-sheets.htm

http://creativewritingguild.com/tips-tricks/5-guidelines-writing-strong-female-character/

Writing Women Characters as Human Beings

https://www.wikihow.com/Write-a-Main-Female-Character

 

Jó, tehát megvagyunk a karakterek kidolgozásával. A vázlatunkban ez után következhet a cselekmény felépítése. Regényeknél először nagyobb szakaszokra szoktam bontani a történetet, majd azután fejezetekre, az óriási jelentőséggel bíró jelenetekről (pl. végső összecsapás a sztori végén) akár jelenetvázlatot is írok.

Novellánál ez nyilván sokkal rövidebb, mégis fontos megírni azért, hogy észrevegyük a cselekmény esetleges hibáit.

Ismét el kell mondanom, hogy a novellának kell hogy legyen eleje, közepe és vége, csakúgy, mint egy regénynek. Az alábbi ábra jól szemlélteti, hogy hogyan kell kinéznie az átlagos szerkezetnek:

 

 

A különböző szakaszok hossza tetszőlegesen változhat, főleg a bevezetésé és a lezárásé, amelyek lehetnek nagyon hirtelen bekövetkező események, de a legfontosabb a konfliktust fokozó események helyes adagolása. Ha elmarad a csúcspont, vagy alacsonyabb feszültségszinttel rendelkezik, mint az azt megelőző konfliktusos szakasz, akkor az embernek az az érzése, hogy „anti-klimatikus” lett a befejezés. Ha elmaradnak a csúcspontot követő események vagy a lezárás, akkor befejezetlen a történet, hiányérzetünk van az elolvasása után, és úgy érezzük, nem kaptunk választ a legfontosabb kérdésekre.

Természetesen ettől eltérő szerkezeteket is alkalmazhatunk, amelyek ugyanolyan jó történetet eredményezhetnek. Erre egy jó példa az in medias res kezdés, vagyis a novella bevezetésében a történet közepét, a konfliktus egy elemét, vagy a csúcspont előtti pillanatot láttatjuk az olvasóval.

 

 

Olyan szerkezet is létezik, amelyben a következményekkel kezdünk (például egy szereplő visszatekintéseiből ismerjük meg a történetet. Már látjuk, mivé vált a szereplők élete, mivé lett a világ, de nem tudjuk hogyan vált olyanná.

Ezek a szerkezetek mind működnek novelláknál. Az ennél bonyolultabbak – ide-oda ugrándozunk az időben, két, három, négy különböző idősíkon mozgunk, sok nézőpontból ismerjük meg ugyanazokat az eseményeket, amelyekből így egy teljesebb kép bontakozik ki – már inkább csak regények esetében működhetnek.

Jó hosszúra nyúlt ez az agymenés, most már szeretném befejezni a rizsálást, de a legvégén még egy utolsó dologra szeretnék kitérni.

Néhány novellánál találkoztam azzal a hibával, hogy a szerző oldalakon keresztül leírt, utána pedig következett egy olyan szakasz, ami színtiszta párbeszéd volt. Valahogy így:

 

 

Ez darabossá teszi a történetet, nem elég gördülékeny, az olvasó először belefárad a leíró részek töménységébe, utána meg kap egy másfél oldalas párbeszédet, ami így lóg a levegőben.

Nem baj, ha vannak hosszú leíró részek, ha azok izgalmasak, érdekesek, de a párbeszédeknél viszont fontos, hogy ne így nézzenek ki:

– Szia, Anna!

– Szia, Gyuri! Hogy s mint?

– Megvagyok. Holnapra el kell készülnöm a jelentéssel, vagy a főnök leszedi a fejem.

– Az egy igazi barom. Túlhajszol téged.

– Már nem sokáig. Tegnap voltam állásinterjún.

– És hogy ment?

– Szerintem tetszettem nekik, de majd meglátjuk.

– Hiányozni fogsz, ha elmész.

– Miért nem mondasz fel te is? Hiszen ugyanúgy utálod ezt a helyet, mint én.

– Nyugdíj előtt már nem akarok ugrálni.

És így tovább… Ez a párbeszéd erős hiányérzetet kelt, nem tudjuk, mit csinálnak közben a karakterek, hogyan néznek a másikra, mi jár a fejükben. Olyan, mintha egy lehallgató készülékkel fülelnénk őket egy másik szobából.

Így sokkal jobban néz ki:

– Szia, Anna! – köszönt vidáman Gyuri.

– Szia, Gyuri! Hogy s mint?

– Megvagyok. Holnapra el kell készülnöm a jelentéssel, vagy a főnök leszedi a fejem – mondta, és fáradt nyögéssel ledobta magát a székre.

– Az egy igazi barom. Túlhajszol téged.

– Már nem sokáig. – mosolygott Gyuri. – Tegnap voltam állásinterjún.

Kolléganője arcára őszinte meglepődés ült ki.

– És hogy ment? – suttogta, nehogy meghallják őket a szomszédos irodából.

– Szerintem tetszettem nekik, de majd meglátjuk.

Anna is mosolygott, de Gyuri észrevette rajta a bujkáló irigykedést, amelyet megpróbált szomorúsággal palástolni.

– Hiányozni fogsz, ha elmész.

– Miért nem mondasz fel te is? Hiszen ugyanúgy utálod ezt a helyet, mint én.

Anna legyintett.

– Nyugdíj előtt már nem akarok ugrálni.

Ugye, mennyivel jobb így? A párbeszéd élőbb, gördülékenyebb, és nem utolsó sorban, tudjuk, hogy ki mit csinál közben. Ha belegondolunk, a valóságban sem úgy néz ki, hogy két ember megáll egymással szemben, és arckifejezések, gesztusok nélkül elmondják a mondandójukat, hogy aztán menjenek a dolgukra.

De nem csak ilyen problémákba futottam bele a pályaművek olvasása közben. Sokszor előfordult, hogy a párbeszédek túl körülményesek voltak, nem úgy beszéltek egymással, ahogy a való életben.

Példa:

– Drágám, megtennéd, hogy ideadod nekem a tévé távirányítóját a második polcról, kérlek?

– Hogyne, máris odaadom neked, édesem.

Ehelyett mennyivel hitelesebb lenne ez:

– Drágám, ideadnád a távirányítót?

– Persze.

Ha nem vagy biztos benne, hogy a párbeszéded életszerű, olvasd fel hangosan! Még jobb, ha találsz valakit (barátot, barátnőt, szülőt, testvért), akivel felolvassátok egymásnak, mint egy színdarabot. Az ilyen próbáknál ki fog bukni, ha a párbeszéden még csiszolni kell.

Olyan probléma is volt – és ez többször is előfordult, főleg tudós karaktereknél –, hogy egyáltalán nem úgy beszéltek a szereplők, ahogy az elvárható lenne. Belefutottam például egy ehhez nagyon hasonló párbeszédbe, amelyben két tudós beszélgetett egymással:

– Felnyitottam a hullát, és akkor vettem észre, hogy valami gusztustalan szmötyi borítja a szerveit.

– Atya ég, ilyet még sosem láttam! Mi a franc lehet ez?

– Nem ’tom. De biztos valahogy az XY fertőzés csinálja. Majdnem elhánytam magam, amikor felnyitottam, pedig tudod, hogy bírom az ilyesmit.

– Na, essünk neki, vegyünk mintákat ebből a trutymóból, aztán küldjük át az elemzőbe, hátha akkor okosabbak leszünk.

Mielőtt még félreértenétek, nem azt tartom hiteltelennek, hogy tudósok egymás között használnak néha ilyen szavakat. A trutymó és a szmötyi is elhagyhatja a szájukat, ők se fogják minden mondatban a GZ13-X retrovírus 123. variánsának nevezni a fertőzést. Azonban az már hiteltelen, ha a párbeszéd közben egyáltalán nem adnak át semmilyen szükséges információt a másiknak, a példánál maradva mondjuk, nem írja körül a boncolást végző szakember, hogy milyen állapotban találta a szerveket, mire utalhatnak a jelek, és mindezek alatt igenis kell használni szakkifejezéseket, nem csak szlenget. A párbeszédük legyen informatív!

És ez egyébként igaz minden karaktertípusra. Tudni kell, hogyan beszélnek a való életben a különböző társadalmi csoportokba tartozó emberek. Ha pedig a beszédstílusuk élesen eltér attól, ami megszokott abban a közegben, azt meg kell indokolni. Ezzel máris visszakanyarodunk a karaktervázlathoz, ahol ennek alapjait le kell fektetni.

Még egy-két tipp a végére:

Ismerd a saját hibáidat! Ha sokat írsz, és bétáztatod, átolvastatod hozzáértő olvasóval, előbb-utóbb rájössz majd, melyek a visszatérő problémáid. Például milyen szavakat használsz túlzott mértékben, milyen nyelvtani hibákat vétesz rendszeresen, puszta megszokásból.

Nekem van egy egyszerű, pici .txt file-om, amelybe leírtam, hogy mire figyeljek, mikor átolvasom, szerkesztem az írásaimat.

Így néz ki az én emlékeztetőm:

• Ritkán használd: szinte, hirtelen, egyszer csak, váratlanul, borzalmas, iszonyatos, hihetetlen, döbben, fantasztikus, óriási, azon kapta magát

• Csökkenteni a számát: … ( ) mint akár ! ?! „

• Ellenőrizni a páros testrészeket: lábai, szemei, kezei, karjai, fülei – nem jó! Legyen lába, szeme, keze, stb…

• Ne susogj! (’s’ helyett legyen ’és’)

• Kevesebb nevet – az apró karaktereknek fölösleges

• Vavézést kerülni: határozói igenév (-va, -ve, -ván, -vén) használata ige helyett.

• Stílushiba, ha minden mondat névszói-igei állítmányú, állandó a „volt”.

• Ne: „ujjaival végigsimított az arcán” és hasonlók. Nem kell kiemelni, melyik testrészével mit csinált, ha egyértelmű.

• tekintet vs szem!! Ne keverd!!

stb…

Mikor kész a kézirat első, nyers változata, segítségül hívom a Word keresőjét, és végig bogarászom a szöveget a problémás kifejezések után. Így máris nem fog agyvérzést kapni a szerkesztőd vagy a próbaolvasód.

Továbbá az írói pályájuk legelején tartó szerzőknek is adnék egy személyes tippet.

Sokan mondják azt, hogy az első történeteket az asztalfióknak kell írni, mert tuti biztos, hogy nem érettek meg a közlésre, de még arra se, hogy pályázatra beküldjük őket. Van benne igazság, én azonban mást javaslok: ne az asztalfióknak írjátok a legelső szárnypróbálgatásokat, hanem látogassatok el egy fanfiction oldalra!

A fanfiction valamely rendkívül nagy népszerűségnek örvendő műalkotás rajongók általi „továbbírását” jelenti. Ezekben a művekben hol magát a történetet folytatják, hol csupán az eredeti történet szereplőit mozgatják, az eredeti cselekménytől adott esetben homlokegyenest eltérő történetvezetéssel. (Wikipédia)

Az asztalfióknak megvan az a sajnálatos hátránya, hogy nem különösebben hajlamos véleményezni a művedet, vagy biztatni a folytatására. Ugyanakkor egy fanfiction közösség remek lehetőséget ad a tanulásra, fejlődésre, kapsz visszajelzéseket tapasztaltabbaktól is, és biztatnak arra, hogy folytasd. Ráadásul – mivel fanfiction – már létező fantáziavilágban mozgatod a már létező szereplőket, tehát „kész anyagból dolgozol”. Jó arra, hogy belelendülj az írásba.

Én is fanfiction-ökkel kezdtem, és nagyon kellemes közeg, szinte kizárólag jó tapasztalataim vannak róla. Ajánlani tudom a Merengő nevű oldalt, ami az „én időmben” még Harry Potter oldalnak számított, mára azonban sok más fandomnak is teret engedett.

Én anno négy fanfiction regényt írtam meg, mire eljutottam oda, hogy be mertem küldeni az első eredeti történetemet Jobbágy Tibornak az Új Galaxisba. Rengeteg tapasztalatot szereztem ez alatt az idő alatt, de akkor szembesültem csak vele, hogy erre nagyon nagy szükség van ahhoz, hogy eredeti történetekkel eséllyel induljak egy pályázaton. Életed legeslegelső írásának szinte semmi esélye nincs még egy kezdő írók számára kiírt pályázaton sem.

Remélem, segítettem nektek ezzel az összefoglalóval. Kívánom nektek, hogy soha ne adjátok fel az írást, mert igazán sokat tud hozzáadni egy ember életéhez. Az azonban tagadhatatlan, hogy eltökéltség kell hozzá, és rengeteget kell tanulni.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..