Ez a rövid kis novella a szokásostól eltérően nem sci-fi. Azért remélem, élvezni fogjátok 🙂
Pogácsa
R. J. Hendon
Anitát az arcába lendülő hurkás kis karocska ébresztette. Óvatosan leemelte magáról az éjszaka közepén maga mellé fektetett gyermeke végtagját, és egy elnyomott ásítással oldalra fordult. A redőny résein keresztül vízszintes vonalakat rajzolt a hálószoba falára a hajnali világosság. Férje már úton volt a munkahelyére.
Ismerte magát annyira, hogy tudja: már nem fog visszaaludni. Megpróbált észrevétlenül kisurranni a szobából, hogy legyen ideje meginni egy kávét, de a reccsenő szalagparketta meghiúsította terveit. A felzendülő gyereksíráshoz rövidesen a szomszéd szobából átszűrődő „Anya! Anya!”-kiáltások társultak.
Anita felnyalábolta a nagy ágyról a másfél éves Bencét, és a folyosón találkozott a szobájából kitámolygó, álmos szemű, négyéves Petivel, aki ugatós köhögéssel kívánt jó reggeltet. Amíg a gyerekek boldogan kortyolták a kakaójukat és majszolták a vajaskiflijüket, épp maradt annyi ideje, hogy lefőzze az áhított kávét a kotyogósban.
Miután kellőképp felébredt, kiporszívózta a lakást – a folyosót kénytelen volt kétszer, mivel kiszakadt a porzsák, és egy bús puffanással beterítette a járólapot –, majd elindította a mosógépet egy nadrágzsebben felejtett papír zsebkendővel.
A gyerekek hozzáláttak, hogy egymáson, a macskán és a lakás berendezési tárgyain vezessék le felgyülemlett energiáikat, Anita pedig répát pucolt, hagymát aprított, húst szeletelt, babot áztatott. A főzést Bence éktelen visítására félbeszakította, és elindult, hogy kiszabadítsa a két ruhásszekrény közé beszorult gyermeket, ám a menekítő akciónak az odaégett vöröshagymával fizette meg az árát. Kiborította a megfeketedett kockákat, és újra kezdte az elejétől. Negyed órával később már vidáman bugyborékolt a tűzhelyen a bableves, a mirelit pogácsák pedig sárga fényben izzadtak a sütőben.
Anita egy elégedett sóhajjal lehuppant a kanapéra, amellyel akaratlanul azt sugallta gyermekeinek, hogy elérkezett az idő egy kis anyanyúzásra. Az egyre hevesebbé váló játékot azzal sikerült kordában tartania, hogy leült velük a szőnyegre legózni – így negyed annyi óvatlan taposást kellett elszenvednie.
A macska épp ebéd előtt látta elérkezettnek az időt, hogy a nappali közepén megszabaduljon a szőrgombóctól, és Anita mindössze egy másodperccel késett el a fehér szőnyeg megmentéséről. Mire kisikálta a szennyeződést a hosszú, bolyhos szálak közül, a konyhából gyanús szag gomolygott ki; ekkor jutott eszébe, hogy megfeledkezett a pogácsákról. Már menthetetlenek voltak: kicsi, feketedő buckák maradtak belőlük.
A gyerekek pogácsa nélkül is elégedetten szürcsölték a bablevest, igaz, Bence szokása szerint az ebéd végén leborította a tálat a földre és beterítette a padlót. Anita feltakarította a kiömlött levest, átpelenkázta a kicsit, gumicukorral megvesztegette Petit, hogy vegye be a gyógyszert, majd őt is átöltöztette, mert magára löttyintette a málnaszörpöt. A csendes pihenőre hálózsákba feszegette a vonagló, sikítozó Bencét, és ágyba parancsolta Petit. A nagyobbik fiú ahogy elfeküdt, rögtön el is kezdett köhögni. Ezzel minduntalan felébresztette a másik szobában pihenő öccsét, aki hangos bömböléssel felelt rá.
Mire Anita férje hazaért a munkából, a gyerekek már újfent a szoba közepére borított játékok közt fetrengtek. Szemhunyásnyit sem aludtak.
– Sziasztok! – köszönt András, és felakasztotta kabátját a fogasra.
Felesége egy csókkal köszöntötte, míg a gyerekek önfeledt extázisban körülugrálták apjukat.
– Milyen napod volt? – kérdezte Anita, miután szóhoz jutott.
– Ne is mondd! – legyintett András.
A konyhában melegített magának egy tányér bablevest, Anita pedig vágott neki egy szelet kenyeret.
– A fél nap értekezlettel telt, bent ültünk mind a tárgyalóban és hallgattuk a negyedéves jelentést. Tíz perc után azt hittem, lefordulok a székről. Aztán elővettem a mobilt. Máshogy nem lehet kibírni…
– Aha.
András megkóstolta a bablevest, és jólesően csettintett a nyelvével. Aztán észrevette a kenyeret, és kérdőn feleségére nézett.
– Pogácsa nincs?
A 22. században járunk. Az emberiség rohamosan halad afelé, hogy új biotechnológiai megoldásokkal választ találjon problémáira, és egyre ellenállóbbá tegye önmagát. Úgy tűnik, a fejlődésnek csupán etikai megfontolások szabhatnak ideig-óráig határt. Csakhogy mindig akad olyan ellenség, amely megtalálja a kiskapukat, és hirtelen, a legváratlanabb módon csap le.
